Zsófiám, egy igazi hős!

Lehet, hogy kicsit nagyképűnek tűnhet elsőre a bejegyzésem címe, de ezt most tényleg nem az anyai elfogultság íratja velem, hanem a puszta tények...
-mert, melyik gyerek fekszik önként és dalolva kés alá, hogy megműttese magát?
Történt még valamikor kora tavasszal, hogy Zsófi alsó szemhéján egy kis piros dudort láttam. Nem viszketett neki, így gondoltam hamarosan elmúlik. A pirosság meg is szűnt, a dudor viszont maradt. Ez pont egy hétvégére esett. Majd frászt kaptam, mert egy szabályos göb volt a szemén, és persze, hogy egyből a legrosszabbakra gondoltam. Addig-addig  túráztattam magam, míg saját megnyugtatásomra, hála google kikerestem, a leginkább Zsófi tűneteihez passzoló betegséget és diagnosztizáltam neki a jégárpát. Maga a jégárpa nem komoly, nem fáj, nem viszket ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy inkább a környezetünkbe keltünk némi aggodalmat a nem túl esztétikus látvánnyal és folyton magyarázkodnunk kell miatta. A jégárpa vagy elmúlik magától, ami egy nagyon hosszadalmas folyamat, akár 1 évbe is beletellhet, vagy nem vár az ember és megműtteti.
Természetesen nekem, a kés volt a legutolsó ami Zsófi szemével kapcsolatban eszembe jutott. No meg, akkor még suliba is jártak a lányok, így inkább a kevésbé fájdalmas, de biztonságos megoldást ajánlottam, némi irányított demokrácia mellett.
Türelem!
Hiába volt Zsófi türelmes, a jégárpa sehogy se akart kisebb lenni, sőt, mintha még nőtt is volna.
Mondogatta, hogy nagyon zavarja, szeretné ha megműtenék, még szeptember előtt.
Nem örültem neki, de mivel döntésében hajthatatlan volt, így kénytelen kellett melléállnunk és támogattuk döntésében.
Bevallom rengeteg időm ráment, mire megtaláltam a megfelelő orvost. Igaz, jégárpát rengeteg helyen műtenek, gyereket sehol nem vállaltak el...
Az eszetgomi kórház megint remekelt, mert ott vállalták csak el. Nem baj, kirándulásnak is jó volt, hogy kétszer is kellett oda mennünk
Először is, mindenki nagyon kedves volt Zsófival. A nővérek, és az orvosok is csodájára jártak, hogy mennyire elszánt a műtéttel kapcsolatban.
Mikor megbeszéltük a másnapi időpontot, bennem hihetetlen félelem alakult ki. Oldva saját  feszültségemet és Zsófi számára tíz napig tartó víztilalmat, egy strandolást javasoltam a családnak.
Egyébként is kánikula volt, ki tudja mit hoz a holnap...
Egész éjszaka alig aludtam, annyira féltettem Zsófit, mert bár, néztünk közösen videókat a műtétről, én a műtét után íródott kommenteket is végigolvastam...
-Végig az esztergomi úton hatalmas gyomorideggel voltam, míg Zsófi, maga volt a megtestesült nyugalom.
Reggel 8-ra már a kórházba is voltunk.
Jóformán még le se ültünk, már jött is az első nővér, hatalmas mosollyal az arcán, és már cseppentette is az első adag érzéstelenítőt Zsófi szemébe.
Majd pár perc múlva egy másik nővér ezt megismételte, mire jött a doktornő és mentek is a műtőbe, ahová előzetes megbeszélésünk alapján az apja kísérte be. Sajnos én nem bírtam volna a látványt, túlságosan is féltettem, így nekünk Lucával, marad a várakozás.
Luca, hogy unalmát űzze, vagy aggódását leplezze, a telefonommal matatott.
Alig záródott be Zsófiék mögött az ajtó, beindította a stopperórát. 
Négy perc se telt el, mire kijött egy nővér hozzánk és azt mondta:

- Anyuka, nagyon büszke lehet a lányára, mert egy pisszenés nélkül, bátran végigcsinálta a műtétet!
-?????
-Már készen is vagyunk, rögtön jönnek. Érdemes lett volna videóra venni, hogy egy 9 éves kislány jégárpáját helyi érzéstelenítővel műtjük, míg a felnőtteket ezért, el kell altatni, mert hisztiznek...
És akkor meg is jelent az én hősöm az ajtóban!
4: 43
Stopper leállt, anyai szívem megkönnyebbült, Zsófi meg csak mosolyog.
Most már szép a szeme, nem lett hatalmas monoklija, mint amire a kommentek miatt számítottunk és nem is voltak őrült fájdalmai (hiszen, műtét másnapján már kerítést is mászott, kedvenc macskája után)

Most már gyönyörű a szeme. 
Kenegetnünk kell még pár napig, majd reménykedni, hogy nem újul ki megint a jégárpa, amit Zsófi egyébként nem bánna, mert annyira jól érezte magát a kórházban.
Részemről csak annyit fűznék hozzá, hogy az elkövetkezendő években szeretném kerülni a kórházak tájékát is.
Elég volt az idén ennyi is belőle...

Nyaraltunk?

