IKREK?

Forma -1

Tök jó, ma egész délelőtt csak a hétvégi versenyre edző autók hangját lehetett hallani!
Na, jó nem panasz, mert évente egyszer még én is kibírom...

Picurkák = ?

No, nem a lányok, mert őket a legjobb indulattal sem lehetne annak nevezni, termetes méretük miatt, és azt hiszem már meg is sértődnének, ha így-hívnánk őket, hiszen nagy, /már majdnem/ 6 éves óvodások.

A picurkákkal való találkozásunk, mondhatni a lehető legjobb időben történt, ami mentesített, legfőképpen engem, a szünidei kiborulások alól.
Már Kriszta kézművestáborában is egyfajta jutalmazó eszközként funkcionáltak az egy hét alatt összegyűjtött picurkák, amit a záró napon megrendezett zsibvásáron lehetett elkölteni...

itt éppen kipakolják "portékájukat" a piaci kofák...


A táborban összegyűjtött picurkák, természetesen jöttek velünk haza, és itthon egy továbbfejlesztett, saját kézzel készített picurka halommal folytattuk a nyarat.
-mert, a picurka -szép
-mert, a picurka -jó
-mert, a picurka- ösztönzőleg hat
-mert a picurkával az étet egyszerű
-mert, a picurka-örömet okoz

Öröm, az egész családnak, mert béke és nyugalom van, elég csak megemlítenem, hogy ki miért igen, vagy miért nem fog picurkát kapni...

Picurka = jóság
A picurka, mint mértékegység szerepel azóta az életünkben, a jóság mértékegységeként.
Hihetetlen, hogy ezekkel az alig pár centis papírfecnikkel, milyen hatást tudunk kiváltani a néha szelektív hallással megáldott gyereknél, mondjuk az már más lapra tartozik és külön téma is lenne, hogy a gyerekpszichológusok erről milyen véleménnyel lennének...

Nekünk bejött, gondatlanul élvezzük a nyarat és a hátralévő szünidőt, mert szeptemberben még az is meglehet, hogy egy "igazi"zsibvásárban kerülnek beváltásra, a méltón kiérdemelt picurkák...

1 jóság /picurka/ = 5 HUF

Nektek, milyen fegyelmezési eszköz vált-be hosszútávon?

Vidéki fíling

Hétvégén rokontalálkozóra utaztunk vidékre.
Az egészben eddig nincs is semmi különös, ha csak az nem számít annak, hogy ezen találkozó alkalmából az eszem-iszom, dínom-dánom mellett, az elvesztett szeretteinket is csapatostól látogattuk meg a temetőkben. Bevallom a gyerekeknek ettől azért jobb programot is kitudtam volna találni, de szerencsére a leleményes gyerekek, most is remekül feltalálták magukat...
A fényképező most is /mint mindig/ nélkülözhetetlen tartozéka volt táskámnak, ennek köszönhetően, ismételten született pár kedvenc képem, amit Edelény határában sikerült lencsevégre kapnom.















Ha netán valakiben felmerül a kérdés, hogy a kutya mit keres velünk egy ilyen utazáson, amikor otthon lenne a helye mint házőrzőnek, annak örömmel jelentem, hogy jelenleg 2 hetes szabadságát tölti miskolci barátainknál, mivel hamarosan mi is egy nyugalmasabb, láblógatós hetet kezdünk a Balaton partján, ahol remélem az időjárás is nekünk kedvez majd...

Jó tett helyébe...

