2014. január 7., kedd

Az elmúlás...

számunkra nem csak a múlt év befejezését jelenti, hanem egy új korszak kezdetét, ami nem éppen örömteli. Pontosan a kezdetét se tudnám megmondani, de valamikor a karácsony előtti napokra tenném. Sajnos most már utólag bánom akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, azt hittem, hogy ez is amolyan gyermeki dolog, ami pár nap alatt egy alapos megbeszélés után lecseng és élhetjük tovább mindennapjainkat...
-ami sajnos, nem így történt.
Az elmúlás* Zsófit foglalkoztatja leginkább, de mivel ez már egy hetek óta tartó és egyre rosszabbodó állapot, így már az egész családot érinti. Mivel még élénken él emlékezetemben az első gyerekkori "megvilágosodásom" a halállal kapcsolatban, kíméletesen beszélgettünk** az elmúlásról. Akkor, az adott pillanatban úgy tűnt, hogy a helyzethez képest minden rendben, elfogatta, megértette, túl tudunk lépni a témán, ám este, lefekvéskor, a félelmek ismét felszínre kerültek. Megint egy alapos beszélgetés, nyugtatgatás, majd a vége, közös alvás.
Ez az egész közös alvás azért érdekes, mert csecsemő korukban, mi aludtunk a lányok szobájában, majd 1 éves koruk után mikor végre kiköltöztünk,visszamentünk saját hálószobánkba egészen 3 éves korukig nem fordult elő. Majd miután közösségbe, óvodába kerültek a lányok, akkor vezettem be rontottam el őket a pénteki közös, összebújós éjszakákat. Persze, a köztes időszakban is voltak extrém kivételek, amik az előforduló betegségekből adódtak.
Arra viszont nem volt példa az elmúlt 8 év alatt, hogy azért kellett volna együtt aludnunk valamelyik gyerekkel, mert fél...
Az itthon töltött téli-szünet jól telt, már ami a nappalokat illeti. Az estéinkre viszont ez már nem mondható, mert folyton előkerült az elmúlás, mint téma. Komolyan teljesen ledöbbentem, mikor szenteste, alvásidőben ismételten előkerült, nagy sírások közepedte. Nem értettem, hogy egy gyermek, akinek elvileg tök boldognak kellene lennie az ajándékoktól, miért tud, csak és kizárólag szomorú, számára rossz dolgokra gondolni. Miért nem képes az agya a nap történéseit, amiben egyébként csupa klassz dolog történt, felidézni? Szerencsére semmi olyan dolog nem történt még csak a környezetünkben sem, ami ezt kiválthatta volna. Nincs nálunk veszekedés, ha van azt is én csinálom, tehát semmi komoly, -csak ugat a bolha. Szeretetünket maximálisan kimutatjuk a gyerekek és egymás felé, nincsenek megjátszások, szerepek. Nincs a gyereknek iskolai kudarca, szeret iskolába járni, jó tanuló...
-elméletileg nincs semmi oka, hogy ennyire feketének lássa a világot.
Vasárnap este már ott tartottunk, hogy nem egy gyerek sírt, hanem kettőt kellett vigasztalni.
Zsófi, ezzel az új helyzettel, akaratán kívül, de Lucát is belerántotta. Teljesen kikészíti Lucát az örökös sírásával, -no meg- lassan már minket is felőrölnek az esték.
Az tisztán látszik Zsófin, hogy ezek a sírások nem műbalhék, hisztik, amik azért lennének, hogy rá figyeljünk és ő legyen a középpontban. Mégis egyre fárasztóbb mindannyiunknak rá koncentrálni, kedvébe járni, hogy legalább egy mosolyt kicsaljunk belőle.
Azt nem tudom, hogy gyereknél is létezhet-e depresszió, de egyre nagyobb a gyanúm, hogy ez afelé hajlik. Most már fizikai tünetei is lettek, ami az egyébként eddig egészséges gyereknél, hasfájásban és étvágytalanságban mutatkozik meg.