Szóval, van most ez a nagy meleg meg minden. Úgy gondoltuk  a múlt héten, hogy akkor házon kívül egy pár napot, mi felnőttek is megérdemelnénk a jóból.
Az állatok felügyeletét is sikeresen megoldottuk, így nyugodt szívvel indulhattunk a Balatonra.
Igaz, már indulás előtt pár nappal éreztem én, hogy valami nincs rendben, mert vacakolt az epém, de akinek már volt hasonló problémája az tudja, hogy ez egy múló állapot. Egyszer jobb másszor rosszabb. Szóval induláskor az egyszer jobb állapotomban voltam, ami lehet, hogy a lányok lelkesedése miatt ragadt rám. Rengeteget pihentem, napoztam és olvastam, míg a lányok úszóhártya növesztésével próbálkoztak. Pár nap múlva azonban jött a feketeleves. Csillapíthatatlan epegörcsöm lett, amin a gyerekek kedvéért próbáltam ideig, óráig uralkodni, ám amikor elszakadt a cérna, könyörtelen voltam és össznépileg elautókáztunk a siófoki ügyeletre, esti program gyanánt.  Az ügyeletről egyből a kórházba irányítottak, ahol most írhatnám, -hogy megfelelő ellátásban részesültem, majd szépen visszamentünk szállásunkra és nyaraltunk tovább, de sajnos ez nem fedné a valóságot.
A valóságban, szinte könyörögnöm kellett némi fájdalomcsillapítóért, majd miután az egész kórházat bejáratták velünk, én, akkor már inkább hason-csúsztam volna, mert az injekció semmit nem hatott. A röntgen és ultrahangos leletekkel vissza a sebészetre, ahol újabb várakozás után, végre foglalkoztak velem, ami abból állt, hogy:
-műteni kell, mert be van gyulladva az egész epém, elzáródott az epevezetékem egy majd 3 centis kő miatt...
-nem vagyok életveszélyben, így nem műtenek meg
-nem kapok újabb fájdalomcsillapítót, mert nem drogellátó központ a kórház, sajnálja, hogy nem hat az első!
Ez volt az a pont, amit a filmekben általában úgy ábrázolnak az éppen vajúdó anyánál, hogy hirtelen átváltozik és sátáni hangon üvöltve utasítja az orvost, fájdalma azonnali csillapítására.
Na jó, nem ebben a stílusban mondtam, de a végeredmény érdekében nem is ez számít, mert megkaptam a második szurit is, ami szintén nem hatott, viszont minimálisan csökkentette a fájdalmaimat.
Szombaton délután kettőig bírtam, majd összecsomagoltunk és hazafelé vettük az irányt. A lányokat otthon kipakoltuk, mi pedig megcéloztuk az ügyeletes Uzsoki kórházat, ahová egyébként is mentem volna, csak persze hétfőn, ha addig kibírom...
Szerencsém volt, mert nem voltak sokan, így a megfelelő vizsgálatok, és vérvétel után, fél hatra, már a műtőbe is toltak...
Olyan érdekes, hogy a rengeteg fájdalom amit éreztem napokig, mennyire megváltoztatott, mert egy cseppet sem féltem, sőt nem is izgultam, mert tudtam, hogy most már csak jobb lehet...
Azóta itthon lábadozok, és nagyon várom a varratok kiszedését.

Azt hiszem, amint lehetséges, ismételten próbálkozunk azzal a bizonyos pár napos pihenéssel, ami immáron, zavartalanul fog eltelni.

Kérni tudni kell!

Nem is tudom, hol kezdjem. Az igazság az, hogy valahogy nem így képzeltem el az utóbbi heteimet.
xxxxxxxxxxxxxxx *
Pedig olyan jól indult minden, olyan pörgés volt a lányok életében egy hete. Végre nem csak a tanulásról szólt minden. Megvolt az első nyilvános fellépésük (flash mob) és egy kétnapos jobb agyféltekés rajztanfolyamon is részt-vettek. Vasárnap, mikor mentünk értük a rajztanfolyamra, akkor szemmel láthatóan, Lucám egészen rossz bőrben volt. Nem is kellett faggatnom, hogy mi a baja, magától mondta, hogy hányt háromszor... Az már teljesen mellékes, hogy engem erről napközben senki sem értesített, pedig elérhetőség, mint minden ilyen helyzetben le volt adva.
Lucám, egyébként se az a húsos fajta, rajta nincs egy deka felesleg sem, amiből leadhatott volna, 2  kilótól mégis sikerült megszabadulnia rövid időn belül. A szívem szakadt meg érte**, annyira rosszul volt négy napig. Mindent megtettünk gyógyulásáért, mert önző módon a kórházat, kerülni szerettük volna. Csütörtök délután volt az első olyan nap, amikor Luca felkelt az ágyból és percről percre, látványosan erősödött, gyógyult. Ennek örömére, este nagyot hancúroztak Zsófival. Majd jött az éjszaka, amikor is, Zsófikámon tört ki a betegség. Péntekre már két gyerekkel maradtam itthon. Egy lábadozó, és egy fekvő betegem*** volt. Szerencsére az utóbbiból is csak egy nap lett, mert rajta hamarabb átment a vírus. Majd szombaton estére, iszonyú fejfájásom lett. Gondoltam a kialvatlanságtól, meg a frontoktól, vagy akármitől, ráfogni bármire lehet. Azt viszont nem, hogy már egész éjszaka a hányingerrel küzdöttem, majd némi produktummal, ami annyira ledöntött a lábamról, hogy vasárnap fel se bírtam kelni. Nem tudom hová tűnt az erő belőlem, tény, hogy ilyen rosszul,**** tán még soha nem éreztem magam, fogalmam se volt arról hogy fogok tudni ezek után lábra állni...
-miközben csodáltam a lányaimat a gyors regenerálódásért.
Ma szerda van. Ma van az első nap, hogy messzebbre is eltávolodom az ágytól, mint a fürdőszoba, tehát már jól vagyok. Azaz még nem, de már látom a végét...
-azt viszont nem is értem, hogy ennyi szenvedés után miért csak 2 kilót tudtam fogyni.
Igaz, ha nem fogytam volna egy dekát sem, akkor is elégedett lettem volna!
Szóval így vagyunk mostanság. Remélem idén (ebben az iskolai tanévben) befejeztük a betegségeket, mert enyhén szólva is nagyon tele van már a ...
-hócipőm!