Ez a bejegyzés már régóta érlelődik bennem, de valahogy ezidáig nem volt erőm írni róla.
Emlékeztek még mekkora volt az örömünk húsvétkor, amikor örökbe fogadtuk Raszta Fánit.
Akkor, arról is említést tettem, hogy a kutya nagy valószínűséggel süket, ami nem akadályoz bennünket a további tartásában...
A biztonság kedvéért mindenféle hallásvizsgálatra elvittük a kutyát, ami beigazolta feltevésünket.
Most az kellene írnom a folytatásban, hogy ezután boldogan teltek napjaink, de a történet részünkről sajnos nem "hapy end"el végződött.
Hiába tettünk meg minden tőlünk telhetőt, hosszú heteken keresztül, Fánikánk és a macskák sehogy sem tudtak kijönni egymással, ami nagyon fontos tényezője volt az örökbefogadásnak.
A nagy kert ellenére rendszeresen és szívesen hordtuk sétálni, de azt hiszem ennyiben ki is merült a kutyázás, mert Fánit semmi nem érdekelt, nem vett tudomást a külvilágról
/kivéve ez-alól a macska kergetés/
Sokáig fel se merült bennünk a gondolat, hogy visszavisszük a kutyát, mígnem a lányok mondogatni kezdték, hogy őket nagyon zavarja, hogy nem tudnak a kutyával játszani, tulajdonképpen semmit.
Ha Fáni aludt, hiába volt a legnagyobb viháncolás a kertben, ő észre sem vette.
Sokszor éjszaka/hajnalban kellett kimennem és hangja alapján megkeresnem, mert órákig volt képes ugatni a macskákat, akik hol egy fára menekültek előle, de akadt köztük bátrabb /öregebb/ aki inkább megállt a kutyának...
Mivel Fáni semmilyen hangot nem érzékelt, így azt sem fogta fel, hogy ugat.
Sok-sok ilyen és hasonló befolyásoló tényező volt, amikor a visszaadás lehetősége először felmerült bennünk, majd pár hétre rá megszületett a döntés és fájó szívvel, de visszavittük...

Kudarcként éltük meg Fáni elvesztését, mert az űr ami bennünk maradt, fájdalmas volt mindannyiunk számára. Arról, hogy ismételten kutyatulajdonosok legyünk, egy darabig hallani se akartunk...

És most következik folytatása annak a történetnek, amivel a címben utaltam -jót várj-része.
Három héttel ezelőtt, egy napsütéses délelőtt csörgött a telefonunk és egy nagyon kedves női hang /önkéntes munkás/ azután érdeklődött, hogy van-e nekünk egy Tódi nevezetű kutyánk.
Először azt hittem, hogy rosszul hallok, mert már több mint 10 hónapja nincs meg a kutya, és teljesen le is mondtunk róla ennyi idő után, most meg hívnak a gödöllői gyepmestertelepről...
Az alig pár perces beszélgetés alatt megtudtam azt is, a kutya 10! hónapot töltött úgy a telepen, hogy senkinek még csak véletlenül se jutott eszébe chipolvasóval megnézni az állatokat, és tulajdonképpen egy fajtiszta Német-juhász kutyának köszönhetően lett az egész társaság ellenőrizve.
Az, hogy Tódór külseje alapján senki nem feltételezte róla a chipet, még nem jelenti azt, hogy nincs benne, hiszen egyre gyakoribb már minden kutyánál, ráadásul a legtöbb menhelyen oltanak, ivartalanítanak, chipeznek...
Tódór, szerencséjére olyan helyre került, ahol nem altatnak, de belegondolni is szörnyű, ha ránézésre és nem ellenőrzés alapján végzik munkájukat a gyepmesteri telepek...

Nagy volt a boldogság itthon mikor a lányoknak elmeséltem a jó hírt, alig várták, hogy ismételten magukhoz ölelhessék, rég-nem látott kutyájukat.
Az ölelgetésre egy kicsit várni kellett, mert az a szag ami a kutyából áradt, minden volt, csak elviselhető nem!
Alapos fürdés után vettük jobban szemügyre az igencsak megöregedett, meghízott kutyánkat, akit érthetően megtört a menhelyi, mozgásszegény élet.
Még kicsit viccelődtünk is vele, hogy ilyen kövéren nem fog tudni legalább a kerítésen kimászni, na de ez nem tartott sokáig, mert pár nap leforgása alatt a mozgástól visszafogyott Tódor, hozta megszokott formáját.
Azóta bejárta a rég nem látott környéket, az ismerős helyeken "lejelentkezett" /Vári cukrászda, Biliárd szalon, közért/ ahol régi ismerősként üdvözölték, világcsavargó kutyánkat.
A macskákkal is könnyen ment az ismerkedés, mert a két "régi" öreg macskával együtt nőttek fel, eltekintve egy egy pofontól amit most "üdvözlésként" lekevertek a kutyának, zökkenőmentes volt a barátkozás, míg a "kicsiknek" kellett némi idő a megszokáshoz, de szerencsére béke van az állatok között.
Jótett helyébe jót várjuk? -nem volt tudatos cselekedet részünkről, de megkaptuk jutalmunkat.
Kutyáért, kutyát... -így teljes most az életünk!