Azt gondoltam, hogy talán majd ha ismét elkezdődik az iskola, javul a helyzet. Visszarázódik minden a régi kerékvágásba, még ha nem is magától és elfelejthetjük ezeket a napokat.
Tegnapnapi napom a gyerekszoba átrendezésével telt. Egy kis környezetváltozást szerettem volna számukra, ami nem csak a sulikezdést, hanem egy új szobát is jelent. Ez nekünk nőknél mindig bejön, miért ne működhetne náluk is? Alig bírtam kivárni, míg hazajönnek a lányok, olyan kíváncsi voltam az első napjukra...
-ám Zsófikám, amint meglátott, sírva borult a nyakamba és úgy mondta, hogy mennyire hiányoztam neki.
Félek, nem lesz ennek jó vége, és nem csak azért, mert lassan ott tartunk, hogy folyamatosan fáj a hasa...
-már semmi sem érdekli, legszívesebben tegnap is csak lefeküdt és nézett ki a fejéből.
Végső elkeseredésemben, még a tanítónénijét is felhívtam, megosztottam vele nyomasztó problémánkat, hátha közösen többre megyünk. Mindenesetre, mi résen-vagyunk...

Félő, a végén szakember segítségét kell igénybe vennünk, ami szerintem záros határidőn belül kiderül, mert nem mehet a gyerek rovására.
Azt az egyet nem tudom még, hogy pszichológust, vagy kineziológust keressek fel a problémánkkal...

* képzeletében: két koporsót lát egymás mellett amiben az apjával fekszünk, a koporsókat pedig, fekete ruhás emberek állják körül...
Megjegyzem, soha nem volt temetésen a gyerek és nem is láthatott ilyet, legalábbis én nem emlékszem ilyenre! Nem nézünk ilyen filmeket, főleg nem velük...

** Az összes létező cikket elolvastam amit ebben a témában találtam, hogy felkészülhessek az esetleges válaszokkal, a ki nem mondott kérdésekre...

Valakinek van személyes tapasztalata, esetleg átélt hasonlót, ha igen, akkor ezt, hogyan kezelte?

19 megjegyzés:

  1. szia, az én 5,5 éves lányomnál is most jött elő a halál-téma..nála sem volt vagyis én nem tudok róla,h lett volna konkrét ok v esemény, ami előhozta. bár nála nem olyan durva, depressziószerű a tünetek, de már ott tartok,h frászt kapok tőle...nagyon sokszor kérdezgeti,h mikor fog meghalni, mi mikor fogunk, mama v mi meg az apja fog-e előbb meghalni...néha vicces is, múltkor megkérdezte,h ha mi meghalunk , akkor övé lesz-e a pénzünk? hááát, mondom, igen (nem akartam belebonyolódni,h ne számítson sokra meg,h van még 3 testvére :) )...gondolkodott még fél percig, aztán megkérdezte, merre van a legközelebbi játékbolt :)..én is olvasgattam, azt találtam,h ebben az életkorban ez természetes, de tényleg ijesztő és néha már idegesítő, főleg mikor a 3 éves húgával olyat játszanak,h akkor te most meghaltál....írj majd a fejleményekről!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kisebb korukban a lányok is megkérdezték tőlem, hogy ha meghalok akkor az övék lehet (az éppen aktuális) ruhám? Szerintem ez természetes, mint az is, hogy abban a korban még nem fogják fel a szavak jelentőségét...
      ;)

      Törlés
  2. Hát, Móni, én ehhez okosat nem tudok hozzászólni. Nagyon drukkolok nektek, hogy megoldódjon. Egy dolog jut eszembe, amikor Réku kezdte az első osztályt, akkor több hétig sírt, pedig szerette a sulit, de valami hasonló helyzetbe kerültünk, mint most ti. Nekem nagy segítség volt a gyerekorvosunk, elhívtam hozzánk, beszélgetett Rékuval, velünk, és szerencsére rövidesen igazolódott is minden, amit mondott.
    De nehéz is szülőnek lenni...
    Na jó, csak néha...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most, egyenlőre rendeződni látszik a helyzet, mindenesetre még nem szeretném elkiabálni!
      ;)
      Köszönöm, hogy megosztottad velünk!