*káromkodás helye
** Többször is mondtam szegény Lucámnak, hogy inkább én lennék beteg a helyébe, átvállalnám tőle, csak  ne kelljen szenvednie. Na, mondogatta is nekem az elmúlt napokban,
-Anya! Emlékszel, te akartál beteg lenni, most megkaptad!-jó, de nem egészen így gondoltam...
lásd a címben.
***Egy darabig biztosan nem szerepel majd az étkezéseink között a tea, pirítós, és babapiskóta
**** alul -felül, ahogy szokott ilyenkor

Úgy érzem...

-most, már egészen biztos, hogy megmaradok. Nem szeretek panaszkodni, de elég csúnya hetek vannak mögöttem.  Ma, már csak* köhögök. Egyébként, pontosan tudom, hogy mikor csesztem ki magammal. Mert papolhatunk eleget a gyerekeknek, hogy öltözzenek fel. A napsütés ellenére is kell a sapka és a sál. Viszont, mikor egyedül vagyunk otthon, és túl estünk több mint 200 fánk kisütésén, a páraelszívó mellett, némi friss levegőt is bedobunk a szagtalanításra. Pláne akkor, ha odakinn hét ágról süt a nap, és még a madarak is csiripelnek. Ilyen esetekben, legkevésbé jut eszünkbe a sapka-sál effektus, csak élvezzük a langy meleget...
-aminek persze később meg lesz, lett a böjtje.
Híresen a nem fekvő betegek közé tartozom. Nem tehetek róla, de képtelen vagyok napközben lefeküdni, mikor annyi tennivalóm lenne. Ezzel a mentalitásommal is csak nehezítettem,  a gyógyulásomat, tehát azt hiszem jobb is ha nem panaszkodom...

*fájt a torkom, nem kicsit taknyos is voltam, de a legrosszabb az egészben, az arcüreg gyulladás volt.

Egyébként, meg idő közben, olyan rejtett dolgok is kiderültek a gyerekemről, amiről fogalmam sem volt. Mivel nem gumitestűek a lányok, ezért kosaraznak. Igaz, régebben volt némi próbálkozásuk az RSG-vel, de nagyon nem erőltettük rájuk, azt, ami nem megy... -így többek között, a cigánykerekezés is erre a sorsra jutott. Időnként fellángolt ez utóbbi iránti vágyuk, de a bohóckodáson kívül tovább nem jutottunk, hiába szántunk rá több időt. Jó! Mondjuk ez tavaly nyáron volt, amikor csak, hogy puhára essenek, a fűben próbáltuk. Azóta sűrű csend a cigánykerekezéssel kapcsolatban.  Mondjuk, nélküle is tökéletesen működik az iskolások mindennapja, nincs hiányérzetük miatta. Most, azonban fordult a kocka! Mióta vasárnapi elfoglaltságuk** közzé tartozik, hogy 4 órán keresztül, pantomimoznak és némi nemű színjátszást is tanulnak nyugi nem színésznőket nevelünk, mert az Oszkárt már régebben bezsebelhették kisebb mellékszereplésükért most egy nagy dobásra készülnek. Ehhez kellett megmutatni mindenkinek, hogy ki mit tud, azaz mit vállalna be az előadásból. Itt jön az én gyerekem, azzal, hogy Ő cigánykerekezni fog. Komolyan! Ezt még magam is alig hittem el, mert előtte egy értékelhetőt se láttam soha tőle. Viszont ott, és akkor, olyat alkotott Zsófi, hogy még saját maga is megdöbbent a teljesítményén, mint azt utólag mondta. Nem mellesleg, azóta is tökéletesen képes megcsinálni. Nagyon büszke vagyok rájuk már most, mert ezen rövid időszak alatt mióta tanodába járnak sikerült saját komfortzónájukból kilépni, úgy, hogy közben még jól is érzik magukat.
 Nagy debütálásuk, március 22.-én lesz az Ázsia Centerben ahol, flash mob-ot adnak elő. Sajnos többet egyenlőre az egészről még nem tudok, csak szorítok, hogy az új, nehezített és ismeretlen terepen is megállják helyüket.

**terápiás célzattal. Kellemest a hasznossal, így mindenki happy.

Pöttyös az igazi...

-nyári viselet. Szerencsére a ruhákon több volt a pötty, mint Lucán. Egyébként, nagyon jól viselte az egész betegséget, már amennyire egy gyerekről ezt mondani lehet.
A legnehezebben talán a bezártságot bírta, így amikor csak tehettük levegőztünk...
az árnyékban.