Iskola /táska kérdés

Eddig érthető okok miatt, nagyon nem is foglalkoztam a dologgal, mert ugye akárhogy is vesszük, van rá még 1 bő évem, de a véletlennek köszönhetően találtam magam a minap szemben ezzel az eddig olyan egyszerűnek gondolt kérdéssel...
Történ ugyanis, hogy nővérem kisebbik nagylánya nálunk töltötte a napot / a Móni-táborról majd később írok/ és az esti fuvarozást magunkra vállalva szállítottuk haza, összekötve kellemest, a hasznossal...
Imádnak a lányaim, a tőlük jóval nagyobb unokatestvéreiknél vendégeskedni, és mint minden ismeretlen helyen az újdonságnak számító játékokkal játszani.
Most is mint mindig, nem is volt semmi gond, míg Lucám szeme meg nem akadt egy bizonyos iskolatáskán...
Na, attól a perctől kezdve mondogatni kezdte, /folyamatosan zümmögött a fülembe/hogy Ő is ilyen iskolatáskát szeretne...

Azt nem tudom, hogy azért mert tegnap olyan őszies időjárásban volt részünk, vagy azért mert beleültette azt a bizonyos bogarat a fülembe, de nézegetni kezdtem iskolatáskákat az interneten.
Első nekifutásra azt hiszem sokkot kaptam, amikor a hőn áhított iskolatáska árát megláttam.
Azzal is teljesen tisztában vagyok, hogy a nővérem nem egy vagyont fizetett az 5! évvel ezelőtt beszerzett darabért, de , ha kimatekozom, és megközelítőleg csak a felével kell számolnom, és azt visszaszoroznom rögtön két gyermekem számával, akkor is szép kis összeget kapok.
Na, ez volt az a nem várt pillanat, ami elindított bennem egy gondolatmenetet és kezdtem el magam jobban beleásni az iskolatáska témába, ami nem, hogy segített, de jobban belezavart az egészbe...
-mert kínálat az van!
Honnan tudja azt előre egy /tapasztalatlan/szülő, hogy mekkora táskára lesz szüksége egy gyereknek teszem azt 2-3 év múlva.
Esetleg minden évben táskacsere, de ki bírja azt anyagilag?
Mi a helyes megoldás, ti hogyan, mi alapján mérlegeltetek?

Örülnék, ha megosztanátok velem tapasztalataitokat, hátha másoknak is tudnánk segíteni eligazodni, az iskolatáska választásban!

Fertőzés!

Hiszek a sorsszerűségeben, hiszem, hogy vannak dolgok amiket nem kerülhetünk el, mert
előbb-utóbb, /úgyis/ránk találnak...
Bárhol, bármikor megfertőződhetünk a legkülönfélébb dolgokkal, az már csak rajtunk múlik, hogyan kezeljük ezeket a hirtelen kialakult helyzeteket.
A legtöbb fertőzésnek különböző lefutási ideje van, de akadhatnak hosszabb ideig tartó, maradandó, egyedi esetek, amik egész életünkben végigkísérnek.
Jelen álláspont szerint én az utóbbinak örülnék a legjobban...
Még mielőtt bárki megbélyegezne, elárulom, itt nem betegségről, hanem egyfajta új hobbiról, sportról fogok írni, ami megfertőzte a lányokat.

