Ez a vonat is elment...

-igaz, hogy még hétfőn, és remélhetőleg holnap épségben, már vissza is érkezik.

Hosszúnak tűnik ez a hét nélkülük. Na, nem mintha unatkoznék, mert valahogy arra egy cseppet sincs időm. Olyan hülyeségeket találok ki magamnak időkitöltés gyanánt, hogy sokszor magam is rácsodálkozom. Takarítok, szelektálok, minden fiókot kipakolok, kidobálok, ami a lányok mellett lássuk-be, nem megy. Idővel mindent visszaszivárogtatnak a házba. Na, most ez nem lesz!

Bevallom, nagyon hiányzik Zsófi és Luca. Olyan csendes a ház. Fura, hogy nem kell ébresztőórára kelni, mégis korán felébredek, annak ellenére, hogy már három napja éjfél után kerülök az ágyba.
Szintén szokatlan helyzet, hogy este nyolckor még vígan belefogok egy házrész pakolásába, amit egyébként normál helyzetben soha nem tennék meg. Muszáj lefoglalnom magam, mert különben folyton csak aggódnék miattuk. Szerencsére, minden este kapunk fényképes élménybeszámolót, ez visszatart a telefonálástól, a tanítónénitől, amiért külön köszönettel tartozunk. Ezeken a képeken látszik, hogy mennyire fantasztikusan érzik magukat, szép helyeken járnak. Pálkövéről, már eljutottak egészen Keszthelyig is, sőt tegnap már a Badacsonyt is megjárták ebben a gyönyörű időben. Élményben van részük bőven. Kész nyaralásnak számít ez a mostani 5 nap. Azt nem tudom, ezek-után hogyan fogom tudni rábírni a lányokat, még másfél hétig a tanulásra. El sem hiszem, hogy itt az év-vége. Most, ebben a kánikulában, valahogy  olyan szünidei hangulatom van nekem is. Sebaj, az előttünk álló pár hetet már féllábon is kibírjuk, ha törik, ha szakad!

Írás közbe, még az jutott eszembe, hogy mennyire szeretem azt az érzést, mikor egy hosszabb idő után, hazaérkezünk és rácsodálkozunk saját házunkra. Maga az érzés, hogy itthon vagy. Minden ismerős, de egy kicsit más szemmel látjuk, pedig semmi sem változott a távollétünkben.

Azt hiszem, én most a renddel vagyok így. Jó, hogy amit valahová leteszek az ott is marad, nincsenek szétdobálva felesleges dolgok, rend van. Ez a fajta rend és steril környezet szokatlan számomra. Megtudnám szokni, csak még nem akarom. Pár évig még káoszt szeretnék magam-körül látni, olyat amit már megszoktam a lányaimtól...
-mondjuk, holnaptól!

Végre, végre...

-hazajöttek a lányok! Pontosabban mi mentünk értük szombaton. Nem mondom, hogy nem izgultam...
-Gábor szerint az utazás nincs rám jó hatással. Olyasmi mint a telihold, ami előhozza az ember hisztisebb, rosszabbik énét...
Hajnali ötkor keltem, pattantam ki az ágyból mert úgy terveztem, hogy hatkor, de legkésőbb negyed hétkor indulnunk kell ahhoz, hogy a városon átverekedjük magunkat konkrétan a másik végébe
És a szombati M7-es balatoni őrületet is el szerettem volna kerülni, hogy kényelmesen, minden idegeskedés nélkül, tízre Nagyvázsonyba érjünk. Ehhez képest, negyed nyolckor sikerült végre elindulnunk... amit nagyon nem részleteznék, elég legyen annyi, hogy előrehaladott elsárkányosodásban szenvedtem. Mert a szenvedés csak rám vonatkozott. Gáborom teljesen nyugodt volt ennek ellenére. Míg én egész úton azon agonizáltam, hogy nemfogunkodaériéselfogunkkésni, Ő rutinosan (F1) vezetett. Ennek köszönhetően már kilenc után pár perccel meg is érkeztünk, így még egy kényelmes kávé is belefért az időnkbe...
-meg az, hogy végre megnyugodjak, és felengedjek, mielőtt a lányokat viszontlátom.
A szülőknek, tíztől  a faluházban volt egy órácskás hét-értékelő beszámoló, majd csak ezután, 11-re jöttek le a gyerekek a "hegyről"  a szupertitkos erődítményből. Ami  egyébként autóval megközelíthetetlen.
A lányok részéről teljesen más viszontlátásra számítottunk. Megszoktuk már, hogy szinte sírva könyörögnek távozáskor a maradásért. A sírós része most is megvolt. Csak úgy repültek karjainkba.
Szívszorító érzés volt hallani, hogy mennyire hiányoztunk nekik...
Most, ne gondolja senki, hogy mennyire rossz lehetett nekik a tábor, csupán a találkozás váltott ki, ilyen heves érzelmi reakciót belőlük.
Kalandos 6 napot hagytunk magunk mögött mindannyian, levonva a tanulságokat...
-augusztusban, ugyanitt Zsófi és Luca folytatni szeretnék, a felpörgető táborban.

