Anyák napja

Az elmúlt években már lassan megszokottá vált, hogy az óvodai anyák napi ünnepségeket május közepére teszik, így az idén se számítottam másra.
A lányok, két óvodába járnak egyszerre.
Lenne ugye a "sima" ovi, ahogy a lányok nevezik, és van a csütörtöki Varázsműhelyes nap, a varázsovi.
A varázsoviban, már hetekkel az ünnepség előtt értesítették az édesanyákat a jeles napról, míg a sima oviban, egy héttel előtte került kifüggesztésre az időpont, ami természetesen ugyanarra a napra szólt!
Szerencsémre mondható, hogy míg az egyik délelőtt, úgy a másik, délután volt...
A gyerekeket ezen a napon "ünneplőbe" öltöztetve kellett vinnünk, ami nem a hagyományos fehér blúz -fekete szoknyát jelenti, /mint az én időmben/ hanem valami csinos darabot.
Hát ez volt az én legnagyobb megdöbbenésem, mert kérdem én, hogy akkor mi a fészkes fenéért kellett megvennünk az ünneplő ruhákat, ha azt csak egy évben egyszer /március 15.-én/ vetetik fel a gyerekekkel.
Sebaj, így egy egész estét betöltő programot szereztek nekünk, pontosabban a lányoknak, akik kedvükre próbálgathatták a különböző ruhákat egy rögtönzött divatbemutató keretében.
Néha egészen vad összeállításokkal leptek meg, ami nem mintha nem lett volna csinos, sőt az Ő szemükben maga volt a tökély, de nekem leginkább a kánikulát és nyaralást juttatták eszembe.
Ilyen előzmények után érkeztünk korán reggel az oviba, mert aznap Luca volt a napos, és ilyenkor úgy illik, hogy a napos megterít, mire a többiek megérkeznek.
Lucám számára ez nagy boldogság volt, hogy bemutathatja konyhatündér tudását.
Nagyon büszke voltam rá ahogy ügyesen sürög-forog, teszi-veszi magát, miközben folyamatosan ott volt az arcán az-az angyali mosolya, amit olyan nagyon szeretek.
Reggelijük elfogyasztása után, csoportos foglalkozásukat nézhettük meg, majd az anyák-napi köszöntés csak ezután következett.
Folyamatosan kapkodtam a fejem, mert a két gyerek nem egymás mellett ült, de szemükkel engem kerestek.
Fura érzés volt, pedig már megszokhattam volna, hogy ilyenkor szeretnének maguknak kisajátítani, ezért az arcomon fülig-érő vigyorral ültem végig az ünnepséget.
Persze az anyák-napja nem anyák napja a könnyeink törölgetése nélkül, mert ilyenkor szívhez-szóló, kedves versekkel bombázzák a szülőket.
Számomra talán az ismert vereseken kívül, ez volt az igazi könnyfakasztó, amit a lányaim szájából, könnyes szemmel hallgattam végig.

A legszebb anyunak

Megszülettem, oákoltam, s karjaidba felvettél.

Ringattál, ha álmos voltam.Mindig velem nevettél.

Amikor a fogam kibújt, egész éjjel dajkáltál.

És amikor szurit kaptam, úgy emlékszem:sajnáltál.

Tanítottál enni, inni.Pelenkáztál, fürdettél.

A bömbölést abbahagytam, ha öledbe ültettél.

Befűzted a kiscipőmet, rendet raktál helyettem.

Lelkendezve megtapsoltál, ha a sóskát megettem.

Te írtál a Télapónak énhelyettem levelet.

Sok-sok "Miért?" kérdésemre nálad volt a felelet.

Növögettem, növögettem, és egyszer csak megnőttem!

Megtanultam szaladgálni:nincs akadály előttem!

Milyen kár, hogy apu téged oltár elé vezetett...

Mert különben egész biztos megkérném a kezedet!

Tessék, itt egy szép szál virág:úgy tudom, hogy szereted.

Köszönöm, hogy éppen neked lehetek a gyermeked!

Az ajándékok átadásánál szem nem maradt szárazon, boldogan repültek karjaimba, és végre megölelhettük egymást.

A kölcsönös "örömködés" és gyors öltözés után robogtunk a varázsműhely felé, ahol napjuk második felét töltötték a lányok.
A név kötelez, mert a délutáni köszöntésnél, teljesen elvarázsoltak a lányok.
Itt nem csoportosan, hanem egyénileg köszöntik az édesanyákat, ráadásul olyan kedves ajándékkal amit már hónapok óta készítgettek, hogy befejezzék a nagy napra.



