Káposztafesztivál-Parajd

Előző napunk ugyancsak hosszadalmasra sikeredett, mint a bejegyzésemből jól látható, beszámolóból olvasható, amit a mai nappal, ígérem, rövidebbre fogok...

Az elmúlt két napunk korai ébredéséhez képest ez a reggel ráérősen, mindenféle kapkodástól mentesen kezdődött, bár most se a hasunkra sütő napsugarak ébresztettek fel bennünket...
Mikor megtudtam a programfüzet alapján, hogy a káposztafesztivál nyitányaként, zenés ébresztőmenet várható, erről nem szerettünk volna lemaradni, már csak azért sem, mert a kapunkból is kényelmesen végignézhető, hallgatható a zenekar felvonulása.

A lényeg annyi, hogy mire az ébresztésre szánt menet végiggördült kapunk előtt, addigra, mi már tűkön ültünk, hogy végre elindulhassunk napi felfedezőutunkra, nem hogy akkor keltünk volna fel.
Ez a része számomra kis csalódást okozott, mert azt gondoltam, azért halad olyan lassan a zenés-menet, mert gyalogosan hosszabb távot kell megtenniük, de hogy kocsival jönnek az végképp nem jutott volna eszembe, mindenesetre a lányoknak ez is jó alapot nyújtott a rájuk váró napi kalandra...
Pár perccel később, már a káposztafesztivál ünnepi felvonulását vártuk, a kora reggeli hőségben, ami nem váratott minket sokáig.
Elérzékenyültem, amint alig tőlünk pár méterre elhaladó színes ruhákba öltözött karneváli hangulattá változott tömeget szemléltem, amik között szép számmal fedeztem fel magyar települések részvételét...
(többek között itt voltak a mi előző napi buszos útitársaink)
A felvonuló menet elhaladtával, első dolgunk az Erdélyi konyha standjának felkutatása volt, hogy lejelentkezzünk, bemutatkozzunk ennek a nagyszerű csapatnak.
Így sikerült megismernünk személyesen Alízt, Jutkát, Ottist és természetesen Edót, akivel volt szerencsénk már nyáron is találkozni.
A hivatalos megnyitó után, végigjártuk a standokat és próbáltunk bepillantástnyerni a töltött-káposzta kulisszatitkaiba.
Az ínycsiklandozó falatokra délutánig még várni kellett, de a friss meleg kürtöskalács és vattacukor azonnal fogyasztható volt a gyerekek számára.

Nyári utunk alkalmával nem volt lehetőségünk a parajdi sóhegyet felkeresni, bár az időnkbe belefért volna, de megfelelő helyismeret nélkül nem találtuk meg (pedig ott mentünk el mellette)
Most semmit nem bíztunk a véletlenre, ezért helyi idegenvezetőt fogadtunk XIV. Lajos személyében, aki készségesen tett eleget megtisztelő feladatának.
Nagy szükségünk volt helyi tudására, ismeretségére, mert magunktól eszünkbe se jutott volna a sorompóval lezárt, romos régi sóbánya telephelyére bemerészkedni, mint ahogy ezt nyáron se tettük...
Magabiztosan vezetett végig a telepen, de a szűk hegyi ösvényeken haladva is dőlt belőle a számunkra hasznos "környezetismeret".
A sószorosba, tényleg fantasztikus természeti csodákat figyelhettünk meg, amint aprócska ereken csordogált a víz, a sókristályokkal lerakódott köveken.
Nem rongáltuk meg a környezetet, de gyűjtöttünk belőle...
Túránk alatt itt is belekerültem kétszer hasonló helyzetbe, mint előző nap a Rákóczi vár lépcsőin, azzal a különbséggel, hogy itt meredek szakadékok terültek el lábunk alatt a szűk, harmattól csúszós utakon.
Túléltem, de ezek az erdei utak nem a legjobb élményeim között fognak szerepelni, míg a táj különleges természeti-szépsége egy életre belém-ivódott.

