Nem tudom, ki-hogy van vele, de nálunk egy-egy utazás alkalmával a csomagok száma nem egyenesen-arányos a házon kívül töltöttt idővel.
Legyen egy, vagy akár több nap, legtöbbször a félházat bepakolom,
sohanemlehettudni alapon, amikre tulajdonképpen nincs is szükségünk, de jó ha velünk-van...
Hétvégi csomagolásom is hasonló keretek között zajlott, annyi különbséggel, hogy most az esküvőre szánt ruhatárat, és hozzá tartozó cipők, kiegészítők, és egyéb okosságokról is gondoskodnom kellett, a strand és egyéb túracuccok mellett.
A lányok ruhatárának összeállításánál szeretem, ha ők is jelen-vannak, az esetleges félreértések elkerülése végett, mert annál rosszabbat elképzelni sem tudok, hogy idegen helyen keljen veszekedni az "
éneztnemveszemfel" ruhák miatt.
Ezekre a közös csomagolásokra elég "csak" egy fél délutánt rászánnunk, mert hirtelen olyan ruhák is fontos szerepet kaphatnak, amikre a szürke hétköznapokon, még csak véletlenül se tudnám rábeszélni őket...
Aranyosak, segítőkészek a csajok, de biztosan jobban haladnék túlbuzgóságuk nélkül.
Hogy, hogy-nem, de megesett, hogy számomra két nagyon fontos, dolog maradt csak itthon, ami, ha velünk van, lehet, hogy nincs is rá szükségem.
/Murphy törvénye/
Az elmúlt hét kánikulai időjárásának /amikor a munkáimat a szabadban, teraszon végezhettem el/ és előzőnapi strandolásunknak meglett az eredménye.
A fejem rákvörösre sült, úgy néztem ki mint valami "német" turista, ráadásul az alapozóm is otthon-maradt, micsoda katasztrófa!
A szemöldökcsipeszemet már nem is említem...
Így esett meg az -az eset, hogy délelőttre tervezett, aktuális Tokaji túránkat megszakítottuk egy kis szerencsi shoppingolással.
/hála a lányoknak, akik kipakolták a neszesszeremet/
Tokaji kilátót céloztuk meg először, gondolván, ott úgyis több idő megy el a bámészkodásra.
Gyönyörű kilátásban és időben volt részünk, amiért külön hálát is adtunk az égieknek, mert az otthon-maradottak bizony már javában kapták az előre beharangozott esőt.
Az emlékeimben oly gyakran felbukkanó sült-keszegtől is csak karnyújtásnyira voltam, de parkolóhely hiányában és a több kilométeres sétálási/túrázási lehetőség miatt, inkább lemondtam róla.
Rengetegen voltak Tokajban, hihetetlen volt az a rengeteg turista/busz , és mert egyébként is véges volt szabadidőnk, meg éhesek is voltunk, az útközben előre kiszemelt csárda felé vettük utunkat.
Természetesen a lányok ezalatt a rövidke útszakasz alatt, aludtak el a kocsiban amitől tartottam, mert a délutáni alvásuknak akkor lőttek és bizony még a java a napnak hátravolt.
Míg a gyerekek a kocsiban aludtak, addig mi a csárdában kaptunk egy fél órás nyugalmat, miközben az ebédrendelésünket is letudtuk, és kávénkat iszogattuk.
Jólesett az a kis "csend" amiben oly ritkán van részünk, ráadásul a tudat, hogy velünk vannak a gyerekeink /még-ha pár méterrel odébb is alszanak tőlünk/ megnyugtatott.
Luca ébredt először aki egy darabig élvezte az egykeséget, és annak kijáró külön figyelmet, de idővel megunta és addig, tette-vette magát míg felébresztette testvérét...
Az a pár óra ami még az esküvőig hátravolt hamar elrepült.
Gáborom, miközben a Forma-1 eseményeit izgulta végig, addig én a lányokat féltettem az esetleges sérülésektől a nagy játék hevében.
Miközben a családi beöltözés zajlott, Gáborral fogadásokat kötöttünk az est hátralévő részére, pontosabban arra, hogy vajon a lányok meddig fogják bírni a nagy mulatozást.
Indulás előtt bekövetkezett az amitől tartottunk, elkezdett esni az eső.
A mi szerencsénkre, a borászok szerencsétlenségére, csak pár csepp jött az égi áldásból, de ez bőven elég volt ahhoz, hogy elbizonytalanítson bennünket, gyalogosan, vagy autóval tegyük meg a pár száz méteres utat.
Az utóbbi mellett döntöttünk, legfőképp a gyerekek miatt.
Sebaj, a templomból kifelé jövet, már ismételten sütött a nap, így Gábor előre lemozogta a vacsorát egy kis testmozgással/sétával, míg visszavitte szállásunkra az autót.
Az ifjúpár szép volt és fiatal, csak, hogy róluk is ejtsek néhány szót.
Nem kellett a lányoknak se kétszer mondani, hogy dobálják meg őket rizzsel, hullott is szépen az áldás, még oda is ahová nem kellett volna.
:)
A menyasszony látványa annyira lenyűgözte Zsófikámat, hogy folyamatosan a sarkába volt, így nem csoda, ő volt az első, aki a nászmenetbe az ifjú pár után futott, nehogy lemaradjon valamiről.
Pont úgy, ahogy
APG könyvben, vonultunk végig a falun, és ez nekik nagyon tetszett...
Gyereknek, gyerek a pajtása, nem csoda, hogy hamar összebarátkoztak és gátlások nélkül vették igénybe a táncparkettet, egészen kifulladásig.
A kis duracellek, hamar merülni kezdtek, mert jóformán a vacsora befejezése után nem sokkal kérdezgetni kezdték, hogy -mikor megyünk már?
Először csak viccnek gondoltam az egészet részükről, mert itthon eszük ágában sincs, sőt, nagy sértés számukra világosba aludni-menni.
Életük első esküvőjén mégse mehetünk 8! órakor haza, mi lesz a menyasszonyi tortával, menyecsketánccal...
Álmosságukra, fáradtságukra, két órán keresztül még hatottak ezek a szavak, de idővel be kellett látnunk, itt már feleslegesek a szavak.
Az előzetesen tippelt fogadásainkkal, amibe az éjfél még vígan belefér, csúfosan mellényúltunk, mind a ketten!
:D
Hangulatos, esti sétával zártuk a napunkat, amitől eleinte féltünk, hogy "felébreszti" a lányokat, de szerencsére, tényleg le/kimerültek, mert pár perc múlva, már csak csendes szuszogásukat lehetett az ágyuk felől hallani...
És, hogy valóban minden rosszban van valami jó!
-Milyen jó volt, másnap frissen, üdén felébredni és folytatni a hétvégénk utolsó, egyben befejező /gyermeknapi/ programjával...