Már akkor a sírás kerülgetett, amikor megláttam a nekünk kikészített (Gábor is ott volt) két széket.
Míg én ültem /Gábor fotózott/ addig a lányok énekeltek, de olyan szépet, hogy én nem bírtam-tovább visszatartani könnyeimet és örömömben elsírtam magam.
Azokat a pillanatokat, amit akkor együtt átéltünk, nem felejtem el soha:
Mindkét lányom könnyes szemmel bújt hozzám, ölelgettek szeretgettek, sírt az egész család, mert bizony ez még az apuka számára is megható jelenet volt!
Nem győztem megköszönni az óvónénik és bácsik odaadását, amivel tulajdonképpen munkájukat dicsértem és ez nem csak erre a napra szólt...
Úgy éreztem, hogy ez a nap nem rólam szólt, hanem rólunk, a családunkról...

Végezetül, Fáni kozmetikázása is erre a napra esett, így tisztán, illatosan, friss frizurával várta haza a lányokat, akik alaposan szemrevételezték a végeredményt.

Kutya nélkül lehet élni...

menhelyen a gondozójával

-de nem érdemes!


Valamivel több mint 25 éve történt, amikor életem első kutyáját megkaptam.
Utolsó kutyám Zsófi (igen, az egyik lányomat is így hívják) Afgán-agár volt, akivel 17 évig voltunk elválaszthatatlan társak.
Na, de kezdem inkább az elején.
Zsófi (kutyám) hozott "anyag" volt, Gáborral való megismerkedésünkkor.
Mikor beköltöztünk jelenlegi házunkba, jött a felismerés, hogy milyen kevesen vagyunk, kellene egy kis nyüzsi magunk-köré. Itt még nem családbővítésben gondolkoztunk, vagyis igen, de állatokban és nem gyerekekben.
Családi háznál elengedhetetlennek gondoltam a macskákat ezért az első utunkba eső alomból, választottunk is kettőt.
Ezeknek a cicáknak nem volt sok-esélyük a túlélésre, mert a macskanátha miatt egyik szemére mindkettő megvakult, és a másikra is gyengén láttak.
A gondos ápolás, és törődést meghálálva azóta is vígan élnek!
Na, de ha már van egy kutyánk és két macskánk, akkor legyen Zsófi kutyának is társa, elvégre párosan szép az élet...
Így született meg döntésem, mikor Gábor, az éppen aktuális születésnapjára, kutyát kapott tőlem.
Pontosabban nem egy konkrét /faj/ kutyát, hanem egy lehetőséget, hogy maga választhatja ki a megfelelő egyedet, egy menhelyről...
Nem Ő választott, hanem a kutya minket, így került hozzánk az akkor 1 hónapos keverék kan, akit Tódór névre kereszteltünk.
Tódór, rengeteg bosszúságot okozott nekünk a folyamatos kerítésbontásával, "szökésével" ami tulajdonképpen a vérébe volt, így egy idő után rájöttünk, hogy felesleges 3 méter magasságba csirkehálóval bevonni a kerítést, mert úgyis átmássza. Neki mennie kellett, mindig,- mindenhová, mindenkit elkísért, aki a házunk előtt elment, legyen az babakocsit tologató anyuka, kutyát-sétáltató gazda, de -ezek az "önséták" alkalmából tett-szert, széles ismeretségi körre is kerületünkben, ahol mindenki ismerte.
Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy felelőtlen állattartók vagyunk megnyugtatok mindenkit, hogy Tódór /kutya/ chipezve volt, és nem sanyarú sorsa elől menekült, szökött tőlünk.
Egyébként pedig legkésőbb "villanyoltásra" mindig hazajött!
:)
Boldogan éldegéltünk így édes hatosban, mikor a lányok megszülettek.
Az állatok elfogadták a gyerekeket, soha semmilyen gond nem adódott köztük.
Zsófi kutyánk, a félreértések elkerülése végett, új nevet kapott Öreg-kutyaként, vagy Vénasszonyként, amit méltóságteljesen viselt, hiszen "megdolgozott" érte.
/Mondjuk az idősebb hölgy a szomszédunkba sokáig csúnyán nézett ránk, mikor nyíltan, köntörfalazás nélkül mertünk a "Vénasszonyról" beszélni/
:D


Pont egy éve annak, hogy a mi nagy Öregünk, az örök vadászmezőre lépett, majd szeptemberben Tódor is követte, mert nem tudta feldolgozni magányát, hű társa elvesztését, ezért végleg megszökött...
Nagyon rossz volt kutya nélkül, és nem telt el úgy nap, hogy a lányok ne emlegették-volna, valamelyik ex-családtagunkat, vagy azt, hogy mikor lesz megint /kis/ kutyánk.
Tulajdonképpen mi se tudtuk, hogy mit akarunk, egy kis időt szerettünk volna, mire készen állunk a következő, kisállat befogadására.
A kisebbik felelősséggel járó megoldást választottuk, így kerültek hozzánk a cicák, akik azóta elválaszthatatlan játszópajtásai lettek lányaimnak...