Mint minden szülő, mi is évek-óta azon vagyunk, hogy a lányoknak megtaláljuk /Ők megtalálják maguknak/ a legtesthezállóbb sportot, mert ugye sportolni kell...
Úszni muszáj megtanulniuk, ráadásul az óvodában is támogatják, hordják a gyerekeket heti egy alkalommal, aminek tulajdonképpen nincs /vagy nem sok/ értelme, de a semmitől mindenesetre többet ér.
Esetünkben az úszás oktatás rendszertelen, amibe legtöbbször a lányok egészségi állapota szokott dönteni, főleg a téli hónapokban.
Na, de most nem is az úszásról szeretnék írni!

Túl vagyunk már több igazán csajos tornán, de valahogy egyiknél se kaptuk meg azt a plusz löketet, ami megerősített volna bennünket abban, hogy érdemes további energiát belefektetni a lányoknak, (na és nekünk) az egyébként se nagyon tetsző, ám divatos sportágakba...
Nem tudom, hogy jó, vagy rossz az, ha a szülő/k/ már az első adandó alkalommal bedőlnek a síró gyermeknek, engednek az akaratának, és nem hagynak időt a sikerélmény megszerzéséhez, kitartásnak.
Mi nem ebbe a kategóriába tartozunk, már ami a gyereknevelést illeti.
Rajtunk szülőkön múlik minden, hogy mennyire kitartó, életrevaló gyereket nevelünk, de persze vannak kivételek, mert mindenáron nem erőltetünk, ami nem megy, nem megy, mindenben nem lehetünk tökéletesek, kiemelkedő teljesítményűek...

Emlékszem, még javában benne jártunk a télben amikor már tökéletesen tisztába voltam azzal, hogy megint mellényúltunk, ismételten hagytuk magunkat befolyásolni /az ovistársaknak ebben nagy szerepük volt/ és éppen új sportlehetőséget kutattam a lányok számára, amikor hirtelen megakadt a szemem egy hirdetésen, ahol a capoeira oktatásról esett szó.
Az, hogy nekem alapjaiban tetszik a capoeira az csak egy dolog, de akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mit fog sziporkázó ötletemhez szólni a családom.
Természetesen először Gábort interjúvoltam meg, mint érintett felet.
Részéról bevallom, teljesen más fogadtatásra számítottam, majd miután egyértelműen, gondolkodás nélkül rábólintott, következtek a lányok.
Szerencsére az interneten rengeteg videót találni remek, ritmusos zenével, így nem volt nehéz dolgom a lányok beetetésével sem...
Mondanom se kell másnap már úgy mentek oviba, hogy ők már capoeiráznak...
:)
-pedig közel se erről volt szó!
Sajnos nekünk megfelelő /a mindennapjainkba beilleszthető/ időpontot nem találtunk, a meglévőktől pedig nem szívesen váltunk volna meg, ezért az egész capoeirát egy időre jegeltük.

Miközben vártunk a megfelelő alkalomra, egyre többször találtam magam szemben, valamilyen formában a capoeirával.
Nagy löketet adott, hogy Glória blogján is olvashattam nagyobbik-fia által, szenvedéllyel űzött sportról, és nem az ismerős, ismerősének az ismerősétől hallottam dicshimnuszokat a capoeiráról.

Persze jó lenne, ha a lányok eljutnának a szaltózásig, de egyenlőre megelégednék azzal, ha az állóképességük, ritmusérzékük fejlődne, netán a cigánykerekezés, híd, bukfenc, és néhány alaplépés elsajátításáig kitartanának...

