Utolsó Parajdon töltött napunkat pihenéssel töltöttük.
Ez a fajta pihenés, nem azt jelentette, hogy a házból ki se dugtuk az orrunkat, csupán hosszabb utakra nem készültünk már...
Szokásos kiadós reggelink után, egy héttel ezelőtti ígéretünket teljesítettük az által, hogy a lányoknak beígért lovaskocsikázást megejtjük.
Ebben Géza (házigazdánk) volt segítségünkre, és intézte a lovasfogatot a lányok legnagyobb örömére...
Tudom, hogy az Erdélyben töltött napok felejthetetlen élményt adtak a gyerekek számára, de a lovaskocsizás lehetősége volt a csúcsok- csúcsa az ő szemükben, mércéjükön.
Izgatottan várták a pillanatot, mikor kapjuk meg a "jelet" az induláshoz.
Legnagyobb örömükre, nem "csak egy" lovaskocsi, hanem egy kiscsikó és az anyukája vitte őket sétakocsikázni.
A pici szekérkére mindnyájan nem fértünk fel, így én szívesen átengedtem helyem Gábornak, hogy egy férfi kéz is legyen aki visszafogja a mi rakoncátlan lányainkat (is)
Még az udvaron viccelődve köszöntünk a távozóktól, jókat nevetgélve a "párcserén", mert Zoltánnal mi voltunk akik a szobát választottuk, a döcögős szekér helyett...
Természetesen külön szobát, mert akadt bőven dolgom a szétdobált ruhák közötti káoszból, amolyan rendfélét varázsolni, hogy szokás szerint legyen mit megint szétpakolni a visszaérkezőknek...
Az óriási gyerekzsivaj zökkentett ki csendes magányomból, ruhahajtogatásomból, amint egymás szavába vágva, egymást túlharsogva, boldogan újságolják az utukba került Judit néninek, az elmúlt másfél óra élményeit...
Erről már én sem szerettem volna lemaradni és napi munkámat éppen befejezve siettem hozzájuk ki az udvarra, hogy csillogó szemekkel elmesélhessék nekem is, milyen jó volt megsimogatni a kiscsikót és az alig egy hónapos tehénkét, hogy lóhátra is pattantak, ráadásul mindannyian egyszerre...
Úgy tűnik, Zoltánnak is elegendő volt ez a kis lazítás, mert nem kis gondot vett, vettek Ágival a nyakukba azzal, hogy a mi lányainkat is magukkal viszik Szovátára, hogy az általuk még nem látott Medve-tavat megnézzék...
Így, most mégnagyobb családosként, vonzották a csodálkozó emberi tekinteteket, akik nem tudták megállni, hogy dicsérőszavakkal ne illessék a a csacsogó leányhadat.
Nagyon jó fejek voltak a lányok, egy kis játékba is szívesen belementek, boldogan szólították egymást tesónak...
Mi egyébként is ismétlő bevásárlókörutat terveztünk Gáborral Korondra, mert az előző nap rövidsége, nem tette lehetővé minden üzlet felkutatását, így akadt bőven "kiaknázatlan" terület.
Kölcsönadva a lányokat, kettesben indultunk Gáborral Korondra...
Nyugodtan nézelődtünk, alkudoztunk a néha szemtelenül pimasz árakon, egészen addig míg rám nem jött a ...
szaporáztuk lépteinket, majd gyorsan autóba vágtuk magunkat és az utolsó pillanatban értünk vissza Parajdra, majdnem Ágiékkal egyszerre, míg ők tele élményekkel, én kevésbé...
Gábor és Tibor betegségéről már írtam egy korábbi bejegyzésemben, idő közben Ágiék Eszterét is elkapta, úgy tűnik, most rajtam van a sor...
Bár én nem szoktam panaszkodni, és most se tenném, ha nem napok óta fájdalomcsillapítón és egyéb gyógyszereken nem éltem volna.
