2013. január 14., hétfő

chip


Nem is tudom. Lehet talán már 8-10 éve annak, mikor megelégelve kutyánk önálló életét folyamatos csavargását a chip mellett döntöttünk. Addig is a felelős állattartók életét éltük de, mivel Tódikánk genetikailag volt csavargásra kódolva, mit sem értek a nyakába akasztott biléták. ..
-így egy idő után, törzsvevőnek számítottunk a gravírozónál.
A legtöbb esetben, gondolom, valóban jó szándékkal vezérelt emberek, nemes egyszerűséggel levették a kutya nyakából  a bilétát, és úgy próbáltak telefonon értesíteni, miközben, ez az édes kiskutya, felhúzta a nyúlcipőt és kereket oldott...
A legdurvább esetek, talán mégsem ezek voltak, hanem amikor hajnali 3!-kor, jobb esetben 5! órakkor megszólaló mobilok ébresztettek legédesebb álmunkból, hogy indulhatunk kutyamentésre...
-Örümünk ilyenkor leírhatatlan volt.- de, szó szerint., mert a nyomdafestéket biztos nem bírta volna.
Sokan kérdezték, miért nem vigyázunk a kutyára jobban. Mit csinálunk vele, amiért folyamatosan szökésben van, mert az mégsem lehet normális, hogy amennyiben egy állatot jól tartanak, az menekülni akarjon gazdájától...


Az egész úgy kezdődött évekkel ezelőtt, hogy Gábort szerettem volna meglepni egy kutyával, pontosabban egy Briarddal születésnapja alkalmából. Mivel akkoriban Briard kölyökkutyák nem voltak  az országban és bizonytalan ideig nem is voltak várhatóak, ajándék meg kellett...
-így jobb híján, egy miskolci menhelyet látogattuk meg, mert pont abban a városban töltöttük az ünnepi hétvégénket.
Február eleje. Hatalmas hó. Egy kis fekete, olyan egy hónap körüli kölyökkutya  a menhelyen,folyamatosan a nyomunkba van, pedig jóformán alig látszik ki a hóból. Koszos, büdös és még ráadásul fiú is... (pedig én lányt szerettem volna)
-mégis, Ő lett Gábornál a befutó.
A születésnap dátuma és a kutya neve a véletlen műve de, talán a  sors keze...
Tódikánkat, az én akkor is már igen koros, öreg Afgán agár kutyám mellé szántuk játszótársnak, aki egy kicsit megmozgatja a vénasszonyt, színt visz öreg napjaiba.
Attól a naptól fogva, elválaszthatatlan barátság lett köztük. Legtöbbször, még együtt  is szöktek.
Tódor bontotta a kerítést, mert ahhoz nagyon értett, az "Öreg" nagyságos asszony volt ilyen alantas munkálathoz.
Tódi,, először csak a kert hátsó frontjánál lévőt célozta meg, ami fából készült. Neki ez volt a leggyengébb láncszem és mint utólag kiderült nekünk is...
Miután megelégeltük a toldozás-foltozást és felépíttettük a bevehetetlen várfalat, következett a szomszédos oldal, drótkerítés bontása.  A szomszédok meg boldogok voltak, hogy új kerítést kaptak. Közben persze az utcafronton 2 méter magasban felhúzva a csirkeháló, a kovácsoltvas kerítésre, csak ideiglenes megoldásként működött...
Előbb utóbb rá kellett jönnünk, hogy Tódor tökéletesre fejlesztette kerítésmászó tudományát, nincs az az akadály, ami megállíthatná Őt, így a hálót végül lebontottuk.
Végre, szabadon jött, -ment. A környéken is mindenki ismerte. Nem volt olyan kisgyerekes anyuka, akit ne kísért volna végig babakocsis sétája során, majd miután jól végezte dolgát, annak rendje-módja szerint, estére mindig szépen hazajött.
Kedvence volt csak -úgy lesétálni a közeli Vári cukrászdáig. Süteményt soha nem fogadott el az ott dolgozóktól, viselkedni azért tudott,- nem koldult,  Ő csak nézelődött.
Az igazi gondok viszont az " Öregkutya" elvesztése után ami 2 éve volt  kezdődtek. Tódi csavargásai egyre hosszabbak lettek.  Volt, hogy napokig nem jött haza, mi mentünk érte...
-aztán, egyszer csak nem jött haza.
Hiába kerestük, vártuk a telefont, sokáig nem történt semmi, nem volt kutyánk.
Majd mikor ismét lett végre, az örömünk sem tartott sokáig, mert Tódinak mennie kellett... hajtotta a vére...
Hiába lett belőle szobakutya, nélküle sehová nem tudtunk elmenni, ami eléggé megkeserítette örömünket.  Már, egy nagyobb bevásárlást is csak úgy engedhettünk meg magunknak, ha siettünk haza és a cukiba felszedtük a kutyát, mert tuti, hogy ott volt.
Egy-egy ilyen bevásárlás alkalmával, folyton attól rettegtem, hogy a forgalmas Szlovák úton, mikor, hol fogom elgázolva őt meglátni. Pár hónap volt csupán, amit így, ilyen "körülmények" között velünk töltött, mert ez a kis hálátlan, odébb állt. Új gazdikat talált magának, valahol itt a környéken...
-két kisöreghez csapódott, akik kedvére kényeztetik. A kertbe ki, egyedül pedig soha nem engedik...
Most, hogy ez a chip körüli mizéria folyik még a csapból is, így jutott az eszembe, milyen jó szolgálatot tett nekünk akkoriban ez a kevésbé "divatos"  megjelölési-módszer, amit azóta is előszeretetből, vagy inkább tapasztalatból alkalmazunk a kutyáinkon.
Bízom benne, hogy főleg így szilveszter után,  egyre többen alkalmazzák és nem csak azért, mert kötelező...
-hanem, mert nagyon hasznos is!

Egy régi kép, még az Öreg kutyáról
és a jelenlegi egykénkről, Izáról.


5 megjegyzés:

  1. Szeretem olvasni a történeteidet!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én meg a Te történeteidet!
      :)))

      Törlés
  2. Nagyon jó kis írás volt, egészen belefeledkeztem. :)
    Azt hiszem a sok habzó szájú chip-ellenzőnek is kéne olvasni, hogy megértsék végre, nem a pénztárcájuk ellen van ez, hanem a kutyáik érdekében. A mieink is chipelve vannak már rég, és egyáltalán nem bánom, hogy ez így van. Ha még tizenhárom lenne, nekik is lenne chipjük.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Helyes, nálunk is chip az első...
      Még kölyök korában (na jó még most is az) szintén a kerítésen mászott ki Iza, aminek nem örültem túlságosan,d e legalább nyugodt voltam, hogy előbb-utóbb hazakerül.
      Egyébként akkor (is) magától jött haza!
      Most meg már nem fér át a kerítésen...
      -ez a legközelebbi kutyaválasztási kritériumunk is lett!
      :)))

      Törlés
  3. Kell a chip. Még szóba sem hozták a kötelezővé tételt, már Zsömi megkapta. Soha nem volt szökős típus, mégis nyugodtabbak voltunk. Nem hallottam még elfogadható észérvet az ellenzőitől. :)

    VálaszTörlés

LinkWithin

Related Posts with Thumbnails