Már-már szokásosnak mondható ebédünk, és annak helyszíne ismételten a Telegdybe csábított minket, mert a fiúk részére a pacalleves kihagyhatatlannak bizonyult (ma is)
A magunkhoz-vett plusz kalóriákat, Korondon mozogtuk le egy laza sétával egybekötött shopingolás keretében.
Mire mindent meg (vettünk)néztünk, addigra jócskán bennjártunk a délutánban.
Lányaink is egy kis pihenésre vágytak, a panzió nyújtotta kereteken belül, de arra senki nem számított, hogy a frissen érkezett új lakók ennyire felbolygatják utolsó napunkat.
Házinénink Juditka, 3 pici cicát kapott Stefánia lányától (akiről a panzió kapta nevét) és ez a pár nyávogós kis szőrcsomó megpecsételte a nap további részét.
Elég legyen annyi, hogy beletelt jó két órába, mire a lányokat némi zsarolás után sikerült rábeszélni, hogy a káposztafesztivál, ami miatt jöttünk nem sokára befejeződik, mi meg még nem is kóstoltuk végig a repertoárt...
Amire olyan nagyon készültem, hogy egy patikányi gyógyszerrel felszerelkezve, kívántam óvni magunkat az esetlegesen fellépő kellemetlen "mellékhatásoktól".

Tisztába voltam, hogy különböző, méretű, ízvilágú ételekkel fogunk találkozni, kóstolni, mégis mindegyik töltöttkáposzta gyűjtőnév alatt található.
Ahány ház, annyi szokás, bár én a gerslisre (árpagyöngy) esküszöm, legalább olyan finomak voltak a rizzsel készítettek is.
Itt kérem lehet nyálat csorgatni, mert nekünk lehetőségünk volt megkóstolni az Erdélyi konyha által készített (húsmentes) töltött-káposztát, aminél mondhatni jobbat, finomabbat, én még soha életemben nem ettem!
(és gyanítom, hogy nem is fogok, mert már az alapanyagok beszerzésénél elakadnék) Ez a fajta dicséret nem azért szól a lányoknak, mert megismertem őket, és ezáltal szeretnék kedveskedni nekik, hanem azért a hihetetlen ízorgiáért amit hús nélkül, gombából elővarázsoltak boszorkánykonyhájukban.
Eszegetve (iszogatva) beszélgettünk, Varga Károllyal (erdélyi konyha szülőatyja) a Corvin kiadó igazgatójával, aki remélem nem felejtkezik meg a legfőbb témánkról...
Mivel már későre járt az idő és a gyerekek is egyre nyűgösebbé váltak, Gábor magára-vállalta, hogy visszamegy a lányokkal, én pedig kaptam bő egy órás szabadságot, így a díjátadásról, eredményhirdetésről se maradtam le...
Fájó szívvel vettem búcsút újonnan szerzett ismerőseimtől, akikkel mielőbbi viszontlátásunk reményével vált el utunk...
Nekem könnyű dolgom volt, mert a fesztivál szállásunktól alig 10 perces kényelmes sétára volt, amit hangulatossá tett a hazafelé szállingózó ember (tömeg) így az egyébként kihalt utcácskák, sétálóúttá változnak minden évben egy napig.

Családom még javában a teraszon üldögélt, a gyerekek cicáztak mire én megérkeztem és beszámolhattam frissen (nélkülük) szerzett tapasztalataimról.



Ez a bejegyzésem se sikerült rövidre, de remélem felkeltettem mások érdeklődését is, és a jövőre megrendezett, immáron XVII. káposztafesztiválon találkozunk!

Családbővítés

Rozsdás a kosárban, ahová magától telepedett be
egy kis játék...
ismerkedés a "birtokkal"
vacsi

Már régóta tervezzük családunk létszámát növelni, amire leginkább a lányok vágya miatt ránk-nehezedő nyomás miatt engedtünk a többségnek.
:)
Már Parajdon is éreztük, hogy sokáig nem húzhatjuk, nincs értelme halogatni,
-jöjjön, aminek jönnie kell!

Ikrekhez-ikrek!
Két pincurka kis kék-szemű ördögfióka, akik azonnal levettek lábunkról.

Az, hogy milyen neműek, szinte mellékes (majd kiderül)

Első ránézésre, egy fiú-egy lányt láttam, majd nem sokkal később már határozottan állítottam, hogy két kisfiú javítja a hímek létszámát, míg mára feladtam a nemek találgatását.

A lányoknak nagy boldogságot szereztünk, akik az oviban is elhintették a kiscicák érkezését, amire a fél csoportot előjegyzésbe kellett vennem "babanézőbe"

Tényleg aranyosak, mint a legtöbb esetlen kis állatka, játékosságukkal bearanyozzák estéinket.
Dorombolásuk szemmel indítható, elég rájuk-nézni, máris kezdik a hangos berregést.