Nyár = újratervezés

Nem várt fordulatot vett az idei nyarunk. Pár óra alatt -értsd tegnap estétől, ma reggelig- teljesen átírta terveinket. Betegség. Mi más is lehetne, a gyerekes családok nyári rémálma. Ráadásul olyan, amire nem is számítunk. Persze, egy betegséget se szoktunk várni, ám ez most, tényleg váratlanul ért...
Luca tegnap este belázasodott. Jó, ebben nem is lenne semmi meglepő, mert annyi jeges finomságot ettek az utóbbi időben, hogy egyből a torkára gyanakodtam.
Majd reggel mikor szembesültem, nem csak a gyerekkel, hanem az arcán jelentkező pöttyökkel, sejtettem, hogy komolyabb a baj.
Bárányhimlős lett! Mindezt úgy, hogy oltva van...
Mit tehetnék harminc fokban, a négy fal közé zárva, próbálom a jó oldaláról megközelíteni a dolgokat...
- már amennyiben, ezt ilyenkor lehet.
Az oltás védettsége miatt, gondolom én nem olyan sok a pöttyök darabszáma, ha ezt leosztom a testrészekével.
Egyenlőre, Luca jól viseli a kicsi, viszkető pöttyöket. Leginkább az arcán-lévők zavarják, nem szívesen néz tükörbe. Ágynyugalomról hallani se akar. Azt, meg végképp nem tudja elképzelni, hogy fogja kibírni a bezártságot.
Most, osztódnom kellene. Míg Lucát a házban, addig Zsófit, a kertben kellene szórakoztatnom.
Már látom előre, hogy hosszú és fárasztó időszak lesz...
-és ebbe, nem szeretném belekalkulálni, hogy ezek-után, Zsófi is bármikor elkaphatja.
Éljenek a védőoltások!

Kandallózzunk be!

Azt hiszem, minden szülő rémálma, napközben a tanárnénitől hívást fogadni.
Azt hiszem, azzal se vagyok egyedül, hogy abban a pár század másodperceben míg a telefont remegő kézzel a fülünkhöz emeljük, biztos, hogy nem pozitív gondolatok cikáznak fejünkben, gyermekünkkel kapcsolatban.
Azt hiszem, egy hetet ennél jobban is lehet kezdeni...
-de, nem!
Nálunk, ma pont ez a helyzet állt fenn.
A riasztás Luca miatt szólt, majd 5 perccel később a helyszínre érve, már két sírós, hányástól maszatos leányzó látványa fogadott...
Szerencsére most már jobban vannak.
Őszintén,  nem is tudom, hogy mi lehetett a probléma. Hiszen reggel, még két jókedvű, vidám, egészségesen csacsogó leányzó intett búcsút, most meg...
- hálát  adok annak a több liternyi teának, amit eddig legalább elfogyasztottak. 
Azt, már régebben megfigyeltem a lányoknál, hogy amikor betegek, valami oknál fogva, jobban igénylik az otthonadó melegséget. 
Emlékszem, még beszélni is alig tudtak, de azt már érthetően tudtunkra adták, hogy a fűtés, ezen módját is szeretnék igénybe venni, ami azóta, ilyen formában, szállóige lett...
- kandallózzunk be!
Így, a rengeteg tűzifa és tea mellett, nem csoda ha ilyen képek is készülnek a véletlennek köszönhetően.
Nekünk szerencsénkre, mert ez az apró bogárka bearanyozta a napunkat, ám szegény katicának már koránt sem lehetett ilyen szerencsés ez a találkozás.

Ezen a poháron találtunk rá, kétlem, hogy a tél elől menekült ide.

Mondjuk, jobb mint a 4 évvel ezelőtt "kiolvasztott" hibernált darazsunk, amivel  Zsófikám közelebbi, ám, annál felejthetetlenebb kapcsolatot kötött...

Folytatódik az őszi szünet- már akinek...

Mert nekünk , igen!
Bár ne folytatódna. Már kezdek egy kissé besokallni, ettől a számunkra hosszúra nyúló kényszerpihenéstől, történjen is bármilyen formában...
Jelenleg, nem a technika ördögével akadt bajom, mert vírusirtásban már elég jó vagyok, vagy mégsem?
Blog működőképes, gyerek/ek pedig rejtélyes módon beteg/ek.
Rejtély, mert a gyerekorvosunk, és a bőrgyógyászat se tudta felállítani a pontos diagnózist...