Múltheti lomtalanítás alkalmával kerültek utcára a maradék kutyatápok, tálak, és fekvőalkalmatosságok, mondván, nekünk úgysincs rá szükségünk, kitudja mikor lesz,
/lesz-e egyáltalán/ kutyánk!

Ember tervez...
Az a fránya televízió, az mindennek az oka!
Valamelyik műsorban látta Gábor, hogy "nyugdíjas" rendőrkutyákat lehet örökbe fogadni, így bárkinek lehet saját "testőre" aki vállalja a felelős kutyatartást.
Ez a riport annyira felkeltette az érdeklődését , hogy naponta emlegette, ijesztgette a lányokat azzal, hogy lesz egy "őrmesterünk" aki, ha nem fogadnak szót, "rendet-rak" közöttük...
Nekem az "őrmesterrel" szemben "csak" annyi ellenvetésem volt, hogy gyerek és macskabarát legyen.
Némi önszorgalomból azért utánanéztem a neten, hogy milyen kínálat van az örökbefogadásra váró állatok, kutyák között.
Szombaton jött el a nagy nap.
Mivel a Német-juhász fajtamentők az örökbefogadási napot, csak délután kettőkor kezdték el, gondoltam előtte látogassunk el egy kutyamenhelyre ahová kíváncsiságom hajtott, az előzetesen megtekintett, titkos két favoritomat szerettem volna személyesen is megnézni...
Választék volt bőven, mégis úgy gondolom, hogy ez szerelem volt első látásra.
Egy kutya, aki a fogyatékossága miatt vonzott magához, vagy mi vonzottuk őt magunkhoz, mert tudta, érezte, hogy toleráljuk a hiányosságait...

Jellemzésében ez állott:

kb. 3 éves fekete-cser, hosszú szőrű, kajlafülű szuka kutya. Enyhén ataxiás, melynek az eredetét nem tudjuk, de tulajdonképen nem is fontos, hiszen a kutyus teljesen egészséges, csak a mozgása egy kicsit más, igazán vicces és bájos. Különleges kajla megjelenése, táncoló vicces mozgása mindenki arcára mosolyt csal. Ehhez társul bájos, alkalmazkodó természete, igazi álomkutya. Imádja az embereket és a kutyákkal is probléma nélkül, jól kijön. És mindig, mindig mosolyog!

Hagytunk magunknak időt az alapos megfontolásra, ezért az eredetileg tervezett Német-juhász fajtamentőkhöz is ellátogattunk.
Ekkor már azt-hiszem a lányoknak mindegy volt, hogy milyen kutyát "veszünk" meg, csak 4 lába legyen és tudjon ugatni, mérettől , külsőtől, fajtától függetlenül.
Ezen a rendezvényen nem volt olyan kutya akinek sikerült volna belopnia magát a szívünkbe, folyamatosan a Mi kutyánkra gondoltunk.
A lányokkal, nagy sírások közepette hagytuk magunk-mögött a rendezvényt, és mivel már alaposan benne voltunk a délutánba, esélytelennek-tűnt, hogy 20 perc alatt visszaérünk, zárásig a kutyamenhelybe.
Gábor mondta ki a végszót,
-ha nyitva-lesz, akkor a sors is úgy akarja, hogy nekünk legyen kutyánk, ha nem, akkor egy darabig tegyünk inkább le róla.
Szépen, kényelmes tempóban, nem kísértve a sorsot, és útellenőrzéseket, időben érkeztünk a /még pár percig/ nyitva-tartó menhelyre, ahol a formaságok elvégzése után, beültünk az autóba és szépen hazajöttünk.
Nem, nem kutyával, mert azt nem lehetett, egyedül érkeztünk, hogy előkészítsük a terepet, az új jövevénynek.
/még jó, hogy mindent kidobtam, így lehetett menni kaját venni/
Raszta Fánit házhoz hozták, afféle környezettanulmányozási célzattal, aminek a jelek szerint megfeleltünk, és így lettünk hivatalosan is örökbefogadói, újdonsült kutyánknak.
Nagy volt a boldogság mindannyiunk részéről, ahogy a kertet próbálta felfedezni, megismerni, a mi Fáni kutyánk.
Önfeledt boldogságunk azonban nem tarthatott sokáig, mikor egy rossz gondolat, érzés fészkelte bele magát a fejembe, ami nem-hagyott nyugodni...
Nagyon gyanús volt, hogy ez a kutya nem hall!
Vasárnap reggel a helyi állatorvosi rendelőben kötöttünk ki, ahol, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták elképzelésemet.
Fájó szívvel, de egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy Fáninak nem a mozgásával, hanem a fülével van nagy baj.
Mielőtt bárki rosszra-gondolna, eszünk ágában sincs ezért a fogyatékosságáért visszavinni, sőőőt, ettől még inkább ragaszkodunk hozzá, mert úgy érezzük, hogy nálunk lesz a legnagyobb biztonságban, szeretetben és ha csak egy kis esély van a gyógyulására, akkor az nem rajtunk fog múlni...