Ma túlestünk első (két)balesetünkön, amit a huzat (ajtó) okozott.
Szerencsétlen Rozsdás (mert ez a neve) nyikkanni sem mert a rémülettől, olyan sokkot kapott, utána majdnem én is, mert nem akart lábra-állni...
Alaposabb ellenőrzés után, gondoltam felrakom a fotelba (ahová egyébként nem lenne szabad majd nagy korukba menni, de ez most kivételes "vész"helyzet volt)
Miközben én éppen dolgomat végeztem (blogot írtam) hallottam egy tompa puffanást...
A mai nap nem Rozsdás napja!

Ezeréves határ- Gyimesbükk

Reggeli ébredésünket fájdalmasan korán kellett megejtenünk, az esti dorbézolásunk után.
Reménytelennek tűnt, hogy a fél 9-es indulásra, (itthon még csak fél 8!) menetkészen elkészüljünk úgy, hogy senkinek ne kelljen ránk várnia, és elintéznünk, kisebb nagyobb gondjainkat, mielőtt bőséges reggelinkre is sort kerítünk...
Igaz, hogy egyénileg utaztunk Parajdra az évente egyszer megrendezett káposztafesztiválra, de akinek már az első utunkat is köszönhetjük (K.István) egy kisebb pedagógusokból álló csapatot is összeverbuvált erre az alkalomra, akiket busszal hozott ki, így nem vetett volna jó fényt ránk a késésünk, bár "alibinek" a gyerekek jók lettek volna...
Mivel a buszban, akadt még jó-pár szabad hely, nem volt kérdéses, hogy mi is velük közösen utazunk, látogatjuk meg az ezeréves határt, és nem különcködve, egyénileg.
Már az első 5 percben bebizonyosodott, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk meg, mikor az idegenvezető egy rövid interjú keretében megkérdezte tőlünk (szülőktől) miket mesélhet, mondhat el (a kiskorúak miatt) az útvonal nevezetességeiről, amiknek legtöbbször pajzán vége lett.
Teljesen más volt így, ilyen körülmények között az utat szemlélni, nézelődni a festői szépségű tájban, mint amikor az ölünkbe lévő útikönyv alapján böngésszük a helyi látványosságot, érdekességet, amikből így bőven kijutott, megspékelve humoros viccekkel, mondákkal.
Számunkra már nem ismeretlen, sőt eléggé ismerős helyeken haladt az első szakaszon utunk, /Csíkdánfalváig/ amit a buszba ülve sokkal hosszadalmasabban, lassabban tettünk meg, mint pár hónappal ezelőtt a száguldózó autónkból élhettünk végig, mégis megvolt a saját varázsa, amint a szikrázó napsütésből a felhők közé keveredve a ködös, hideg erdei utakon haladtunk.
A táj szépsége, ismeretlen ismerősként köszönt ránk, ezen az őszi napon.
Hosszabb megállásra a Csíksomlyói kegytemplomnál álltunk meg, ahová a lányok visszatértek a csodatévő szűz-Máriához, ( mert nem teljesítette előző kérésüket, a repülő pónit) , míg mi vénás adagokba nyomattuk magunkba a lakókocsiból kialakított büfében árusított frissen főzött kávét, mert tudtuk, hogy hosszú út áll még előttünk.
Bevallom itt (ekkor) már olyan hideg lett, hogy ismételten meleg védőöltözethez kellett folyamodnunk, bár egy fél órával ezelőtt még verőfényes napsütésben, hőségben utaztunk és nem csak azért mert fűtött volt a buszunk.
Csíksomlyón, nekem már a templom előtti téren feltűnt a változás, ami nyár óta itt végbement.
Lebontották a szobrot, ami előtt oly lelkesen fényképez(ked)tek a lányok,hónapokkal ezelőtt, mára már nyoma sem volt.
Helyette, macskaköves kirakott út, park örvendeztette az ideérkezőket.
Nosztalgiázva néztünk át a templom túloldalára is, ahol akkor, ebédünket fogyasztottuk, és most a korai időpontban a ködös időben teljesen más képét mutatta mifelénk.
Utunkat folytatva az ezeréves határ felé, még egy "aprócska" kitérőt engedélyeztünk magunknak, Csíkdánfalvára a helyi kerámiaműhelybe, ahol kezeink nyomát hagytuk az általunk készített (kontárkodott) kerámiákon.
Jó érzés volt, mikor a busz begördült az ismerős kapu elé...
Mintha tegnap lett volna, amikor magunkkal elégedetten léptük át a kapuját, hogy alkothattunk valamit, és a kész végtermékekért, most kiégetett állapotába visszatérünk, amik nekünk mindent jelentenek, míg másoknak, csak a selejtet.
Félve érintettem meg azokat a darabokat amikre emlékeztem, hogy biztosan a mi (akkori) csapatunk munkáját dicséri.
A sajátomat elsőre megtaláltam, mert formailag erősen kilógott a többi kézműves alkotásból, ezzel sikerült mosolyt csalnom a többiek arcára...
Ez az a hely, ahonnan nem lehet eljönni üres kézzel, mert az ember biztosan talál számára kincset érő nélkülözhetetlen darabokat, amik a háztartásban jó szolgálatot fognak tenni a közeljövőben, akár ajándékként, a közeledő ünnepekre...