A titokzatos  betegség, még múlt hét közepén kezdődött. Előre jelzem, hogy se láz, se takonykór, vagy köhögés, netán piros torok nem előzte meg. Olyan váratlanul jöttek a pöttyök, mint pubertás korban a pattanások. Utólag bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy aki 7 éves korára, 8 fogát elveszti és újat növeszt helyére, az érettségét tekintve talán pattanások növesztésére is alkalmas. Hiszen mindenhol csak azt lehet hallani, hogy a mai fiatalok mennyivel fejlettebbek, mennyivel korábban érnek mint mi...
Persze az agyam rögtön sztornózta is ezeket a majd pár év múlva jelentkező gondolatokat, de nem hagyott nyugodni, az elsőként jelentjkező teljes homlokot beterítő apró, pattanásszerűen kinéző micsodák halmaza.
Kerestem magamban hibákat, okokat, mikor váltottam mosóport, mit ettek, mit ittak a lányok az utóbbi időben, ami allergiát okozhat náluk, mert valamire fognom kellett, hogy elfogadjam a történteket.
Aki keres, az talál is.
Így találtam én is, egy aprócska gyenge láncszemet, amit életem első kókuszos habcsókjára fogtam, mert ugye az mégis csak tömény tojásfehérje. Elméletileg ez meg is állná a helyét, ha hasonló tojásfehérjéből álló Pavlova torta nem szerepelne havonta többször is terítéken nálunk, mert a lányok nagy kedvence és eddig évek óta semmilyen allergiás reakciót nem váltott ki azon kívül, hogy nem bírok annyit sütni, amennyi ne fogyna el belőle...
Másnap, szegény Lucámnak már nem csak a homloka, hanem az egész arca tele lett ezekkel az apró pattanásszerű kis csúfságokkal, ami továbbra is teljesen panaszmentessé tette, csak hiúságában zavarta.
Zavarta annyira, hogy idegenek közé menjünk, de annyira nem, hogy barátnőiket meglátogassuk.
Nyilván, amennyiben annyira súlyosnak ítéltem volna meg a helyzetet semmilyen társaságba nem megyünk, de tényleg, inkább allergiás kiütésnek nézett ki, ami mint tudjuk, nem fertőző...
Ismét egy nap kellett ahhoz, hogy egy pár pötyi a testén is előjöjjön, de ez is csak nagyító alatt látszott, amit időközben kölcsönöztem lányaim játékkészletéből. Estére az összes pötty, vörös színben pompázott, ami elég indok volt arra, hogy ezt már dokinak is látnia kell, de addig is saját magam megnyugtatására, hála az internetnek keresésbe kezdtem, bár ne tettem volna...
A diagnózis, amit a tünetek alapján felállítottam, nem volt más, mint rózsahimlő, közismertebb nevén rubeola.
Ez már csak azért is érdekes, mert 15 hónapos korukban kötelező oltásként megkapták a védettséget, de ritkán, évente 50-100 esetben még ennek ellenére is megfertőződhetnek.
Doktornőnk hárított, bár a távgyógyítás nem az erőssége, de megegyeztünk abban, hogy másnap, vasárnap egy elkülönített helyiségben fogad a rendelőjében.
Millió variációt ismételten végigjátszottam magamban, milyen allergia lehet az ami először az arcon jelen meg, majd a fülek mögött és csak napok múlva, a testen lefelé haladva, továbbra is semmilyen egyéb testi tünetet, esetenként nyirokcsomó duzzanatot nem okozva...
Én hülye, még a pohár próbát is  elvégeztem, ami abból áll hogy egy poharat a kiütésre kell tenni.
Amennyiben a kiütés az enyhe nyomás hatására elmúlik, akkor nem kell aggódnunk, nem bevérzéses, fertőző kiütésekről van szó.
Nálunk még a pohárpróba is vegyes eredményhez vezetett...
Rejtély!
A doktornő vizsgálata se lendített előrébb a helyzetünkön, illetve "csak" annyival lettünk okosabbak, hogy nem fertőző betegséggel állunk szemben, tehát Zsófi másnap hétfőn mehet iskolába, míg Lucával inkább a bőrgyógyászatra látogassunk el.
Röpke 5 órán keresztül szo...unk a Heim Pál bőrgyógyászatán, azért, hogy felírjanak egy hűsítő és mosakodó krémet, a hűsítőt ki sem váltottam, mert nem viszket a gyereknek, hiába mondtam mert a kiütések a bőrgyógyászon is kifogtak.
Ráadásul a kiütések akkor már erősen múló állapotba is kerültek addigra, de sebaj, diagnózist csak a vérvétel eredménye alapján fog tudni mondani.
Nem mellesleg, ismételten sikerült a bőrgyógyásznak is elrebegnem, hogy 50%-ban nyomjuk az ipart sulit, mire megerősítette a gyermekorvosunk véleményét, hogy nem fertőző betegséggel állunk szemben, a maradék nyugodtan járhat...
Honnan tudja, ha azt sem tudja mi a gyerek baja?
Na, mindegy, szerdán majd okosabbak leszünk...

Délután, annak rendje módja szerint Zsófi hazahozta a leckét, hogy lemaradásunkat Lucával pótolni tudjuk.
Neki is álltunk, hogy a feladatokat közösen áttanulmányozzuk, amikor Zsófira egy mozdulatánál úgy estek a fényviszonyok, mintha a bőrét nem olyan bársonyosan simának látnám, lennének benne törések.
Mivel a szemem látásom az utóbbi időben erős hanyatlásnak indult, ezért is volt szükségem nagyítóra és az elmúlt napokban még álmomban is kiütéseket láttam, tüzetes vizsgálat alá vetettem Zsófit is.
Anyai szívem nem repdesett a látottaktól, ugyanis éppen kinövés alatt álló kiütéseket vettem észre a gyereken, amik még akkor alig kivehetőek, -de ott voltak!

Nem fertőző, akkor MI???

Nagyon bízom abban, hogy a holnapi laboreredmény végre kimutatja...

SOLO

A fenti címmel nem párkapcsolati állapotomra, hanem az esténként oly gyakran előforduló, vidám családi programunkra utaltam.

Kezdhetném úgy is, hogy a vér nem válik vízzé, hiszen már pocaklakóként szívták lányaink magukba a kártyázás örömét.
Akkoriban a nagy hasamnak és álmatlan éjszakáimnak köszönhetően rengeteget römiztünk Gáborral, és miután a lányok megszülettek az éjszakázósnemalvós időnket is ezzel töltöttük.
Aztán ahogy nőttek, cseperedtek a lányok, egyre kevesebb alkalmunk nyílt esténként nyugodtan leülni, nemhogy kártyázni...
Persze a kártyázás nem szűnt meg teljesen, csak más formát öltött. Elsők között a memória kártya, majd ezt felváltva Fekete Péter jelent meg, tehát akadt bőven kártyázási lehetőség az életünkben, hogy nem olyan amit mi szeretnénk, az már másodlagos kérdés volt.

