Osztálykirándulás

Igaz, hogy mióta a lányok iskolások lettek, ez már a második osztálykirándulásuk, de ez az igazi, ami ilyen ragyogó időben tellik...
Ősszel eléggé csúnya időben voltak, bár ez a lelkesedésükün aligha látszott.
Most viszont szikrázó napsütésben indulhattak útnak.
Már tegnap este is alig bírtak az izgalomtól elaludni, annyira várták a nagy napot. Nem csoda, hogy a reggeli ébresztés is karikacsapás szerint működött...
Olyan nagy lányok. Csak ámultam és bámultam, amint bepakoltak  hátizsákjaikba, persze semmi felesleges kacatot, csak a legszükségesebbeket.

Mikor már az ajtóban álltak, indulásra készen, látványukat nem tudtam megállni szó nélkül.
Az én két gyönyörű nagylányom, akiken még a rövidnadrágokból kikandikáló plezúros sípcsontok se tudnak rontani. Ezek legfeljebb árulkodó jelek, látszik, hogy elevenek...
-gyerekek!

Ígéret szép szó...

Tulajdonképpen azt hiszem, nem csak nekem sikerült felelőtlen ígéretet tennem Zsófiám felé, hanem neki is. Az történt ugyanis, hogy még hónap elején eldöntötte, hogy ebben a hónapban április csak és kizárólag mosolygós fejeket* hoz magatartásból. Ez lesz az egyik anyák-napi ajándéka nekem...
Mint ahogy fent is írtam, ez részéről eléggé felelőtlen ígértetnek hangzott. Aki ismeri ŐT, tudja mire is gondoltam.
Eltelt az elő nap: -mosolygós, második-nap megint mosolygós, harmadik-nap szintén, és ez így megy egészen napjainkig. Most már bevallom nagyon izgulok érte és elkiabálni se szeretném, csak hinni, hogy amilyen eltökélt végig is tudja csinálni...
-ami egyébként szerinte, nem is olyan nehéz.

Na, itt jön az én felelőtlen kijelentésem.
Hétvégén, igaz, hogy csak 2 óra hosszára, egy gyerekes szülővé váltunk, illetve ha csúnyán akarnék fogalmazni, akkor csonka családot is írhatnék. Lucám szülinapi zsúron volt, Gábor pedig a fűnyírót tologatta, így ritka módon sikerült kettesben Zsófival maradnunk. Természetes, hogy félredobtam minden rám váró munkámat és nyeregbe pattantunk.
Komoly biciklitúrát találtunk ki magunknak, úgy ahogy kell. Hátizsákkal, benne némi  élelmiszer-ellátmánnyal. Előre eltervezett pihenőkkel.
Az első pihenőnk, már a bicikliút elhagyása után, egy szántóföld mellett volt. Egészen pontosan, egy útszéli kútgyűrűn üldögéltünk. Stílusosan, ahogy kell...
Majd mikor már kellően kipihentük magunkat és lábam a bicikli pedálján, indulásra készen, mikor gondoltam egy merészet.

Bevallom az utolsó családi biciklizés alkalmán feltűnt, hogy olyan nagyok a lányok. Vagy a biciklik kicsik... Mindenesetre olyan viccesen festettek a járgányokon. Sebaj, kell nekik majd venni egy másikat, ha már a nyúl nem hozott. Eddig tartott a gondolatmenetem, na meg addig, hogy megint milyen nagyszerű is lesz 2 évre bicikliket venni... Tiszta anyagi csőd.
Szóval, annyiba maradtam magammal, hogy feláldozom a saját biciklimet gyakorlásra. Egyszerűbb lenne egy kettő végleges, igazi felnőtt  biciklit venni, mint fokozatosan eljutni a végleges megoldásig Lesz ami lesz, én is így kezdtem.
Emlékszem nagyapám vázas Csepel biciklijén száguldoztam, olyan féloldalas formában a váz alatt, és megmaradtam. Viszont az is igaz, hogy nagyanyám rémült tekintetét se feledtem...

Saját para magamon is meglepődtem, mennyire magabiztosan tettem ajánlatot Zsófinak, aki zavart vihogással el is fogadta. Láttam szemében a félelmet, amit a számára monstrum járgány jelentett és láttam egyszerre a boldogságot is. A magamét nem láttam, de azt hiszem talán jobb is...
Fogtam tartottam míg felült, tartottam, míg elindult, majd mikor már biztonságban éreztem elengedtem.
Már javában egyedül biciklizett mikor hátraszólt nekem:
-Anya, most már elengedhetsz! - mire közöltem vele legnagyobb meglepetésére, hogy
-már rég megtettem...
Nagy volt a boldogsága. Alig vártuk a következő alkalmas terepet az ismételt gyakorlásra. Ekkor, már én is nagyon lelkes lettem.
Mire túránk végére értünk,  azaz haza, addigra tökéletesen belejött, úgy mint az a bizonyos kiskutya az ugatásba...

