Megkezdtük a visszaszámlálást!

Tegnap lányaim részéről befejeződtek az év-végi felmérők, amiből minden napra jutott egy. Hihetetlen, hogy ilyenről írok, mert az azt jelenti, hogy az első osztályt befejezettnek tekinthetjük, hiába van még hátra 2 hét...
Hiszen még csak most kezdték el. Vége az első 10 hónap megpróbáltatásainak.
Elfáradtak, látom rajtuk. A kezdeti lelkesedésük sem a régi, nehezen ülnek le gyakorolni. Morognak velem, -én meg velük-  mint az a bizonyos, bolhás kutya.
A reggeli ébredések, holott eddig minden karikacsapás szerint működött, egyszerűen katasztrofálisak. Bezzeg az  elalvás: pörögnének hajnalig is, hiszen kint világos van...

Hétvégén történt, miközben Gáborom a F1-et nézte, leültek olvasni a lányok. Bevackolták magukat 1-1 fotelba, így legalább nekem is jutott időm a mosogatásra. Pár perc elteltével már semmi neszezést nem hallottam felőlük, csak az egyenletes szuszogásukat. Elaludtak. Mind a ketten. Ez már valóban a véget jelenti náluk.

Eddig, csak a hétvégéket számoltuk vissza, most viszont már a napokat.
Még 10 nap suli, aztán megkezdődik a nyári szünet.
Remélem valóban nyári is lesz és nem őszi!
Te nyár!
Még van egy napod, hogy összekapd magad és csúcsformába lendülj, különben lefokozunk. Ezután egyszerűen, csak ősznek fogunk hívni, mert még a vénasszonyok nyara is melegebb nálad...

Most komolyan

rengeteg mentséget tudnék felhozni, miért hanyagolom mostanság a blogírást.
Történések vannak, lenne is mit lejegyezni bőven, valahogy mégsem tudom rávenni magam az írásra.
Sokat töprengtem azon, hogy ha most ennyire elhanyagolom időhiány miatt, akkor mi lesz majd szegény árva blogommal a nyári-szünetben. Voltak napok amikor arra a következtetésre jutottam, hogy elég lesz csak egy nyúlfarknyi bejegyzés az aktuális történésekről. Máskor meg úgy gondoltam, hogy ez hülyeség, mert akkor napi több bejegyzés is összejönne...
-így inkább hallgattam, mert hosszabb sztorikat nem volt kedvem írni.
Tudom, ez nem a legjobb megoldás volt részemről, arra az egyre viszont jó volt a csend, hogy észhez-térítsen.
Most komolyan, az nem ígérem, hogy minden nap lesznek friss bejegyzések, azt viszont igen, hogy gyakrabban jövök mint az utóbbi időben.

  nem kacsa!

Dercefű vagy molyhos madárhúr?

Kerti növényeink közül az egyik kedvencem. Nem csak az igénytelensége miatt, hanem mert igazán strapabírónak  is számít. Nagyobb területen eszméletlenül szépen mutatnak az apró illatos virágok.
Gondolom nem csak ezért lett évek óta nagy kedvence a macskáknak. Viszont, ha már az állatoknál tartunk, akkor itt muszáj azt is megemlítenem, hogy Izi a kutyánk is rákapott a dercefűre.
Okosak az állatok.

Beosztották maguknak, illetve gondolom Matti a cica hívta fel figyelmét  Izának a helyfoglalásra. Övé ugyanis már évek óta az első rózsatőnél lévő virágpárnázott terület. Így Izabellának be kellett érnie a harmadik és negyedik tővel, mivel ott volt a legközelebbi hely, ami méretileg is megfelelő számára.
Izit fotózni sziesztázás közben eddig még nem tudtam, mert abban a pillanatban mikor meghallja az ajtó nyílását, már ugrik is le...
Olyan szemekkel tud ilyenkor nézni, a hosszú szempillái alól ártatlanul pislogva...
- mintha azt mondaná, hogy Én nem aludtam, ott se voltam. - majd nyújtózik egy nagyot és kötelességtudóan megindul a szokásos kerti őrjáratára.
:D

Egy alomból, azaz tálcából...

Háromféle színben.

Most akkor mi számít  a tojás  narancssárgának?

Zsófia

Valamikor a húszaséveim elején járhattam, amikor eldöntöttem, hogy ha egyszer lányom születik, akkor  Zsófiának fogják hívni. Az élet, mint nagy rendező, már akkor is alaposan beleszólt az életembe. Kutyám lett, akinek a hőn áhított, kedvenc lánynevemet adtam...
-majd több mint tíz évre rá, miután megtaláltam életem párját és úgy döntöttünk, hogy családot alapítunk, nem kellett sokat gondolkoznom a neveken.

Valahogy annyira egyértelműnek tűnt akkor, hogy a kutya mellett, gyermekünk neve is lehet Zsófia.
Valójában a két név nem futott párhuzamosan egymás mellett sokáig, mert a kutya Zsófink, már akkor is alaposan benne járt a korban, így Őt egyszerűen "csak" Öregkutyáztuk. Ez akkor természetes volt, hiszen a lányoknak is meg-kellett tanulniuk tisztelettel bánni az állatokkal, pláne akkor, ha valaki ilyen szép kort élt meg mellettünk, családtagként.

Kutyánk ma már nincs, azaz van de nem az öreg Zsófikánk viszont igen, így ma őt köszöntöttük névnapja alkalmából.

Már hetek óta várta ezt a napot és mi tagadás nagyon szerény igényeket támasztott az ajándékával kapcsolatba. Na, nem mintha nem lenne itthon elég toll, meg filc. Neki egy saját, igazi toll volt az álma.
És mivel az ünnepeltnek, alkalomhoz illően virág is jár, nem csak a szája, így azt egyedül választhatta ki magának.
Mondjuk én élből teljesen mást vettem volna és Lucám választása is más volt, így engedve a nyomásnak, Zsófikám kérésére beszereztük a 63. levendulánkat, igaz ezt most, a hagyományos lila színben, mert nekünk "csak" fehérek vannak...

Ez az Ő napja. Az mi drága Zsófiánké.
Mondjuk azt azért itt zárójelben megjegyzem, hogy így, ebben a formában nem szereti a nevét.
Ő -Zsófi!
Nem Zsófia...

Gumiztunk.

Aki   18+ oldaltartalmat nálam keresi, bizony alaposan melléfogott! 

Mivel ez egy családi napló, még-ha a címnek ilyen magasztos nevet választottam, kérteik semmi rosszra nem gondolni.

Más név egyszerűen nem jutott az eszembe, hiába kutakodtam a megfakult gyerekkori emlékeimben, mint az, hogy gumizás. Te jó ég, hányszor kiabáltak fel nekem barátnőim, panelban laktunk hogy megkérdezzék, lemegyek-e gumizni velük...
Persze a szó maga, mára már teljesen más értelmet kapott. Mondjuk, ha bugyigumizásnak hívnánk, az se lendítene sokat az egészen.

Hétvégén történt, hogy a nagy melegben a kerti árnyékban szenvedő lányaimtól pár perc türelmet kértem és titokzatosan beszaladtam a házba. Tudtam, hogy a kincseim között különböző méretű gumikat is találok. Az  igaz, hogy legtöbbjüket megette már az idő vasfoga, azaz el-érett bennük a gumi, de a célnak egyenlőre tökéletesen megfelelni látszottak.
Na, azok a csodálkozó tekintetek, amiket hátrahagyott családom vágott, komolyan megérte volna felvenni...
Mit akarok én egy halom gumival kezdeni, varrni fogunk, vagy valamit kézműveskedünk? - el se tudták képzelni.
Azzal se jutottam sokkal messzebb, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, mikor közöltem velük, hogy gumizni fogunk.
Itt már Gáborom rosszalló pillantása lepergett rólam. Nem is értem... Miért talán Ő nem akar gumizni?  Nem igaz, hogy nem tudja miről beszélek. Nem hiszem, hogy nem ismeri a gumizást...

Hiába, ennyi év után is tudunk újat mutatni egymásnak: függetlenül attól, hogy a gumizást azt hittem eddig mindenki ismeri.
Az alap lépésekből nem jutott minden az eszembe, de arra jó volt hiányos tudásom, hogy órákig elszórakoztassa a családot.
Igen, a családot, mert játszottunk párosan is.
Tartóknak farönköket használtunk. Mivel elegendő szék nem volt lent és a két lány türelmetlenkedett egymással, így a tuskókat neveztük el barátnőknek. Mindenki elégedett volt az ideiglenes megoldással.  Ez a játék, akkora kedvet adott ugribugri lányaimnak, hogy este a házban is folytatták, sőt, azóta is csinálják, gyakorolják a gumizást.

Annyi gyerekkori szép emlék jutott aznap eszembe. Jó volt megosztanom immáron a saját lányaimmal, akik majd talán  -pár év múlva, ugyanezt teszik a saját gyerekeikkel.
Mesélnek, mert gyereknek lenni jó, nem csak édesanyának!

Azért nyugtassatok meg, hogy ha a fiúk nem is, de a lányok tudják miről beszélek, amikor azt mondom, hogy
- gumizzunk!
;)

kép innen