Aztán a gyakori gyerektársaságnak köszönhetően, még valamikor nyáron találkoztunk először az UNO kártyával, ami azontúl, hogy fejleszt, még szórakoztat is. Nem csoda, hogy a kedvencünk lett. Illetve, csak lett volna, ha van saját kártyánk. Az óvodakezdés, és az ilyenkor szokásos különfoglalkozások, hamarosan feledtették velünk estébe nyúló, hosszú kártyacsatáinkat. Nem unatkoztunk a korán sötétedő estéken sem, mert mindig találtunk magunknak valami szórakoztató elfoglaltságot. Igaz, amikor felnőttek számára cseppet sem vonzó hercegnős, vagy pónis társast vették elő a lányok, mert akadnak ilyenek is a rejtekadó polcok mélyén, hiába próbáltam eldugdosni, akkor akárhogy erőltetjük magunkat, számunkra az minden, csak nem szórakozás. Mondjuk, elég viccesen is fest Gábor, amikor Bell (a szépség és a szörnyeteg) bábujával tipeg a csillogó mezőkön, mert persze természetesen, mindenkinek saját mesehőse van. (nekem Hófehérke lett leosztva)
Észrevétlen repültek a napok, hónapok, egészen addig, amíg Mikulásunk egyik beszerzőkörútján, úgy gondolta, hogy az édességek mellé egy csomag kártyát is becsempész a csizmácskákba. Gondolkozott szegény elég sokat, mert megzavarta Őt is a kínálat bőség zavara. Hogy, hogy-nem úgy döntött, nem a hőn áhított kártyával, hanem a hozzá nagyon hasonlító testvérével, a SOLO-val lepi meg lányokat. Azt tudtam, hogy a Mikulás nagyon bölcs, de hogy milyen jó döntést hozott, azt csak a játékszabályok elolvasása és első SOLO partink lejátszása derült ki. Sokkal izgalmasabb, szórakoztatóbb, mint a már általunk ismert UNO.
Nagyon jó, hogy eljött végre az-az idő is, amikor a kártyázást a gyerekekkel már baráti körben is bátran vállalhatjuk, mindannyiunk örömére. Idővel, még talán füleim is megszokják, ha a lányaim szájából oly idegenül csengő szavakat hallom -zsugázunk egyet?

(kép a netről)

Erre a hétre, szólóban terveztem napi programjaimat, mert bár nagyon jól állok a karácsonyt illetőleg, szerettem volna még egy-két befejezetlen dolgomat elintézni, míg a lányok az oviban vannak. Nem is tudom miért nem lep meg, hogy meghiúsult tervem, hiszen már számítottam rá, és pár nappal későbbre is vártam...
-mert nálunk nincs karácsony betegség nélkül, az szentestére szokott várni, hiszen ezt a hagyományt tartjuk már 5 éve. Most egy héttel a vártnál korábban érkezett, és csak reménykedni tudok abban, hogy mire elérkezik a szenteste, addigra feledésbe merülnek az idei betegségek. Jelenleg egy orrhosszal (pirossággal) Luca vezet. Tegnap némi öniróniával el is nevezte magát Rudolfnak. Jó lenne, ha legalább az antibiotikumot megúsznák, csak valami szövődmény ne legyen belőle. Gondoltam legalább egy napig ágynyugalmat rendeltek el nekik, amit egyenlőre sikeresen is kiviteleztem, mert élvezik az ágyhoz-jött játékokat, arról nem is beszélve, hogy órákig kártyázni, még itt is lehet...

KÓR - ház a város szélén...

Jókedvűen jöttek haza az óvodából a lányok csütörtökön, már csak azért is mert pénteken szünet lesz és nem kell menniük.
Sokat bohóckodtunk kint a kertben, jókedvünk az esti melegben tetőfokára-hágott.
Tudtuk, hogy már csak kettőt kell aludni és elutazunk ezen a hétvégén.

Vacsoraidőnk is a szokottnál későbbre húzódott...
Miközben kanalazgattuk a levesünket, Zsófikám hasfájásra panaszkodott, gondoltam ezzel a "trükkel" szeretné megúszni a vacsora elfogyasztását.
Szerencsére hagytam, hogy felálljon az asztaltól, és nem fejezte be az evést.

Nemsokára már felmosóval a kezemben kezdtem takarítani az óriási tócsát, amit kihányt, majd még háromszor ismételtem meg a nappali felmosását...
Aggódtam, kérdezgettem, hogy mit evett az oviban, egyértelműen gyomorrontásra gyanakodtam, mert Lucának semmi baja nem volt.
Szőlő levet emlegettek mind a ketten, azt ittak, de nem esett jól...
Hiába, nincsenek hozzászoktatva a dobozos ivólevek fogyasztásához, ezért elképzelhetőnek tartottam, annak valószínűségét...

Magától értetődően vittük át a hálószobánkba a lányok ágyneműjét, hogy az éjszakát mellettünk, közöttünk, ellenőrzés mellet töltsék el, akkor még nem tudtuk, milyen meglepetést tartogat a nap hátralévő része számunkra...

Már az ágyban feküdtünk mindannyian, mikor Lucám is hasfájásra panaszkodott, majd egy-pillanat alatt elhányta magát ő is, beindult a mókuskerék...
Felváltva hánytak a lányok egész éjszaka, én pedig húztam-cseréltem a pizsamákat, ágyneműket, tartottuk fejüket a tálak felé, volt pörgés rendesen...
Így köszöntött ránk a reggel is, annyi különbséggel, hogy magas lázat is kaptuk a hányások mellé, ami Luca miatt ( lázgörcsös) még-több aggodalommal töltött el.
Nem mintha addig nem izgultam volna értük eléggé!

Mivel péntek délelőttre csoporttársukat, barátnőjüket vártuk vendégségbe, egy rövidke telefonhívást engedélyeztem magamnak, amiben lemondom sajnálatos betegségünk miatt.
Váratlanul ért, hogy a vonal másik végén is ugyanazokkal a tünetekkel küzdöttek egész éjjel mint mi, annyi különbséggel, hogy láz helyett, hasmenést kaptak hozzá...
Ez elindított egy körtelefont azon szülők között akiknek tudtuk a telefonszámát, és legnagyobb meglepetésemre, mindenhol betegség volt, ráadásul a két óvónénink is hasonlóan, súlyos tünetekkel!