Utunk, talán innen kezdődött ténylegesen az ezeréves határ felé, amit már megszakítás nélkül tettünk meg.
A táj szépsége nem véletlenül vonz annyi festőt a környékre, hogy megörökítsék ezt a meseszerű szépséget amit a dombos legelők és fenyvesek nyújtanak elénk.
Nem tudom (és nem is akarom) felvenni a versenyt egyik legnagyobb írónkkal Jókaival, akinek szavait idézem:

„Nem tudom leírni, mert láttam”

A táj szépségét ecsetelni lehetetlen, részemről csak annyit, hogy csodálatos látványban volt részünk.
Igaz a képek megközelítőleg sem adják vissza a táj eredeti szépségét, a meredek hegyoldalakat, (amiket megmunkálnak) és a buszból menet közben sikerült, vagy, kevésbé sikerült fényképeznem, ezt mindenkinek legalább egyszer látni kellene ebben az életben.
Itt már a nap is kisütött, mégis fáztam.
Rázott a hideg a szavakba nem önthető környéktől, amiken keresztül vezetett utunk, közben az a bizonyos gombóc folyamatosan ott volt a torkomban...
A gép egy percet sem pihent, miközben én próbáltam megörökíteni az éppen aktuális "legszebb" szögből a környéket, miközben idegenvezetőnkből megállás nélkül dőlt a történelem, ami napjainkhoz érve még fájdalmasabb életeket (utakat) mutatott be...
Itt, ahol mindenki magyarul beszél, nincsenek magyar iskolák, nincs magyar mise, nem engedélyezik, és nincs is rá kilátás a közeljövőben.
Csak a hagyományőrzés maradt meg nekik, az alig pár ezres létszámmal rendelkező utolsó magyar faluknak, akik oly nagy történelmi múlttal rendelkeznek.
Mikor Gyimesbükkbe érkeztünk hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyunk, mert a táj szépsége és a fogadó épület (igényes) látványa, bárhol a nagyvilágba megállta volna a helyét, másra számítottam a Budapesttől 850 km lévő településtől, de szerencsére kellemesen csalódtam...
Deáky András az az ember, aki szívügyeként kezeli, áll hozzá a Csángó hagyományok megmentéséért, az ezeréves határ ápolásáért, felújításáért.
A Deáky panzióban lehetőségünk nyílt vásárolni kászu-t, ami fenyőkéregbe csomagolt juhsajtot takar magában, és hűtőben (felbontás nélkül) akár egy évig is eláll!
Az óriási adag elfogyasztásához, azt hiszem egy nagyobb baráti társaságot fogunk megvendégelni a fejedelmi sajttal.
Talán mondanom se kell, de több kilónyi sajttal megrakodva indult Parajd felé este buszunk, amit gondosan az orrok elől eldugva a nyugodt, szagtalan utazás érdekében, a csomagtartóban helyeztünk el...
Némi élelem (előétel) után ami sajtokból és szalámikból állt, amit követett a juhtúrós puliszka,na ez a társaságot kétfelé osztotta...
Két típusú ember létezik, van akinek ízlik, és van aki nem tudja megszokni, nem csak a puliszkát, de a juhtúró ízét sem, ilyen az én Gáborom is, de nekem nagyon ízlett a szalonnával bőségesen meghintett eledel.
Ízvilágában a juhtúrós sztrapacskát éreztem egy az egyben...
Ezen (elő) ételek magunkhoz-vétele után indultunk a Gyimesbükkön található, ezeréves határ, a történelmi Magyarország egyik legkeletibb része felé. A Gyimesi-szorosban még állnak az úgynevezett Rákóczi-vár romjai, melyet Bethlen Gábor, Erdély nagy fejedelme építtetett 1626- ban.