Semmi komoly problémám nem volt azon kívül, hogy már az első napon meghűltem a kocsi klímájától, ami következtében gyakorlatilag süket voltam, be voltak dugulva a füleim a rengeteg szerpentines úttól, és szédültem, egyensúlyzavarokkal küzdöttem egészen ezidáig, mert most még rájött ez a plusz kellemetlenség is ...
Hála, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is múló betegségem, amihez az a pár órás csendes pihenő is közrejátszott amit alvással tölthettünk el.
Kora estére ugyanis megint a sóbarlangba készültünk le, hogy immáron nyugodtabban időzzünk a már ismerős terepen.
Gábor, mint önkényes helyfoglaló (buszfoglaló)
busz -járat
dinótojások kőből :)
mozgás- lefelé
itt is vb!
Bevallom először ijesztőnek tűnt a hatalmas termekben itt-ott lézengő emberek látványa, de gyorsan leküzdöttem ezt a fajta rossz érzést és azzal vigasztaltam magamat, hogy így legalább nyugodt körülmények között próbálhatunk ki minden eddig kimaradt játékot...
A gyerekek ebből semmit nem vettek észre legfeljebb azt említették meg, hogy nem tudnak az ugrálóvárban játszani, míg mi nem tudtuk délutáni kávénkat elfogyasztani, amire olyan nagyon számítottunk, mert ezek az egységek délután zárva tartanak...
Az óriási tévéken rövid időre a meccset is nyomon követhették a fiúk, de szívesebben vettek részt a gyerekek szórakoztatásában.
A sóbarlangban nagyon jó az akusztika, és mert kevesen voltunk, Gábor azzal múlatta az időt, hogy ijesztő hangon rémisztgeti a lányokat, ám ez nem jött össze neki, mert a távolból megismerve "apjuk hangját" kérték a folyatását...
Innen indult a bányarémes játékuk, míg Gábor hangos hörgésbe, vagy rémisztő kacagásba kezdett, addig a lányok sikongatva menekültek a "szörny" elől.
Talán valamivel több mint egy órácskát tölthettünk lent a föld alatt, mivel nem volt több látogató, így a 7 órás távozásra szólítottak fel, hogy a visszafelé induló utolsó buszt nehogy lekéssük.
Eljátszadoztunk a gondolattal mi lenne ha...
Engem, nem nagyon villanyozott fel már maga a gondolat sem.
Az viszont annál jobban, amikor Gábornak eszébe jutott ne csak az ő hangjától (és a lányokétól) zengjen az üres sóbarlang, hanem Ági is próbálja meg még egyszer előadni felejthetetlen kacagó áriáját mint éjkirálynő.
A mégegyszert azért írtam, mert első barlanglátogatásunkkor is kipróbálta Ági, de akkor talán a tömeg miatt feszélyezte magát, míg most, lúdbőrözve hallgattuk végig az eredetihez megszólalásig hasonlító részletet a kongó üres teremben.
A rögtönzött előadás után futólépésben tettük meg a felfelé vezető utat lányaink után, akik alkalmi süketet játszva mentek a saját fejük után...
Kár volt a nagy sietségre, mert így is jócskán kellett várakoznunk a kipufogó gázszagú előtérben a busz érkezésére, ahol folytatva a szörnyes játékot, Gáborom riogatta tovább a gyerekeket.
A buszra felszállva pedig hatalmas sikításra szólította fel a lányokat, akik először csak szégyenlősen, halkabban, majd némi buzdítás után kiengedve hangszálaik erejét, dobták ki a magas cét.
A bejárat előtt hoztuk a formánkat és az eső sem riasztott vissza elkezdett játékunk folytatásától...
Nagyon jól éreztük magunkat nem csak a mai, hanem az elmúlt 10 napban is Erdélyben, ahol új élményekkel, rengeteg recepttel és fényképpel, barátságokkal gazdagabban térhetünk haza otthonainkba.