Doktornők, csak délután tudott kijönni, de változtatni ő se tudott a meglévő helyzeten én meg kitartóan mostam, fertőtlenítettem mindent továbbra is...
Zsófikámon addigra szemmel láthatóan látszott a javulás, míg Lucám igaz már nem hányt, de csillapíthatatlan lázzal feküdt...
Ekkor merült fel először, nembiztos, hogy megússzuk a kórházat...
Legnagyobb igyekezetem ellenére is Zsófi estére visszaesett, megint hányt, míg Lucánál a kiszáradás tünetei kezdtek mutatkozni...

Este (8-kor) eszembe jutott az is, hogy még Luca nem is volt pisilni, tehát nagy a gáz!
Lehet most sokan azt gondolják rólam, hogy felelőtlen voltam, de az alvás nélkül töltött éjszaka, és közben a lányok folyamatos ellátása miatt ez volt a legkevesebb gondolatom...
Ölembe vittem ki a nyűgös Lucát a mosdóba és a földön előtte ülve könyörögtem neki, hogy próbáljon meg pisilni, miközben Gábor már a doktornővel beszélte le telefonon, hogy irány a kórház...
Ekkor a felgyülemlett feszültség miatt amit a fáradtság és lányaim miatti aggodalom váltott ki belőlem, nem bírtam tovább, és elsírtam magam Luca előtt a földön ülve, ám ekkor az én drága nagylányom abbahagyta a sírást és mosolyogva elkezdett csurizni...
Ettől nagyobb boldogságot nem tudott volna nekünk okozni az adott pillanatban.
Kórház sztornó, nem adjuk fel, ha kell még éjszakákat nem alszunk, de akkor is itthon fognak meggyógyulni a lányok...
Gábor tartotta bennem a lelket, neki elhittem, hogy megfogjuk tudni csinálni...

Felkészülve az éjszakára minden szükséges dolgot megint előkészítettem.
Többek között akkor tűnt fel, hogy kevésnek bizonyul háztartásunkba az ágyneműhuzat, már a tartalékainkat éltük fel, mert a meglévők, mosásra várva, vagy éppen mosás és száradás alatt.

Az éjszaka eseménytelenül (és nagyon lassan) telt el,de szerencsére semmi nem történt azon kívül, hogy 10-20 percenként ébresztgettem és kiskanállal itattam a lányokat.
Reggelre olyannyira jól lettek, hogy kipattantak az ágyból és nyoma se volt rajtuk az előző napi megpróbáltatásokból, nem úgy az apjukon...

Jelenleg Gábor fekszik és őt (is) ápolom...
Tegnap este beszéltünk arról, hogy milyen rossz érzés a szülőknek betegen látni gyermeküket, inkább magunkra vállalnánk minden kínjukat...
Hát neki most sikerült is!

Várható még hasmenés jelentkezése is a lányoknál, bár arról már szívesen lemondanék és nem szeretnék beszámolni hasonló, álmatlan éjszakákról.

Ja ,és ha nem derült volna ki írásomból, a calici vírust hozták haza az óvodából!

Ma május elseje van és számomra a munka, de nem ünnepe...

Jobb programot terveztünk a mai napra, de a lényeg, hogy túl vagyunk a nehezén!

Optimista, - akarom mondani - naiv!

A nagy betegek:



Alig másfél hete még az volt minden gondolatom, hogy megint meg kell válnom a lányoktól, mert elkezdték(folytatják) az óvodát.
Eléggé optimista lehettem mikor azt gondoltam, hogy legközelebb nyáron fogunk együtt tölteni hosszabb időt.
( ami nem csak a hétvégékre korlátozódik)

Az eszembe se jutott, hogy léteznek különböző vírusok.
(így január tájban)

A különböző vírustörzsek azon munkálkodnak, hogyan rövidíthetnék le számomra a lányok nélkül töltött napokat.
Még jóformán magamhoz se tértem ezalatt a rövid idő alatt,(amit egyedül töltöttem itthon) és természetesen semmilyen (magamnak tett!!!) újévi fogadalmat nem tudtam ennyi idő alatt elkezdeni.

Ezalatt az elmúlt hét alatt, pont arra volt csak időm, hogy
-rendbe tegyem a házat,(most hogy nincsenek itthon a gyerekek)
-összehajtogassam a ruhákat,
-amiket előtte természetesen kivasaltam
-ja és ki is kellett valakinek mosni...
-kiválogatni a lányok kinőtt ruháit( ez se volt kis feladat)
-minimális időt szántam az itthon-maradottakra (állatok, növények)
-végre leszedtem a száraz leveleket a kókadozó növényekről, amiket alaposan meg is öntöztem
(most lehet, hogy ez fogja pusztulásukat okozni)
-naponta kétszer összeszedtem a játékokat a földről(reggel és este, na meg a közte lévő időben is)
-főzőcskéztem is egy kicsit (nem azért, hogy ne unatkozzak)
-és egy keveset ide is írogattam, hogy behozzam lemaradásomat...
(ami egyébként teljesen reménytelen, nem tudom miért görcsölök még mindig rajta)

A hátam mögött tudható, pár igazán pihentető nap után most a "kedvesnővér" szerepet osztotta rám az élet.
- meg az anyáét,
- a feleségét,
- a szakácsnőét,
- a takarítónőét
és végül, de nem utolsó sorban a mosónőjét
(akik korán halnak, erre figyelmeztetett előre József Attila is)

Reggel, (mint utólag kiderült) és nem hajnalban, megérkeztek hozzánk (a hálószobánkba) a lányaink, akiknek a bolygó hollandi nevet adtuk.
Megjelennek az ajtóban, karjaikban az elmaradhatatlan plüss állatkák tucatjával, amit természetesen az ágyunkba is magukkal visznek.
Nagyon nem tetszett nekem ez a korán kelés, nem csak a korai időpont volt az oka (tudtam volna aludni még bőven) hanem a testük hőmérséklete is jócskán jelezte, hogy itt valami nem stimmel...