Hihetetlen volt amint a buszban is hallgattuk, hogy a régi Magyarország területén még a fű is zöldebb, majd nézzük csak meg, tudni fogjuk, hol húzódott a határvonal...
Valóban, a fű sokkal zöldebb volt az adott területeken, amiket én addig (bevallom, hogy nem hittem) és csak nagyotmondásnak könyveltem el.
Mikor az idegenvezető külön felhívta a figyelmünket arra, hogy a Rákóczi -vár romjaihoz nagyon meredek lépcső vezet fel, én már akkor menet közben eldöntöttem, hogy ezt most biztosan kihagyom, tanulva a két évvel ezelőtti Diósgyőri várlátogatásunkból, a lányokkal...
Úgy tűnik, ezt a lányok nem hallották, mert őket nem riasztotta vissza (az én tériszonyom) a meredek lépcsősor, és már csak anyjuk kiabálására eszméltek fel, aki 10 méterre mögöttük járt, de akkor már késő volt a visszavonulásra, egy út volt csak - előre!
Életem legszörnyűbb (talán) fél órácskáját éltem át...
-az még nem is volt olyan rémes mikor felfelé kellett menni a meredek lépcsőkön, (sőt, talán még élveztem is ahogy égett a zsír a lábamban, combomban, végre éreztem, hogy élek)
de ahogy felértünk a tetejére, akkor érkezett el számomra a rettegés foka...
Előjött a tériszonyom, mozdulni is alig mertem a vár romjai tetején, miközben erősen koncentráltam, és próbáltam erőt gyűjteni a lefelé vezető úthoz.
Elsőre nem sikerült -nagyon bepánikoltam, miközben Lucám kezét lilára, izzadásig szorítottam, szegénykém szólt rám, hogy fáj már a keze a szorításomtól -aki egyébként nagyon biztonságosan, félelem nélkül mozgott, közlekedett a meredek lépcsőkön, mindenféle fóbiáktól mentesen, ezért nekem is összekellet (illett) kapnom magam...
-ekkor nagy levegőt vettem és megpróbáltam nagyon (nem) koncentrálni a meredek lépcsőkön.
Remegő lábakkal és majdnem csöpögő, de csúszós, izzadó tenyérrel, épségben sikerült lejutnunk a meredek várromlépcsőkön...
-amiket soha többet (legalábbis most úgy gondolok) nem vagyok hajlandó a két gyerekkel megtenni, mintha Chicenica mexicói piramisát másztuk volna meg (halálfélelmem volt), de gyönyörű, és nem (lenne) szabad kihagyni senkinek sem!
Lábaim remegése még akkor sem csillapodott (és itt most nem az izomláz kezdődő jeleit értem) amikor a szoroshoz érve a karantén falai közé-értünk, nekem azok a falak, dombok is magasnak tűntek a meredek lépcsők után, talán csak az Alföldünk sík tájai nyújtottak volna megnyugvást (full-para) számomra.
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor befejezve a környék (természetbeni) látványosságait, ismételten a Deáky panzió felé vettük utunkat, bár nem az éhség hajtott, hanem sürgősen valami "erősítőre" lett volna szükségem...
-de csak lett volna, mert mire odaértünk, addigra minden gondom, bajom elmúlt, lecsillapodtam, elfáradtam, olyannyira, hogy a helyi borokat is elfelejtettem megkóstolni...
Fantasztikus Csángó folklór műsorral kápráztattak el bennünket, ami végeztével a közös tánc se maradhatott el, tanulása, már csak hab volt a tortán, amiben mindannyian örömmel vettünk részt nemre, korra tekintet nélkül, ami maradandó élményt adott nekünk, és egy életre emlékezetünkbe véstük ezen nagyszerű emberek arcát, táncát, zenetudását, múltidézetét...