Izgatottan készültem erre a nagy napra.
Utólag úgy gondolom, hogy nem kellett volna ennyire túlfeszítenem magam, kapkodnom, idegeskednem, akkor is jó buli lett volna...
Ez a születésnap attól volt különleges, hogy a barátnőkön, ovistársakon kívül, az óvónénik is a meghívottak között voltak (munkaidőn kívül) a szülőkkel együtt.
Még talán csak pár hónaposak voltak a lányok amikor először a kezembe került az ikrek
könyve, amiben a sok negatív tapasztalatot olvasva (tanulva mások hibáiból) már akkor eldöntöttem magamban, hogy én másképp fogom a lányokat kezelni, nem egynek, egyformának, függetlenül attól, hogy az ünnepeket, szülinapokat nem választhatjuk nagyon külön miattuk...
Lányokat, csak a blogba írok, mert sokkal egyszerűbb, mint minden alkalommal leírni Zsófit és Lucát, úgyis tudja mindenki, hogy csakis róluk lehet szó. Az egyforma, vagy különböző, akár öltözködésben, akár ajándékozásban, mindig nagy fejtörést okozott, mióta kitudják véleményüket nyilvánítani...
Legtöbbször próbáljuk megtalálni a helyes középutat, (más színűt, vagy hasonlót kapnak) és csak végszükség esetén vetjük be a "közös" tulajdonviszony, esetleg egyforma alkalmazását.
Ez eddig tökéletesen működött, mondhatni bevált az első 5 éves tervünk velük kapcsolatban.
Születésnapjukon ezért törekedtünk arra, hogy kicsit más legyen mint az eddig megszokott játszóházas bulik, hiszen két különböző egyéniségről van szó.
Zsófikám a tűz, míg Luca leginkább víz...
Ezért is esett a választásunk a közeli
csoki múzeumra, amiről előzetesen sokat nem tudtam, de ígéretesnek tűnő délutáni programot ajánlottak születésnapi zsúrhoz a gyerekeknek.
A második lehetőségen pedig egy percig sem gondolkoztam, mert személyesen is megtapasztalhattam a
színvonalas műsort 2 hónappal ezelőtt
Ágiéknál, amiről azonnal tudtam, hogy kell nekem, ha nem szeretném a házat 5 perc alatt darabjaiban látni, köszönhetően az eleven, szárnyaikat nyitogató fiúknak...
Bár, a buli után tulajdonképp a látvány semmivel se volt különb, mint egy katasztrófa sújtotta területen, azért megérte a próbálkozás...Mivel az első programunk a csokoládéról szólt, ezért egy különleges meghívóval szerettem volna utalni az első helyszínre, amit kindertojásokba rejtettem el...
Abban csak bízni tudtam, hogy a meghívott gyerekek, miután megették a csokoládét megmutatták a szüleiknek, hogy mit találtak benne, ha már annyi időt és energiát fektettem elkészítésükbe.
(sajnos képet nem készítettem róla) Felfokozott izgalmi állapotom annak is volt köszönhető, hogy az itthoni tortájukat a lányoknak nekem kellett elkészítenem, a megrendelők igénye szerint...
Most senki ne gondoljon valami hiper-szuper fondantos, ilyen-olyan cicomás tortára (nálunk legritkább esetben is csak a cukrászdából kerülhet az asztalra) és egyébként is a két oviba összesen 4 darabot kellett külön megvennem a T bevásárlóközpontok egyikében, mert csak számla ellenében lehet bevinni, azokat a krémes rémségeket amiken fel van tüntetve minden
(E) összetevője, és a jó ég tudja mennyi ideig képesek elállni a hűtőben...
Megrendelőim igényessége alapos kihívás elé állított, mivel nem akármilyen, hanem Barbie-s tortát vártak, hiszen eddig minden kislánynak olyat sütött az anyukája állítólag Bartos Erika könyvéből, (ami nekünk szerencsére nincs meg, és nem is lesz) és az meg egyébként se lehet, hogy nekik olyan ne legyen...
Mit tehet egy anya, ha nem tud sütni, -rögtönöz!
Fejemben megszületett a gondolat (mert nem maradhatnak torta nélkül) hogy megkeresem azokat a Barbikat, amiknek kivehető a lába és mosdatás, fésülködés, némi díszítő öltözék után "ülnek" a
Pavlova tortába.