Még csak pár napja, hogy nálunk lakik, de máris úgy érezzük, mintha mindig-is köztünk élt volna!
Nem is tudom,hogy eddig hogyan bírtuk ki ezt a 7 hónapig tartó, kutyanélküliséget...

Várva várt vendégeink...

Tegnap mielőtt a lányok az oviból hazajöttek volna, megérkeztek hozzánk az idei év húsvéti wellness vendégei.
Először a macskáknak mutattunk be őket.
A kölcsönös szimpátiának köszönhetően, mára elválaszthatatlan játszótársakra találtak egymásban.
Ezzel a pár vidám képpel szeretnék minden kedves olvasómnak kellemes húsvéti ünnepeket kívánni!

Hófehérke

az akácnak kell még pár nap, hogy teljes pompáját mutassa

az orgonán viszont ez az összes kinyílt virág...
-amiből remélem húsvétkor már kerülhet az ünnepi asztalra egy csokorra való.
:D

Sós linzer

Már régóta tartozom ezzel a roppant egyszerű sós-sütemény receptemmel, de valahogy ezidáig kimaradt, amit tulajdonképpen nem is értek, hogy miért, mert a gyerekek nagy kedvence.
Nekünk a sajtos, napraforgó, szezám és tökmagos a jolly joker.
Idáig bárki megkóstolta ezt a sós roppanós linzert, kivétel nélkül elkérték a receptjét.
Számunkra a Pavlova torta az édesség, sütemény, aminek elkészítését már tökélyre fejlesztettem, igen-ám, de rengeteg tojássárgám maradt meg egy-egy sütés után, amit kidobni sajnáltam, ezért a fagyasztóba landolt.
Vártam a tuti receptre, hátha valamibe jó lesz...
Tavaly, lányaim szülinapján, mikor a barátnőm nálunk volt az előkészületekben segédkezni, neki jutott az eszébe ez az egyszerű és számára már évek-óta alkalmazott tojássárgás /újra/hasznosítás, a sós linzer készítése.
Azóta megállás nélkül, különböző íz /mag/variációkkal készítettem már el, és garantáltan mondhatom /írhatom/ ezt elrontani nem lehet!
Igaz, karácsonykor egy kissé meglódult a sószóró a kezemben, de ez az aprócska "hiba" legalább a folyadék-utánpótlásban vette ki fontos szerepét.
Azóta, mielőtt a tojássárgákat beletenném, megkóstolom a tésztáját, mert tényleg csak ízlés dolga, ki mennyit tesz bele...
Most, hogy húsvét közeleg, egy kis játékot vittünk a lányokkal linzereinkbe, és így születtek meg a nem mindennapi nyuszi, bárány, madár /csibe/ formájú sós vendégváró falatjaink.
A gyerekeket is nyugodtan belehet vonni a szaggatásba, díszítésbe, mialatt az anyukák nyugodtan hátradőlhetnek egy újság társaságában, mert a szorgos kis-kezek által, igazi művészalkotások kerülnek a tepsibe, onnan meg a vendégváróasztalra.
Nekünk marad bőven munka a "romok" eltakarítására!