      Törlés
  3. Hűha, Móni, nem semmi, amit leírsz. Nem hallottam ilyenről még én sem, hogy gyereket ennyire megérintene, befolyásolna a kérdés. Nálunk is felvetődött, illetve időnként felvetődik (éppen karácsony után voltunk egy temetésen - csak mi, felnőttek, de a lányok is tudták, hol vagyunk) a kérdés, de úgy, ahogy te is eleinte remélted, sikerült eddig kielégítő választ kapniuk. Még tavalyelőtt, amikor édesanyáméknál nyaraltak, meghalt nagymamám sógora, és mivel nem volt kire hagyniuk őket, hát magukkal vitték édesanyámék. Megnézték a bácsit az ajtóból, kijelentették, hogy olyan, mintha aludna, és mentek tovább játszani. AMikor telefonon beszéltem akkor édesanyámmal, nekem olyan morbidnak tűnt a dolog, de tényleg nem hagyott nyomokat bennük. A mostani halálesetkor viszont megkérdezték, hogy ez a bácsi is úgy halt meg, mint akkor Sanyi bácsi? Szóval, így utólag, úgy érzem, hogy az az akkori dolog inkább segítette őket, hoyg a helyükre tudják rakni a dolgokat, most amolyan referenciaként tartják számon.

    Nem hiszem, hoyg ez most segített volna neked, én csak elmondtam azt, amihez nekünk volt közünk. Szerintem is talán az lenne a legjobb, ha valamilyen szakemberhez fordulnál. Én mindinkább kezdek nem hinni a modern orvostudományban, már nagyon sokszor tapasztaltam, hogy csődöt mond, de talán először mégiscsak inkább egy pszichológussal kellene kezdeni. De mások hátha hasznosabb tanácsokat tudnak adni... Mindenesetre, kívánom, hogy mielőbb magatok mögött tudjátok ezt a kellemetlen, instabil időszakot! Sok erőt, kitartást kívánok hozzá. És úgy egész évre is! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerencsére a lányok még temetésen nem voltak, illetve nekünk se kellett menni az elmúlt években...
      Háziállatot veszítettünk "csak" el.
      Azt viszont tudom, hogy a lányokat zavarja, hogy nekik már nem élnek a nagyszüleik, illetve, soha nem találkozhattak velük, csak az elbeszéléseink alapján ismerik Őket.

      Szerencsére most már jobb a helyzet, minden szépen lassan visszatér a régi kerékvágásába!

      Törlés
  4. Nem lehet s azt hiszem nem is szabad ebben tanácsot adni. Legfeljebb ha személyes tapasztalást megosztani. Ha Ő maga nem tud megküzdeni és Ti sem tudtok ebben a lelki harcban közelállóként segíteni, akkor egy távoli, kívülálló ne bátorkodjon.
    Gyermekkoromban nekem is volt egy visszatérő rémálmom, engem fekete lovak tapostak meg, úgy, hogy láttam vágtázni őket és nem volt erőm ellépni, pedig lett volna idő, csak nem vitt a lában. Azután egyszer csak elmaradtak az álmok, de beégett. Ha lehunyom a szemem és rákoncentrálok, akkor magam előtt látom. Arra is emlékszem, úgy harcoltam anno ellene, hogy lefekvés után, csukott szemmel, kellemes képeket próbáltam magam elé vetíteni s próbáltam beszuggerálni magamnak egy kellemes álmot. Arra nem esküdnék hogy ez vált be.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is vannak emlékeim a gyerekkori félelmeimből.
      Mostanában rengeteg időm volt gondolkozni, átgondolni ezt az egész helyzetet.
      Tényleg a legapróbb dolgot is figyelembe vettem...
      -sokkal előrébb nem jutottam.
      Visszatérve a gyerekkori félelmekhez, rémálmokhoz.
      Minap barátnőmmel beszélgetve (telefonon) a témáról, arra a következtetésre jutottunk, hogy abban a korban amikor (mi) még gyerekek voltunk, nem volt "divat" ilyen szinten lelki életet élni a gyerekkel.
      Hiába volt jó kapcsolatom az édesanyámmal, valahogy nem tértünk ki ilyen részletesen a dolgokra. Azt nem tudom, hogy ez az Ő hibájából, vagy az én beletörődésemből, esetleg a téma "tabusága" miatt történt, mindenesetre olyan szinten bennem maradt, mintha csak tegnap történt volna...