Maga az elképzelés jó volt, csak kivitelezése volt annyival nehezebb, hogy nem lehetett órákkal, esetleg egy nappal hamarabb elkészítenem, csak az alapját...
A másfél órás csokimúzeumos programból nekem csak fél óra jutott, mert a torta miatt haza kellett jönnöm, mivel semmi kedvem nem volt a vendégek előtt a konyhatündér szerepét játszani (nyakig habosan)
Mire a jókedvű társaság hazaért, addigra én már teljesen kész-voltam (minden szempontból)
Egy kicsit visszakanyarodnék még a múzeumhoz, ahová belépve szemünk, szánk tátva maradt, a pazar látványtól
(igaz, azt se tudom milyennek kell lennie egy ilyen helynek, de most már legalább vannak elképzeléseim, köszönve a lányoknak)Az előtérbe belépve csokiszökőkút fogadott minket, majd miután mindenki alaposan bemártotta, a marcipángolyócskáját, és megízlelte a finom köszöntő falatot, azután léphetett csak be Gombóc Artúr "paradicsomába"
A tárlatvezetés nem biztos, hogy mélyebb nyomot hagyott a gyerekekbe, akik nagyon elevenen viselkedtek, azt valójában nem gondolnám, hogy ilyen kevés csokoládétól extra-gyorsan felszabadult endorfinnak köszönhetően viselkedtek úgy, mint elefánt a porcelánboltban...
Mindenesetre nem volt könnyű dolga a tárlatvezetőnek (animátornak) ennyi örökmozgó gyereknek lekötni a figyelmét, akik csak akkor hallgattak el, ha valami barna színű masszából készült, szilárd, vagy folyékony anyag került a beszélőkéjükbe...
Ezen a helyen, még a csapból is csoki folyt, amivel mindenki megtölthette keksztálacskáját, hogy utána különböző dekorcukrokkal megszórva díszítse, tegye egyedivé saját készítésű csokoládéját, amit egy díszdobozba csomagolva hazavihettek.
Volt marcipán gyurmázás és (forró) meleg csokiivás, talán csak a lyukas-csokoládé hiányzott, aznap az életükből.
Azon nem lepődtem meg ennyi édesség hallatán, hogy itthon, az előzetesen asztalokra kikészített sós-magos házi linzerek, egy pillanat alatt eltűntek, miután az aprónép, és a hangzavar elözönlötte a házat.
Szerencsére nem jutott sok idejük energiájukat egymáson levezetni, és mielőtt a kiscicákba is nagyobb kárt tettek volna, megjelent Zsuzsmó bohóc, aki személyes varázsával, mázsányi súlyt vett le a vállamról, hogy a gyerekeket szórakoztassa.
Elméletileg ez lett volna az az időszak amikor nyugodtan leülve, kényelmesen beszélgetve tölthettünk volna egy órácskát, de a lenyűgöző műsor, nem csak a gyerekeket, hanem a szülőket és az óvónéniket is ámulatba ejtette...
Szándékomtól nem tágítva, lassan elértem a kívánt célomat és az asztalra hordhattam az "ünnepi menüt" ami osztatlan sikert aratott, hiszen a szívem is beletettem (na jó, azt pont nem) de zsíros-kenyér libamájjal,(lila-hagymával) és a tejfölös-kapros zúzaleves, már évek óta a Márton-napi családi hagyományainkhoz tartozik, mióta a lányok megszülettek.
Nekem ezután nagyon gördülékenynek tűnt minden,
(de az is lehet, hogy csak az elfogyasztott Bacardi tett lazábbá) így végre időm jutott mindenkivel pár percre szóba-elegyedni...
A gyerekek körében a tortázás is nagy siker volt az elfújhatatlan gyertyák mellett, amit végül közös erővel sikerült csak "megoldaniuk"
Az ajándékok átadását direkt későbbre halasztottam, mert ezzel is időt szerettem volna nyerni a teljes káosztól, ami utána azonnal be is következett...
Ez az óvodai buli olyan jól sikeredett, hogy az utolsó vendégek is csak este 11 után szedték össze a bőgő gyerekeket, akik szívesebben maradtak volna még nálunk éjszakára is...
Nekünk se volt könnyű dolgunk a saját gyerkőceinkkel, mert az újdonsült játékhegytől nehéz volt elszakadniuk, de némi vigaszt jelentett számukra, hogy a születésnapi ünnepség folytatódik másnap a kereszt-szüleikkel, barátokkal, tortákkal és ajándékokkal...
"kemény legények"