Egy héttel ezelőtt, egy ismerősünkkel való beszélgetés közben került szóba ismételten a capoeira mint téma, mert az ő fiának is így sikerült lefogynia és az addig tohonya-kövér, önbizalomhiányos kiskamaszból, sportos magabiztos fiú lett, alig 9 hónap leforgása alatt...
Szó-szót követett, és mint ilyenkor az legtöbbször lenni szokott, másnap már mi is belekóstolhattunk ebbe a fantasztikus világba.
Edzésre a szomszédos Dunakeszire kellett mennünk, ami az új M0-nak hála, alig több mint 15 perces autókázást jelentett.
Mondanom se kell milyen izgatottak voltak a lányok egész nap, alig várták a délutánt, amit egy pihentető alvás előzött meg.
Kellett is a pihenés, hogy a 2 órás, szabadban /mezítláb/ töltött edzést a lányok kibírják.
Nagyon kedvesen fogadtak minket, és amikor úgy az edzés közepénél járva Lucám sírva fakadt (mert megijedt attól, hogy mit fognak szólni a többiek ahhoz, hogy Ő nem tud cigánykerekezni) mindenkitől, csak bátorítást, biztatást kapott, amiért én is külön hálás voltam ennek a fantasztikus csapatnak.
Segítették, türelemmel tanítgatták a lányokat, sőt a záró körjátékba, már őket is bevonták.
Az, hogy a ritmus tapsolását még véletlenül se sikerült eltalálniuk érthető volt, mert nem csak Ők, /mi is szájtátva néztük a a többiek játékát.

Jelentem, egy héttel ezelőtt megfertőződtünk, családilag!
:)

Egy keresztelő margójára...

Luca remekműve:
Zsófi alkotása:

Már lassan egy hónapja túl vagyunk rajta, mégsem fejeztem be egy régebbi bejegyzésemet, ami egy nem rendhagyó keresztelő apropóján született meg.
Természetesen itt is a lányok kiemelkedő munkáját dicsérem, amit igazán ellehet nézni, egy elfogult anyának.
A képek egy heti munkájuk, kitartásuk gyümölcseként születtek, és arattak osztatlan sikert a "nagyérdemű" nem mindennapi közönségnek.

Nagyon fáj a fogam, hasonló egyedi képekre, de azt hiszem ezek azok a remekművek, amik egyszeriek, és megismételhetetlenek az alkotók számára!

JÁTÉK!

Glória hív mindenkit egy igazán fantasztikus játékra!
Próbáld ki te is, hogy milyen a szerencséd!

Sok sikert, azaz -sok szerencsét!
:)

Így könnyű kibírni...

Kézműves tábor

Már több mint egy hete , hogy a lányok idei első táborozásán is túl vagyunk, de írni ezidáig még idő hiányában nem tudtam róla.
/nem is tudom, hogy lesz ez, egész nyáron/

Írni tulajdonképpen sokat nem is tudnék, mert tömören, röviden lehetne jellemezni a kézművességgel töltött egy hetet, amit a lányok CSÚCSSZUPER jelzővel illettek.

Az, gondolom senkinek nem újdonság, hogy magam is szívesen alkotok, kézműveskedek a gyerekekkel, de az más, amikor nem az anyával, hanem többedmagunkkal történik az alkotás.
Az önkifejezés ilyen tábori formája nekem is nagyon kedvemre való lenne, és bizony sokszor irigykedtem is a lányokra, a jobbnál jobb programok miatt.

Kriszta aki maga is blogger, ráadásul kétgyermekes anyuka, aki hihetetlen türelemmel, lelkesedéssel, mosolyogva vezette a szentendrei tábort. Nagyon magasra tette a mércét, mert ezt már elég nehéz felülmúlni, nemcsak nekem, hanem a többi tábornak is.
Eredetileg tervbe lett volna még véve a tavalyi hercegnőtábor is, de a lányoknak, akik a kismesterek tábor előtt még nagyon lelkesen álltak hozzá, valamiért elment a kedvük tőle.
Talán ezen a döntésükön én lepődtem meg a legjobban, mert szó sincs arról, hogy kevésbé szeretnék a különböző hercegnős meséket, és még csak azt se hallottam a szájukból, hogy az olyan "babás" lenne, egyszerűen csak alkotni szeretnének.
Vagy mégis nőttek, komolyodnak, érnek?


mindenesetre egyenlőre itthon táborozunk, amit egyaránt mindannyian élvezünk, jaj, csak az a fránya házimunka ne lenne...

Kriszta!
A képekért külön köszönet, na és a picurkákért is, amiket azóta is használunk!

A picurkákra ígérem, hamarosan visszatérek...

Balaton