Sós linzer

hozzávalók:

-50 dkg liszt
-30 dkg vaj (margarin)
-4 tojássárgája
-1-2 evőkanál tejföl (amennyit felvesz)
-1 dkg só (vagy ízlés szerint)
-1 egész tojás a tetejére, kenéshez
-tetejére ízlés szerint magvak: szezám, napraforgó, len, kömény, tökmag, de sajttal is érdemes kipróbálni


A lisztet elmorzsoljuk a vajjal, majd hozzátesszük a sót, a tojássárgákat és a tejföllel összegyúrjuk. kb 0.5-07 cm vastagra nyújtjuk. Megkenjük az egész felvert tojással, majd rászórjuk a magokat.
Ezután szaggathatjuk mint a pogácsát, vagy formás-mintás, süteménykiszúróval, de lehet derelyevágóval vágni háromszögekre, csíkokra, ízlés szerint.
Sütőpapíron, előmelegített sütőben 10-15 perc alatt aranyszínűre sütjük.
Friss, roppanós, omlós állagát hetekig megőrzi, elég csak letakarni
/ por és rovarmentes helyen, szekrényben ez sem szükséges/

A tökmagot aprítva lehet a tésztába és a tetejére is tenni!


Természetesen a nyúlcsalád/unk se maradhatott ki!
:)

A föld napja

-de leginkább hete, ami az óvódában kezdődött el múlt héten.
Ilyenkor kreatív foglalkozások zajlanak az újrahasznosítás jegyében, rengeteg szabadtéri programmal, ugrálóvárral, arcfestéssel, növények ültetésével, amihez mi szülők is csatlakozhattunk volna, ha az eső el nem mossa...

Ennyi kellemetlenségtől eltekintve, mondhatni, hogy remek hetet tudhatunk magunk mögött.
Szombaton az évente egyszer megrendezett városi lomtalanításra pakoltunk ki, így fájó szívvel, de vissza kellett utasítanunk lányaink kérését, a biciklitúrával kapcsolatba.
Tartottuk magunkat az adott szavunkhoz, csak egy nap haladékot kértünk...
Másnap némi késéssel (Forma -1) indultunk a csekély, mintegy 10 kilométeres túránknak.
Eredetileg kissé rövidebbre terveztük az utunkat, de némi kíváncsiság és kalandvágy miatt egy rossz útra fordultunk rá a csömöri tónál ami miatt alaposan elfáradva, meggyötörve értünk haza.

"életmentő" csokoládé /kalória/



Érdekes, mert a lányok fáradsága, csak az ebéd elfogyasztásáig tartott, utána megújult erővel, és öltözékkel, készen-álltak következő, /pedig milyen jó is lett volna egy kicsit sziesztázni/
föld napja alkalmából megrendezett, Pál-völgyi kőfejtőben lévő gyerekprogramra.
Bevallom, nekem ez a rész Budapestből eddig, egészen kimaradt
/vidéki születésű lévén/ a barlangjával együtt, és mivel most direkt nem vittem melegebb ruhákat, az is biztos, hogy ide hamarosan visszatérünk.
A kőfejtő területén rengeteg kézműves foglalkozással várták a gyerekeket, ahol a használt ruhákból varrhattak, alkothattak, kitűzőket készíthettek, de voltak ügyességi játékok.
Szörp és méz vásár, kóstolással egybekötve, de természetesen a frissen sütött kürtöskalács se maradhatott ki...
A fantasztikus programok, legnagyobb döbbenetemre, csak kisebb tömeget mozgattak meg, így mindenkinek jutott ülőhely Levente Péter és /felesége/ Döbrentey Ildikó előadásában meghallgatni /nézni/ az "Égből pottyant barlangmese" előadását.
Bemelegítésként a szülőkkel elevenítették fel Móka Miki, Zsebtévé zárósorait.
Ennél a résznél nekem a hideg futkosott a hátamon.
Nem,-nem attól, hogy milyen szörnyű előadók voltunk mi szülők, hanem az emlékektől,
- mert bár nagyon vegyes korosztályt képviseltünk,- de a szöveget /még mindig/ kívülről fújtuk!

Emlékeztek még?
– „Véget ért a móka mára, Zárul Miki mókatára.
De ha tetszett, nemsokára visszavárhatsz, Jóska, Sára, Tercsi, Fercsi, Kata, Klára,
s valahány név a naptárba.
Eljövök még hozzátok, Viszontlátásra pajtások!”

Levente Péter korát meghazudtolva /68 éves/ fiatalos, energikus stílusát élmény volt néznünk, míg felesége csilingelő hangján, tanulságos mesét hallgathattunk, ráadásul mindezt ingyen, díjmentesen.
Gyönyörű napsütéses, kellemesen meleg délután volt, és bár sapka viselése nem volt indokolt, a lányokat mégsem lehetett /akartam/ lebeszélni róla, mert ez most a kedvenc darab, amit állandóan hordanak és névrokonomnak, Monának köszönhetnek.


Végezetül pár kép, amin olyan egyformák /és nem csak a mozdulataik/
Ezekre talán egy külön bejegyzés kellene...
:)