Gyanúm nem volt alaptalan, mert 39.5 C volt Luca, és Zsófinál is bőven 38C feletti lázat tudtam mérni.
Meglepően, nem pánikoltam be (amit ilyenkor általában szoktam, amikor Luca lázas) egy esetleges lázgörcs miatt.
Megpróbáltuk a lehető leghamarabb értesíteni a doktornénit a lányok állapotáról, ismerve zsúfolt időbeosztását, aki röviden közölte velünk a mai napjára vonatkozó kaotikus állapotot.
A BKV sztájk miatt aggódik a kórházban is jelenlévő (ahol dolgozik) létszám hiányra.

Ahogy néztem az én lázas gyermekeimet (és magamban sajnáltam őket) rájöttem, hogy nem is látszik rajtuk a betegség.
Ugyanúgy játszottak, ahogy minden reggel szoktak, talán kivételt képez az ingerültségük, ami gyakori veszekedésbe torkollott, de ez betudható a rossz közérzetnek (is)
Zsófia szájából gyakrabban hangzottak Luca felé az alábbi kiáltások:

- nem leszek a barátod! -Luca erre sír...
(próbálom vigasztalni, hogy nem is kell, hogy barátja legyen, mert akkor is a testvére marad)

Egy órán belül kb tizennyolcszor kellett hallgatnunk, ki kinek nem lesz barátja...

Zsófi mikor rájött, hogy ez hatástalan lett Lucánál, stratégiát váltott, ami másképp nem ment, csak kiabálva...

-nem leszek a testvéred!

???


Elérkezettnek láttam az időt a saját és körülöttem-lévők érdekében is ( hogy a nap hátralévő részét épp elmével túléljük) hogy kisebb prédikációt tartsak a testvéri szeretetről...

Rövid időre sikerült is megoldanom az állandó veszekedést...
Ezután már csak a - hagyjál békén! - felkiáltásokat kellett hallgatnom...

-Hagy-gyáááll bééé-kéén!

( Gábor inkább kimenekült a piacra, hogy friss húst hozzon a gyógylevesbe, így ő ezt a részt már nem hallgatta)

Mire idáig jutottunk, még mindig csak a kora délelőtti időt mutatta az óra!

Betegek ez kétségtelen, még ha nem is látszik rajtuk...
Ágynyugalmat rendeltem el nekik( inkább rám fért volna) ezért választva a kisebb rosszat
átcipeltem a hálószobánkba a DVD lejátszót és betettem (nekem csak egyik) Barbis mesét...
Arra megint nem gondoltam, hogy előnyt kovácsolva pillanatnyi helyzetükből az ágyat trambulinként fogják használni
(mint mindig amikor lehetőségük van rá)

A mese nézés után maratoni könyvolvasást tartottam.
Több tucatot olvastattak velem végig, mire az óra(végre) a delet ütötte.

Ennyi erővel egy regénybe is belekezdhettem volna, amit mióta megszülettek a lányok nem tettem.
(nem vettem a kezembe egy igazi jó felnőtt könyvet)
Eleinte voltak kisebb próbálkozások a könyvekkel, de miután hetek (néha hónapok) teltek el mire megint kezembe akadtak.
(addigra már elfelejtettem azt is mi történt a múlthéten, így hát feladtam az olvasás utáni vágyamat)
Arra számítottam, hogy majd minden megváltozik, ha a lányok elkezdik az óvodát.
Így is történt!
Még kevesebb időm jutott mindenre, legfőképpen az olvasásra.
Emlékszem még (halványan) azokra az időkre, amikor nem tudtam létezni olvasás nélkül.
Mindenhová vittem magammal könyvet, hogy minden percet kihasználhassak és olvashassak.
Mára pedig már az is igazi luxusnak számít, ha egy női magazint kitudok olvasni 2-3 nap alatt.

Terveim között szerepel, szinte látom magam, ahogy az első tavaszi napsugarakkal együtt kiköltözöm a teraszra egy könyv és egy kávé társaságában ( hálóingben és fürdőköntösben, had irigykedjenek a szomszédok)
Látom magam ahogy délbe még mindig a teraszon vagyok (olvasok és napozok) miközben a hintaszékből gyönyörködök az ébredező természetre...
Ja, és csend vesz körül

Ma nem tudom mi van velem, hogy ennyire naivan állok hozzá a lányokhoz!

A gyogyó levest feltettem főni ( igaz ebből max csak vacsora lehet, mert marha a "drága")
A lányok békésen alszanak apjukkal, a mi hálószobánkban!
Én pedig várom, hogy megérkezzen a doktornéni és azt mondja, hogy elkaptak valami vírust a lányok!
"hogy melyiket a kétezer közül, azt úgyse fogja tudni megmondani" ( vérvétel nélkül)

Jó lenne, ha legalább egy napot "kihúznának" ágyban fekve a lányok.

Lottóznom kéne!

Szó szerint azt mondta a doktornéni, amit előre megírtam!
:)
Mindenesetre, írt fel antibiotikumot.

Apuka rohanhatott a patikába, hogy egy kisebb vagyontól megszabaduljon a lányok egészsége érdekében...

Maratoni felolvasásomnak este 9-kor vetettem véget, mert már addigra kellőképpen feladták a hangszálaim (is)