Másnap, más útvonalon, célirányosan mentünk  a tökéletes terep felé. Két biciklivel, a két lánnyal, hogy Lucám se maradjon ki semmi jóból. Csak mi csajok, míg apuka a F1-et nézhetett végre zavartalanul.
Egy kis-bicikli és egy nagy, amin a gyerekek ülnek, míg én futhattam utánuk...
Azt hittem belehalok. A futásba... Nem vagyok ehhez hozzászokva!!!
Miután reszkető lábakkal megállapítottam, hogy fog ez nekik menni, úgy döntöttem, hogy feladom, és nem csinálom tovább, mehetünk futhatok haza. Elvégre van a lányoknak apjuk is. Az apjuknak pedig biciklije. Vigye Ő a lányokat egyesével egy hosszabb útra...
-míg én kipihenem a futás fáradalmait.
A ház előtti utcafronton kapirgáltam addig...
-nehogy izmaim megmacskásodjanak.

Minden tökéletes is lehetne eddig és itt jön a felelőtlen ígéret.
Most már biztos, hogy új bicikik kellenek. Viszont. A "csak úgy" ajándékozást nem szeretem. Valami nevet is kell adni a gyereknek. Legyen tétje, dolgozzanak meg érte. Most, már van mivel motiválni is a lányokat, pláne, hogy sikeresen elhúztam orruk előtt a mézesmadzagot. Ez pedig csak rajtuk áll, azaz a bizonyítványokon...
-amitől egyébként nem félek, de így azért  mégis-csak másképp hangzik.

*Ma van az utolsó nap a hónapból, nem szeretném elkiabálni, de nagyon úgy tűnik, hogy Zsófikám megcsinálta...
:)
. 



   

Emlékek...

Lennének ezek az ilyen-olyan felmérések, amik arra hivatottak, hogy a gyermekkori emlékekben kutakodjanak és megmondják a tutit. Azt, hogy gyakorlatilag 3 éves kor előtti időszakból, semmire nem emlékszünk. Nem mintha az lenne a célom, hogy megdöntsem a kutatási statisztikát, amit nálamnál okosabb emberek állítottak fel...

Tulajdonképpen egészen véletlenül jöttem rá, hogy igenis létezhet emlékkép, már az egészen korai életszakaszokból is, amit nem egy, hanem rögtön két tesztalannyal tudok alátámasztani.
Mint írtam a véletlen műve volt az egész...
-amikor a minap éppen a CD szekrényben tettem rendet és ráakadtam egy régen feledésbe menő, ám annál kedvesebb CD-re. Már magam sem emlékszem arra, mikor, miért került ez a kedves zene a süllyesztőbe. Most, hogy megtaláltam teljesen egyértelműnek tűnt azonnali hallgatása.
Zene hallgatás a délutáni órákban. Nem is lenne ebben az egészben semmi meglepő., ha...
-a zene nem Babazene lenne, amit ráadásul úgy másfél-két éven keresztül, kizárólag altatáshoz használtunk volna. Na, ezt a zenét tettem be délután, miközben a lányok éppen a leckéjüket írták -no nem azért, hogy elaludjanak. Ráadásul olyan halkra vettem le a hangerőt, amit még  éppen érzékelni lehet...
Persze, hogy amint meghallották a halk, csengő-bongó zörejeket, a tanulást azonnal abbahagyták és füleltek. Az egészből csak annyit árultam el nekik, hogy ez babazene, és mint, hogy már olvasni is tudnak, ez nem is volt titok. A CD címén kívül a hozzájuk fűződő kapocsról nem beszéltem akkor nekik, ezt estére tartogattam. Azt viszont rögtön megtudtam tőlük, hogy a zene nagyon tetszik számukra és ismerősnek is tűnik...

Gyakorlatilag mikor Zsófi és Luca születése után hazajöttünk a kórházból ez volt az a zene, ami megtanította  a lányokat az önálló elalvásra. 1 hetes koruktól fogva hallgatták, majdnem 2 éves korukig. Ez a zene jelentette számukra az alvást, a nap végét.
Persze, 1 éves koruk után az esti rituálékba már a meseolvasást is felvettük, a zene csak ez után jöhetett... Szoba átalakítások jöttek, mentek az elmúlt évek során életünkben, de valahogy mindig úgy alakult, hogy a mini hifi,  a szobájukban maradt, igaz, hogy használaton kívül, mert zenét leginkább a nappaliban hallgatunk.