      Törlés
  5. Szia Zúgolvasód vagyok már egy ideje, gondoltam ezzel hátha tudok segíteni.
    Még ha nem is veszitek meg, hátha könyvtárban fellelitek, vagy könyvesboltban együtt belelapoztok.
    http://konyvmutatvanyosok.wordpress.com/2011/06/14/580/
    Nekem is volt ilyen rémálmom nem is egy, anya azt kérte, hogy rajzoljam le, vagy írjam le, vagy játszuk el, aztán a végén mindig valami mókát csinált belőle (elvette az élét). Pl. én megyek a lépcsőn amin leesek és halálra zúzom magam - ezt eljátszotta ő (mintha aktivitizne) és a végén nagyon mókás képet vágott, amitől persze már együtt nevettünk a dolgon.
    Nem gondolom, hogy egy szakember segítségét ne lehetne igénybe venni, pl. úgy hogy te tanácsot kérsz egy gyermek pszichológustól (nem kell Zsófit is vinned) de talán tud olyan ötletet adni amivel közösen sikerül ezen túllépni. Sok erőt kívánok nektek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt találtam még neked: http://www.csupaszivmagazin.hu/egyutt-a-bajban-konyvek-vesztesegrol-elvalasrol-es-gyaszrol/
      Nagyon szeretem ezt az oldalt, sok hasznos tanácsot találtam már itt.

      Törlés
    2. Köszönöm a linket is, és azt is, hogy Zugolvasóként vállalod önmagad!
      ;)

      Tudom a humor sok-mindenre gyógyír, még akkor is, ha fekete...

      Törlés
  6. Szia!
    Nálunk elő került ez a téma (halál) sőt volt a mindenen sírós "depis" korszak is sajna. Én is csak saját tapasztalatból tudok beszélni, a Te anyai megérzéseidre kell hagyatkoznod a végső megoldás keresésében azt hiszem. Amikor a lányomnak ilyen időszaka volt, az erőlködés a mosoly kicsalásában (nálunk) csak rontott a helyzeten. A gyereknél nagyon mélyről jöttek ezek az érzések és szerintem ráérzett, hogy első béna tehetetlenségünkben cukormázzal kívánjuk lefedni a "kakit" a gyerek ugyanis nagyon szorongott (egyrészt a suli, másrészt korából adódóan akkor jutott el a tudatáig hogy mi az, hogy válás, mert nagyon pici volt amikor apukájával szét mentünk). Mivel a fogorvos sem magának húzza, én végül elvittem egy kolléganőmhöz, aki kineziológus és pszichológus és egy 5 alkalmas "dózis" rendbe rakta a kisasszonyt. Visszakanyarodva a mosolyogtatáshoz: azóta nem volt szükségem arra, hogy szakemberhez vigyem, viszont megtanultam, hogy a gyereknek az segít, ha kegyetlenül őszinte lehet velem. Ha látom rajta, hogy baj van először is teremtek alkalmat arra, hogy kettesben, lehetőleg házon kívűl legyünk (anya-lánya program pl Tropicáriumba) és az úton társalgási stílusban próbálok a probléma mélyére hatolni. Kérdezgetem iskoláról, a testvérekről, a nevelő apjáról perzse indirektben és előbb utóbb kibukik belőle mi a helyzet. Ilyenkor kell nagyon észnél lenni, mert ha azt látja, hogy a szavai fájnak nekem, akkor automatikusan visszahúzódik. Bármilyen fájdamas is a téma, mindig megköszönöm az őszinteségét és biztosítom arról, hogy nagyon örülök neki, hogy beszélt nekem ezekről a dolgokról, aztán ha nem tudok azonnal normálisan válaszolni, azt mondom neki, hogy mindenképpen segítek neki, de nekem is át kell gondolnom még mi lenne a legjobb? (általában, ez után hívom fel "Kinez" Ágit tanácsért :)))) ). Vannak egyébként instant otthoni módszerek, megírom neked, nem szeretném itt foglalni a helyet, ha jól tudom elég kreatív és rajzoltatással Te is tudsz neki segíteni. Van egy nagyon jó anya-lánya közös rajzolás, ami elég jó feszkó oldó nálunk is :). A halálon való témázás a gyerekeknél inkább szimbólikus, mint konkrétan a halál maga, mint téma. Szóval ennél - ha a helyzet nem javul- mindenképpen mélyebbre kell ásnotok. Ennek ellenére van anyukámnak egy mesekönyve a halál témájáról, nem forgalmazzuk sehol, mert az unokáknak , családon belüli gyerekeknek és barátok gyerekeinek írta (gyerepszichológus segítségével), az megvan digitálisan, szívesen átküldöm. Ezen kívül tudj róla, hogy kinezológussal a gyereket ebben a korban még mindenképpen a szülőn keresztül oldják ( a láthatatlan lelki köldökzsinór :) ) tehát nem kell a lányodat vinned, ha kineziológushoz mész. Sajnos nagyon sok a kókler, így érdemes körbeérdeklődni egy igazán jó és sokak által javasolt szakember után.

