Az XX faktor

Jobb és rosszabb produkciók, de inkább jobbak. Ez már sokadik selejtező, már csak 24-en maradtak. A rövid dalrészletek közben beszélgetések, értékelések, kinyilatkoztatások.

A versenyzők idegeit a zsűritagok a végsőkig húzzák, így mi, nézők maimálisan kiélvezhetjük az érzelmek etatikus turmiát.

Csak az ÉN számít!

Az egyik fiú arról beszél, hogy neki azért fontos ez a verseny, hogy ne olvadjon be a tömegbe, hogy ő ne legyen egy senki. A másik refleből rávágja, hogy híres szeretne lenni, neki az számít, hogy felismerjék az utcán.

Elhűlve hallgatom.

Mi, akik napról napra dolgozunk, akik nem szerepelünk a tévé képernyőjén, mi senkik vagyunk? Mi vagyunk a szürke tömeg? Miért kell, hogy érdekeljen engem, hogy Gipsz Jakabka nem akar egy senki lenni?!

Miért figyeljek oda valakire, aki ennyire lenéz minket, aki számára mi, a közönség, csak azért számítunk, hogy ő, a "nagy ember", híres lehessen?

Nem az a zene lényege, hogy örömet okozzon annak, aki hallgatja?

Nyaf-nyaf

Egy húsz év körüli leányzó oigénért kapkod, és zokogva sírja, hogy neki húsz év munkája vész kárba! Egy másik kislány elmázolódott festékkel hüppögi, hogy számára ez a verseny az élet, ha nem sikerül, fi, hogy neki vége.
Mint egy ana reklám!

Persze, tudom, nagy a tét, sokat jelentene befutni, sokat jelentene a fődíj is.

De azért ez csak egy játék, ahol előre lehetett tudni, hogy csak egy maradhat! Nem lehet feladni az életet egyetlen kudarc miatt. (Csak zárójelben: ez a kudarc valójában siker: bejutni ide nagyon jó eredmény, jelzi, hogy az e-versenyzőnek érdemes dolgoznia, tanulnia, van remény a fejlődésre!)

Egy friss hang

Kezd elviselhetetlenné válni az önzés és a nyafogás, és már éppen a kapcsolóért nyúlnék, mikor hirtelen másféle hang szólal meg, egy szőke lány. Ő végre nem a ha-kiesek-végem-van stílusban beszél. Persze, nem titkolja, hogy szeretne továbbjutni, hiszen ezért jelentkezett, de ha mégsem sikerül, akkor folytatja máshol, másképp. Ő hisz benne, hogy a zenével képes boldogabbá tenni az embereket, szebbé tudja változtatni a világot!

Felkapom a fejem! Végre valaki, aki nem siránkozik, valaki, aki érti, hogy miről kellene az éneklésnek szólnia! Elolvasom a nevet: Wolf Katalin. Alatta a foglalkozás: főállású édesanya. Ekkor végre megértem, miből fakad ez a hatalmas különbség, ez a gyökeresen különböző életszemlélet.

Anyaként énekelni

Wolf Kati anyaként már megtapasztalta azt, amit szülőként már mi is tudunk: nem az a fontos, hogy körülöttünk forogjon a világ! Anyaként felelős másokért, a gyermekei - anyai közönsége - boldogságáról kell gondoskodnia. Valószínűleg ez az érettség szűrődik át művészi felfogásán is, ez teszi lehetővé azt, hogy énekesként a hallgatók érdekeit helyezi előtérbe.

Ráadásul a maga 35 évével ő a legidősebb a csapatban, a többiek mindannyian évekkel fiatalabbak nála - ehhez azért kellett egy jó adag bátorság és elszántság is. Magabiztosság sugárzik belőle: Kati tudja, hogy amit csinál, az jó. Neki már volt ideje fejlődni, képezni magát, csiszolni az énekhangját. Nem középiskolás fokon.

Róla nem ír a bulvársajtó, mert nincsenek botrányai. Stabil párkapcsolatban él, gyerekeket nevel, és énekel. Ő nem borul hálásan zokogva senkinek sem a lába elé, hanem párnával csapkodja meg a mentorát. Egyéniség.

Nagy Feró azt mondta róla, hogy Kati kész van. Igen, Kati kész van, ő már igazi énekes.

Ő az XX-Faktor.

Igen, van élet a versenyen túl is. De én szorítok Wolf Katinak. Szorítok az édesanyának, aki amellett próbálja építgetni karrierjét, hogy gyermekeiről is gondoskodik.

Azt hiszem, szülőként ti is pontosan tisztában vagytok vele, hogy ez milyen nehéz feladat!

Kati! Szurkolunk!

Ezt a levelet kaptam ma Kazal Kolostól, nem kérdés miért került ide!