Távirat helyett, facebook!

Lovas Kalandtábor - szerda...
Események: várjáték, kincsesláda kutatás, eltévedés, lovaglás, vacsi, beájulás...
Fárad a társaság. Ma már senkit nem kellett ágyba könyörögni. :)
Ameddig az egyik csapat a hegyekben kereste önmagát, addig a másik Tihanyban. Ma az érzékszervekről "tanultunk" - paci, gyerek, kutya összehasonlításban...
A fotók készülnek, hamarosan önálló galériába kerülnek a www.bodzavar.hu oldalon.

Végre képet is kaptam róluk. látszik, hogy jól érzik magukat...
-és nem kínjukban fetrengenek!
Napi programjukat elolvasva, ezen cseppet sem csodálkozom. Még egy kicsit irigy is vagyok, hogy ennyi jóból kimaratunk, mi felnőttek. 

Egy kicsit lazítanom kellene...

Eleinte azt gondoltam, hogy majd végre pihenek, jut idő bőven magamra, hiszen főznöm se kell. Takarítani pedig ráérek, hiszen most biztosan nem lesznek szétdobált játékok, ruhák.
Egy hétig, rend lesz...

Szenvedek, mint a kivert kutya.
Szidom magam, a saját hülyeségem miatt... -mert persze ezt is magamnak köszönhetem. Meggondolatlan voltam.
Lehetett volna várni ezzel az egésszel, mégsem tettem...
Amikor nem az önző énem gondolkodik, akkor tudom, hogy a lehető legjobban cselekedtem. Elengedtem...
Elengedtem a lányokat egy hétre.

Ez a vonat már elment...

én meg könnyes szemmel integettem utána.
Egy hét nélkülük maga lesz az örökkévalóság. Már most hiányoznak...

Kézműves tábor

Már több mint egy hete , hogy a lányok idei első táborozásán is túl vagyunk, de írni ezidáig még idő hiányában nem tudtam róla.
/nem is tudom, hogy lesz ez, egész nyáron/

Írni tulajdonképpen sokat nem is tudnék, mert tömören, röviden lehetne jellemezni a kézművességgel töltött egy hetet, amit a lányok CSÚCSSZUPER jelzővel illettek.

Az, gondolom senkinek nem újdonság, hogy magam is szívesen alkotok, kézműveskedek a gyerekekkel, de az más, amikor nem az anyával, hanem többedmagunkkal történik az alkotás.
Az önkifejezés ilyen tábori formája nekem is nagyon kedvemre való lenne, és bizony sokszor irigykedtem is a lányokra, a jobbnál jobb programok miatt.

Kriszta aki maga is blogger, ráadásul kétgyermekes anyuka, aki hihetetlen türelemmel, lelkesedéssel, mosolyogva vezette a szentendrei tábort. Nagyon magasra tette a mércét, mert ezt már elég nehéz felülmúlni, nemcsak nekem, hanem a többi tábornak is.
Eredetileg tervbe lett volna még véve a tavalyi hercegnőtábor is, de a lányoknak, akik a kismesterek tábor előtt még nagyon lelkesen álltak hozzá, valamiért elment a kedvük tőle.
Talán ezen a döntésükön én lepődtem meg a legjobban, mert szó sincs arról, hogy kevésbé szeretnék a különböző hercegnős meséket, és még csak azt se hallottam a szájukból, hogy az olyan "babás" lenne, egyszerűen csak alkotni szeretnének.
Vagy mégis nőttek, komolyodnak, érnek?


mindenesetre egyenlőre itthon táborozunk, amit egyaránt mindannyian élvezünk, jaj, csak az a fránya házimunka ne lenne...

Kriszta!
A képekért külön köszönet, na és a picurkákért is, amiket azóta is használunk!

A picurkákra ígérem, hamarosan visszatérek...