Eljött az este és olyan természetes dolognak tűnt, hogy a meseolvasás után, végre beüzemeljünk a zenedobozt, A zenével.
Hihetetlen, de abban a pillanatban, mintha megvilágosodtak volna a lányok. Rájöttek, hogy ők ezt a zenét ágyban fekve hallgatták mindig...
-és ha már maguktól így rájöttek, mesélni kezdtünk.
Meséltünk a babakorukról, az esti-rituálékról, amit kuncogva hallgattak a lágy zene mellett.
Ettől a naptól fogva  a mese mellett a zene is természetes velejárója lett ismételten az estéinknek, az életünknek...

Egyszer majd, valamikor...

Az elmúlt hétvégénkre azt hiszem elég sok-mindent rá lehetne fogni, de azt, hogy pihentető volt, azt semmiképpen...
Akinek kertje van az tudja, hogy miről beszélek.
Sajognak eddig szunnyadó, téli álmot alvó izmaim.
Mondjuk azt nem mondanám, hogy nem esett jól a szabadban történő testmozgás, de a bemelegítésnek  más módját is eltudtam volna képzelni...
Azt sajnálom a legjobban, hogy nem a munka megkezdése előtt mentünk el családilag biciklizni, mert bizony pár kilométer után majdnem lefordultam a drótszamár hátáról...
Végül is mindegy, mert túléltem és mindenki boldog volt.
Ma, miután végre sikeresen összeszedtem, elpakoltam a télre emlékeztető ruhatárunkat és előtérbe kerültek a lengébb ruháink, rá kellett jönnöm, hogy bizony itt is alaposabb szelektálásra lesz szükség.
Nem is értem, hogy miért vannak még meg olyan ruháim, amiket évek óta nem vettem fel, mert -van másik...
Valamikor azt hiszem a gardrób szekrényt is rendbe kellene tennem, de kinek van kedve ilyen szép időben a házban molyolni, miközben odakinn hétágról süt a nap...
-egyébként is rá kell dolgoznom az izomlázamra.

Guinnes rekordunk

Egyenlőre itt található...
Megcsináltuk!!!!
:)))

Helyzetjelentés röviden...

Tulajdonképpen magam sem gondoltam volna tegnap ilyenkor,
- hogy szemeim helyén jóformán csak egy aprócska csík húzódik majd,
(pedig még főzött kávét, teát a gyerekeknek is osztogattak, amiből kettőt el is fogyasztottam a megszokott neszkávém mellett)
Bal csuklómat nem érzem, és a jobb kezemmel is csak egy fokkal rózsásabb a helyzet.
Vízhólyagok száma: 1
Gerinctelennek érzem magam a több mint 7 órás üléstől, amit a mini iskolai széken töltöttem.
Azt hiszem, hogy mostanában erősen kerülni fogjuk a különböző színezőket és az olló használatot is.
A papírbabákról még akkor nem is beszéltem...

-végeredményt még nem tudunk, de a megdöntésre váró rekord számügyileg eléggé elkeserített enyhén szólva is sokkolt az első pillanatban.  (jóval több mint 2000 méter)
Sebaj, még ott van a délutános éjszakás műszak a felső tagozatosokkal, akikre számíthatunk. 

Az agyunk a kezünk mellett folyamatosan járt: osztottunk, szoroztunk egész nap.
- még jó, hogy matematika tagozatos osztályt képviseltünk...
Kőkemény normát állítottunk be magunknak, amit óráról, órára  sikerült megdöntenük.
A mi csapatunk (1-es csapat) a nap végére összesen 204 méternyi kivágott, kiszínezett papírbabával járult hozzá a rekordkísérlethez és akkor, még a többieket nem is említem (mondjuk a legjobbak voltunk ez kétségtelen)
Holnap délután derül ki a végleges eredmény, addig  meg rághatjuk a kefét.
Képeket sajnos nem készítettem, mondjuk, nem is volt mivel és időm se lett volna rá...
-de profi fotók biztosan lesznek, valamelyik újság  fotósa jóvoltából.

Guinness rekord

Igen, jól olvastátok. Holnap és holnapután Guinness rekordot fogunk felállítani. Természetesen nem  mi, hanem a lányok iskolája. Volt már hasonló megmozdulás a rekord érdekében, de ez most más lesz.
Most papírbabákat fogunk készíteni.
Élezem az ollót, hegyezem a ceruzákat.

forrás:

Most rohanok a csajokért az iskolába.
Ígérem holnap részletesebb beszámolót írok...