Boldog

Na, nem mintha olyan gyakran posztolnék magamról képeket, vagy bármilyen eseményt a facebookon, tegnap biztosan ilyet tettem volna  fel, egy nyúlfarknyi mondat mellett...
:)
Végre, kiszedték a varrataimat!

Viszont mivel nem a facebookon, hanem itt a blogba írok, így egy kicsit bővebbre eresztem mondandómat.
Tényleg kiszedték a varratokat, amitől alapjáraton jobban féltem, mint magától a műtéttől.
Jól vagyok a helyzethez képest. Mivel egyébként sem hagytam el magamat, igaz a család mellett nem is nagyon lehetett volna, két pihenés között belekezdtem némi bútortuningba.
Jó, azért nem egyedül csináltam, mert a lányok lelkesen segítettek, elvégre az ő bútoraikról volt szó.
Először a szobájukban lévő kisbútorokat festettük át fehérre, majd a tanulószoba következett.
A két szekreter alaposan feladta a leckét, no meg a lányok igényei sem könnyítették meg a munkámat.
Ma majdnem befejeztem, de sajnos az utolsó lépéseknél elrontottam valamit, és a fiókokat újra kellett kezdeni. Ettől nem lettem túlságosan boldog, viszont aki ismer, tudja rólam, hogy nem adom fel egykönnyen...
-pláne úgy, hogy két csiszolás közben a világ legjobb anyukájává lettem nyilvánítva.
Már csak ezért megérte az egész.
Holnap remélem befejezem, és akkor végre képet is tudok mutatni mázolmányainkról. 

Nyaraltunk?

Szóval, van most ez a nagy meleg meg minden. Úgy gondoltuk  a múlt héten, hogy akkor házon kívül egy pár napot, mi felnőttek is megérdemelnénk a jóból.
Az állatok felügyeletét is sikeresen megoldottuk, így nyugodt szívvel indulhattunk a Balatonra.
Igaz, már indulás előtt pár nappal éreztem én, hogy valami nincs rendben, mert vacakolt az epém, de akinek már volt hasonló problémája az tudja, hogy ez egy múló állapot. Egyszer jobb másszor rosszabb. Szóval induláskor az egyszer jobb állapotomban voltam, ami lehet, hogy a lányok lelkesedése miatt ragadt rám. Rengeteget pihentem, napoztam és olvastam, míg a lányok úszóhártya növesztésével próbálkoztak. Pár nap múlva azonban jött a feketeleves. Csillapíthatatlan epegörcsöm lett, amin a gyerekek kedvéért próbáltam ideig, óráig uralkodni, ám amikor elszakadt a cérna, könyörtelen voltam és össznépileg elautókáztunk a siófoki ügyeletre, esti program gyanánt.  Az ügyeletről egyből a kórházba irányítottak, ahol most írhatnám, -hogy megfelelő ellátásban részesültem, majd szépen visszamentünk szállásunkra és nyaraltunk tovább, de sajnos ez nem fedné a valóságot.
A valóságban, szinte könyörögnöm kellett némi fájdalomcsillapítóért, majd miután az egész kórházat bejáratták velünk, én, akkor már inkább hason-csúsztam volna, mert az injekció semmit nem hatott. A röntgen és ultrahangos leletekkel vissza a sebészetre, ahol újabb várakozás után, végre foglalkoztak velem, ami abból állt, hogy:
-műteni kell, mert be van gyulladva az egész epém, elzáródott az epevezetékem egy majd 3 centis kő miatt...
-nem vagyok életveszélyben, így nem műtenek meg
-nem kapok újabb fájdalomcsillapítót, mert nem drogellátó központ a kórház, sajnálja, hogy nem hat az első!
Ez volt az a pont, amit a filmekben általában úgy ábrázolnak az éppen vajúdó anyánál, hogy hirtelen átváltozik és sátáni hangon üvöltve utasítja az orvost, fájdalma azonnali csillapítására.
Na jó, nem ebben a stílusban mondtam, de a végeredmény érdekében nem is ez számít, mert megkaptam a második szurit is, ami szintén nem hatott, viszont minimálisan csökkentette a fájdalmaimat.
Szombaton délután kettőig bírtam, majd összecsomagoltunk és hazafelé vettük az irányt. A lányokat otthon kipakoltuk, mi pedig megcéloztuk az ügyeletes Uzsoki kórházat, ahová egyébként is mentem volna, csak persze hétfőn, ha addig kibírom...
Szerencsém volt, mert nem voltak sokan, így a megfelelő vizsgálatok, és vérvétel után, fél hatra, már a műtőbe is toltak...
Olyan érdekes, hogy a rengeteg fájdalom amit éreztem napokig, mennyire megváltoztatott, mert egy cseppet sem féltem, sőt nem is izgultam, mert tudtam, hogy most már csak jobb lehet...
Azóta itthon lábadozok, és nagyon várom a varratok kiszedését.

