Az elmúlt években már lassan megszokottá vált, hogy az óvodai anyák napi ünnepségeket május közepére teszik, így az idén se számítottam másra.
A lányok, két óvodába járnak egyszerre.
Lenne ugye a "sima" ovi, ahogy a lányok nevezik, és van a csütörtöki Varázsműhelyes nap, a varázsovi.
A varázsoviban, már hetekkel az ünnepség előtt értesítették az édesanyákat a jeles napról, míg a sima oviban, egy héttel előtte került kifüggesztésre az időpont, ami természetesen ugyanarra a napra szólt!
Szerencsémre mondható, hogy míg az egyik délelőtt, úgy a másik, délután volt...
A gyerekeket ezen a napon "ünneplőbe" öltöztetve kellett vinnünk, ami nem a hagyományos fehér blúz -fekete szoknyát jelenti, /mint az én időmben/ hanem valami csinos darabot.
Hát ez volt az én legnagyobb megdöbbenésem, mert kérdem én, hogy akkor mi a fészkes fenéért kellett megvennünk az ünneplő ruhákat, ha azt csak egy évben egyszer /március 15.-én/ vetetik fel a gyerekekkel.
Sebaj, így egy egész estét betöltő programot szereztek nekünk, pontosabban a lányoknak, akik kedvükre próbálgathatták a különböző ruhákat egy rögtönzött divatbemutató keretében.
Néha egészen vad összeállításokkal leptek meg, ami nem mintha nem lett volna csinos, sőt az Ő szemükben maga volt a tökély, de nekem leginkább a kánikulát és nyaralást juttatták eszembe.
Ilyen előzmények után érkeztünk korán reggel az oviba, mert aznap Luca volt a napos, és ilyenkor úgy illik, hogy a napos megterít, mire a többiek megérkeznek.
Lucám számára ez nagy boldogság volt, hogy bemutathatja konyhatündér tudását.
Nagyon büszke voltam rá ahogy ügyesen sürög-forog, teszi-veszi magát, miközben folyamatosan ott volt az arcán az-az angyali mosolya, amit olyan nagyon szeretek.
Reggelijük elfogyasztása után, csoportos foglalkozásukat nézhettük meg, majd az anyák-napi köszöntés csak ezután következett.
Folyamatosan kapkodtam a fejem, mert a két gyerek nem egymás mellett ült, de szemükkel engem kerestek.
Fura érzés volt, pedig már megszokhattam volna, hogy ilyenkor szeretnének maguknak kisajátítani, ezért az arcomon fülig-érő vigyorral ültem végig az ünnepséget.
Persze az anyák-napja nem anyák napja a könnyeink törölgetése nélkül, mert ilyenkor szívhez-szóló, kedves versekkel bombázzák a szülőket.
Számomra talán az ismert vereseken kívül, ez volt az igazi könnyfakasztó, amit a lányaim szájából, könnyes szemmel hallgattam végig.
A legszebb anyunak
Megszülettem, oákoltam, s karjaidba felvettél.
Ringattál, ha álmos voltam.Mindig velem nevettél.
Amikor a fogam kibújt, egész éjjel dajkáltál.
És amikor szurit kaptam, úgy emlékszem:sajnáltál.
Tanítottál enni, inni.Pelenkáztál, fürdettél.
A bömbölést abbahagytam, ha öledbe ültettél.
Befűzted a kiscipőmet, rendet raktál helyettem.
Lelkendezve megtapsoltál, ha a sóskát megettem.
Te írtál a Télapónak énhelyettem levelet.
Sok-sok "Miért?" kérdésemre nálad volt a felelet.
Növögettem, növögettem, és egyszer csak megnőttem!
Megtanultam szaladgálni:nincs akadály előttem!
Milyen kár, hogy apu téged oltár elé vezetett...
Mert különben egész biztos megkérném a kezedet!
Tessék, itt egy szép szál virág:úgy tudom, hogy szereted.
Köszönöm, hogy éppen neked lehetek a gyermeked!
Az ajándékok átadásánál szem nem maradt szárazon, boldogan repültek karjaimba, és végre megölelhettük egymást.
A kölcsönös "örömködés" és gyors öltözés után robogtunk a varázsműhely felé, ahol napjuk második felét töltötték a lányok.
A név kötelez, mert a délutáni köszöntésnél, teljesen elvarázsoltak a lányok.
Itt nem csoportosan, hanem egyénileg köszöntik az édesanyákat, ráadásul olyan kedves ajándékkal amit már hónapok óta készítgettek, hogy befejezzék a nagy napra.
Már akkor a sírás kerülgetett, amikor megláttam a nekünk kikészített (Gábor is ott volt) két széket.
Míg én ültem /Gábor fotózott/ addig a lányok énekeltek, de olyan szépet, hogy én nem bírtam-tovább visszatartani könnyeimet és örömömben elsírtam magam.
Azokat a pillanatokat, amit akkor együtt átéltünk, nem felejtem el soha:
Mindkét lányom könnyes szemmel bújt hozzám, ölelgettek szeretgettek, sírt az egész család, mert bizony ez még az apuka számára is megható jelenet volt!
Nem győztem megköszönni az óvónénik és bácsik odaadását, amivel tulajdonképpen munkájukat dicsértem és ez nem csak erre a napra szólt...
Úgy éreztem, hogy ez a nap nem rólam szólt, hanem rólunk, a családunkról...
Végezetül, Fáni kozmetikázása is erre a napra esett, így tisztán, illatosan, friss frizurával várta haza a lányokat, akik alaposan szemrevételezték a végeredményt.