    Remélem valamennyit tudtam segíteni :)
    Pusza

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Őszinteség terén nálunk is ugyanez a helyzet, sőt még az esetleges válasz is ami nem időhúzásból adódik...
      -nálam a -még átgondolom-szavakba rejlik.
      Az anya-lánya napok, órák, viszont nincsenek meg, pedig gondolom, hogy nagy szüksége lehetne rá, hogy csak Őrá figyeljek.
      Régebben voltak próbálkozásaink, de feladtuk, miután folyton egymást hiányolták a lányok és az töltötte ki az idejüket, hogy vajon mit csinálhat a másik.
      Ez az ikrek sajátossága.
      Eddig is rengeteg figyelmet fordítottam a lányokra, de úgy látszik, hogy ez Zsófinak (aki egyébként a dominánsabb) kevés.
      Megpróbáltam úgy kezelni a gyereket, mintha tudnám, hogy nála ez az egész nem másról szól, mint figyelemfelkeltésről...
      -és működött!
      Szépen, lassan lecsendesedik a téma.
      Az okára még nem tudtam rájönni, mert szegény Luca semmivel nem kapott több figyelmet tőlünk, ha csak nem az a bűne, hogy decemberben volt a névnapja.

      Anyukád mesekönyvét szívesen venném, előre is nagyon köszönöm!

      Törlés
  7. Névtelen14:54

    szia, azt gondolom erről is beszélni kell a gyerekkel, gyerekekkel, hisz akár akarjuk, akár nem ez az élet része. lehet futólag hallott valahol valamit vagy elkapott egy filmbemutatót a tvben, esetleg valamelyik osztálytárs révén hallott a dologról, vagy bármi. de írod, hogy ti kerülitek ezeket a dolgokat, nem találkozhatott vele, szeretet van, minden szuper (ami egyébként jó, de ez nyilván nem 100%, mert kis apró dolgok is érinthetnek mélyen egy gyereket, ami esetleg akkor fel sem tűnik, sőt egy ideig hordozza, nem is beszél róla, mert az "elvárt tökéletességbe" nem fér bele, és így amíg tudja elnyomja, majd valamiért felszínre kerül de ez más téma)
    szóval esetleg véletlen találkozott vele és pont a kis kerek világába képtelen beilleszteni egy negatívumot.
    2 éve elment a kutyánk, na az egy óriás törés volt a gyerekeknek, nem tudtak vele mit kezdeni, sírtak, keresték, sokat beszéltünk a halálról.
    majd tavaly ment el 2 nagyszülő, akkor ismét előkerült a dolog (és döbbenetes, hisz mégiscsak a nagyszüleikről van szó, de már valahogy jobban értették, kevesebb volt a kérdés, és meglepően nem is volt akkora kétségbeesés, siralom. és nem hiszem, hogy azért mert ne szerették volna őket, csak még kicsik és nem tanulták meg, hogy egy szeretett személy elvesztése azért elsőbbrangú egy állaténál. egyszerűen már látták, tudták mi is ez, és egy gyerek ugye még sokkal naturálisabban fogja fel a világot, az illendőség még messzebb áll tőlük, mint tőlünk, szocializált felnőttektől) még most is kérdeznek (de elég durván pl akkor most vele már mi van, megeszik a kukacok vagy mi történik?) fájó erről beszélni, mert felnőttként ezt nyilván másként éljük meg, de ilyenkor nyugodtan lehet válaszolni, mert a gyerekek félelme elsőként abból fakad, hogy érzik, a szülők bizonytalanok, nem szívesen beszélnek erről és ez fokozhatja a szorongást.
    nem kell ilyen filmeket nézni, temetésre vinni sem (mi sem vittük egyik gyereket sem a temetésekre), de lehet róla őszintén beszélni, le lehet esetleg rajzolni (bármilyen morbid is) majd elmondani, igen, egyszer bizony apa és anya is elmegy. de még nem siet, hisz dolga van, többek közt felnevelni benneteket stb. stb. a lényeg, hogy ti fogadjátok el, hogy a negatív dolgokról is lehet, sőt kell is beszélni, mert egyre több olyan helyzettel találkoznak majd, amikor a szülő magabiztos válasza igencsak meghatározó lesz számukra.
    persze, ha megnyugtat, keress fel szakembert, beszélj vele, és sok sikert kívánok a megoldáshoz. de valóban járj utána alaposan, kihez viszed Zsófit.
    Cy.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mivel tényleg minden lehetséges oldalról átgondoltam a "témát" szóba került a média is.
      A gyerekekkel nem nézünk "olyan" filmeket amiben láthatták volna, viszont pont decemberben volt az RTL-en a Szulejmán előzetesében, ajánlójában egy részlet, amiben úgy mutatták, mintha egy sírban feküdne.
      Akár innen is vehette, mert abban az időben elég gyakran játszották be két reklám között...
      Médiatörvény! Haha..
      :(