Azt hiszem, amint lehetséges, ismételten próbálkozunk azzal a bizonyos pár napos pihenéssel, ami immáron, zavartalanul fog eltelni.

Nyár van!

Már megint teljesen elhanyagoltam az írást, pedig bőségesen lenne van miről írnom.
Most a kacsákkal kezdem, mert náluk van jelentős változás. Sajnos a háromból, már csak kettő maradt, ami eléggé megviselte a lányokat. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi történt de, a lényeg az, hogy eltörött Edénk lába, aki nem mellesleg a mi, (azaz Gáborral volt a) közös kacsánk.
Most lehet teljesen hülyének nézni!!!
Mindent megtettünk Ede érdekében. Spéci dokihoz is elvittük aki műtéttel próbálta megmenteni szegénykémet, ám csak a műtét után derült ki, hogy a lába teljesen menthetetlen.
Nagy volt a szomorúság, mert tényleg nagyon aranyosak a kacsák és Ede, meg valahogy teljesen más volt...
Az állományunk maradék tagjai erős személyiségzavarral küzdenek.
-Először is,- nem eszik a csigákat
-naphosszat csak a tóban lubickolnak, vadkacsáknak képzelik magukat
-görögdinnye függők
-amikor már eléggé éhesek, felfutnak a tótól és a bejárati ajtóban hápognak (kiabálnak nekünk, ha viszont türelmetlenek akkor még Izi kajáját is megdézsmálják, aki meg jó vendéglátóként, hagyja is nekik, a dinnyén viszont nem osztozik senkivel)

Még jóformán ki se hevertük Ede elvesztését, megint az állatorvosnál kötöttünk ki a változatosság kedvéért most egy cicánkkal Wifivel.
Mivel ivartalanított macskusz, semmi balhéra nem számítottam nála, mégis egyik nap úgy jött haza, mint aki verekedett. Lekezeltük sebeit, majd egy hétig ment minden a rendes kerékvágásba.
Egy idő után arra figyeltem fel, hogy a sebei nem hogy nem gyógyulnak de, mintha még csúnyábbak is lennének, olyan mintha rühös lenne... még jó, hogy van internet
Irány a doki. Első körben megállapították, hogy Wifi nem hogy nem rühös, hanem rosszabb betegségben szenved. Autoimmun lett a diagnózis. Teljes letargia az egész családban, nem tudtuk és nem is akartuk elfogadni a diagnózis, mert Wifi nem az a fajta...
Harmadik, negyedik körnél már nem biztos a diagnózis, tehát van még remény.
Wifi azóta egy tökéletesen egészséges eleven cica, olyan amilyen mindig is volt.

Ennyit az állatokról.
Mi, ahogy mindenki más, szenvedünk a hőségtől. A lányok folyamatosan vízben vannak, kihasználják a lehetőséget.
Nyaralni még csak rövid időre jutottunk, hála nekem de, erről majd később írok.