      A másik "ilyen" negatívum lehetne, akár a láthatatlan kiállítás is, amin még november elején voltunk, igaz akkor semmi jelét nem mutatta a sötéttől való félelmének, sőt még vágyott volna vissza egy láthatatlan vacsorára is.
      Előtte és utána is átbeszéltük a gyengén látókat és a vakokat is.

      Törlés
  8. Szia!
    Zugolvasód vagyok én is...
    Azt gondolom, hogy talán azért retteg ennyire, mert nincs tapasztalása a halállal kapcsolatban... talán ha egy elpusztult rovarkát közösen eltemetnétek, meggyászolhatná, lehet kicsit segítene a feldolgozásban... teljesen természetes, hogy félelmetes neki, talán még azt sem érti, hogy végleges...
    A lánykám 7 éves volt, mikor szeretett kutyusunk annyira beteg lett, hogy el kellett altatni... utána jó párszor megkérdezte, hogy őt is elaltatjuk-e, ill. ha elalszik, ő is meghal-e... viszont az, hogy közösen eltemettük, együtt megsirattuk, meggyászoltuk, határozottan segített a feldolgozásban, és a halál már talán nem egy mumus volt számára... azóta sincs vele gondja...
    Egyébként Polcz Alaine könyveit tudom ajánlani, pl. ezt: http://www.libri.hu/konyv/meghalok-en-is.html
    kimondottan a gyermek és a halál kapcsolatáról ír benne... hátha segít nektek is... ha nem rendeződik, akkor viszont kell a szaksegítség...
    Remélem hamar megoldódik ez gond, és Zsófi újra vidám kislány lesz!-) Minden jót Nektek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a könyvajánlót kedves zugolvasóm!
      ;)
      Sajnos, már mi is vesztettünk el több háziállatot, legutóbb nyáron az egyik cicánkat, aki szintén gyógyíthatatlan beteg volt és el kellett altatni.
      Ez inkább minket felnőtteket viselt meg, mert döntenünk kellet az élete felett...
      A lányok szépen elbúcsúztak a cicától, de magát a testet már haza nem vittük...
      - na nem mintha nem szerettük volna eltemetni, de pont attól a megrázkódtatástól szerettük volna megkímélni Őket, hogy lássák a kiásott gödröt és benne kedvenc cicájukat.
      Akkor közösen megsirattuk, majd pár nap elteltével direkt a lányok kérésére keresnem kellett a régi fényképek között olyanokat amiken a macskusszal vannak lefényképezve.
      Ezeket a fényképeket már mosolyogva tudták visszanézni, mert a szépre emlékeztünk, nem a betegsége időszakára.

      Törlés
  9. Szia Móni! Nálunk konkrét veszteség történt, szeretett óvónőjét és barátnőmet veszítettünk el. Nagyon megviselte és testi tüneteket is okozott nála, akkor volt 8 éves. Hasfájás, remegés, pánikszerű félelem érzet. Félelmetes volt, hogyan próbálja feldolgozni és megérteni. Nekünk végül a homeopátia segített (a doki néninknél nagyon őszintén és kerek mondatokban tudott beszélni a szorongásairól, szinte felnőtteket meghazudtoló módon), itthon sem tabu, sok-sok beszélgetést igényel(t) a téma. Tudja, hogy nyugodtan felhozhatja bármikor. Amúgy szerintem, elég ha betegséget tapasztal a családban vagy rosszullétet, kiválthatja nála a gondolatsort. Szívből kívánom, hogy legyetek hamar túl rajta.

    VálaszTörlés
  10. Tudom, hogy most nem ez a legalkalmasabb idő, de nézz be hozzám légy szíves, egy játékba szeretnélek hívni!

    VálaszTörlés

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails