Támogassuk kortárs festőművészeinket!

Pláne akkor, ha életük első valódi olajfestménye ilyenre sikeredett. Szerintem kezdetnek tökéletes, mint mentor, nem is tudok többet hozzáfűzni, talán csak annyit:
Hamarosan a kiállítás is megnyílik!

Az  ügyesen álcázott szív, lerántja leplet alkotójáról, aki nem más Zsófia...

No comment! Luca

Tiszta Amerika!

Nagyon jó hangulatban telt az esték, így bőven belefért apai részről egy kis gyerek nyúzás is, amibe a végén jómagam is bekapcsolódtam, erősítve ezzel a szadisták táborát.

Helyszín: nappali.
Gyerek Luca  a földön fekve nevetve visítva hempereg, -mert éppen a talpa, mint leggyengébb láncszem lett megtámadva...
Az az isteni babaillat, ami ezekből a bűvös talpacskákból áradt, külön fokozta a mókát, majd mikor már nem bírta tovább a kiképzést a gyerek, végső fegyverként bevetette a legmegalázóbbat, ami  szülőt csak érhet.
-FELJELENTELEK BENNETEKET! -felkiáltás mellett.
:)
Talált, süllyedt!

Csak tudnánk, hogy honnan szedte, komolyan gondolkodóba estünk....
-Tiszta Ááámerika!
 

Díványgyűlés

Tegnap esti sorozatban aki látta tudja, Szulejmán összehívta a díványgyűlést. Ez persze számunkra, így ebben a formában eléggé viccesnek, akár könnyen félreérthetőnek is hangozhat. Nekem mégis nagyon megtetszett, ezért biztos, hogy a későbbiekben, családi körben, természetesen nem csak konfliktuskezeléseknél, de alkalmazni fogom. Mondjuk lehetne még akár sezlony, vagy heverő gyűlésnek is nevezni, bár ez utóbbi szavakat előtte a lányokkal is tisztázni kellene, ami a lényegén nem változtatna...

Jelenlegi díványgyűlésünk fő témája Luca lesz.
Mint múltkori bejegyzésemben írtam már az iskoláról és ahhoz való hozzáállásáról, így azt most csak röviden teszem.
Annyira büszke voltam rá hétfőn, mikor hazajött az iskolából és boldogan újságolta el, hogy az osztályukból, egyedül csak neki volt kész a házi feladata...
Angolból ráadásul.
Mondjuk az-az igazsághoz  még hozzátartozik, hogy a füzetbe nem volt semmi megjelölve, mert szóban kapták...
-hogy az órán elhangzott szavakat lerajzolják, és megtanulják.

A másik ilyen öröm is a hétfői naphoz kapcsolódik. Hétvégére, rendszerint egy-egy verstanulás is fel van adva. Aktuális versüket, igaz, hogy csak jövőhét hétfőre kellett volna megtanulnia, ezt nem is értettem de mivel Zsófinak is pont ez volt a házi, így ez nem okozott akkora nehézséget. Észrevétlenül megtanulta...
-és amikor a tanítónéni rákérdezett, hogy valaki esetleg el tudná mondani, akkor Ő boldogan jelentkezett.
Kellett ez azt hiszem nagyon, az önbizalmának.

Viszont, ha már itt tartok Zsófit is megemlítem.
Még csak hó közepén tartunk, a kisasszony máris megszerezte a havi maximumként szabott limitet, azt a bizonyos ! magatartásból...

Holnap szünet lesz, itthon maradnak. Így kicsit lazíthatunk, mielőtt kezünkbe kapjuk, életük első félévi-bizonyítványát.
Rosszabb sose legyen!
:)

Ezt a régi képet, most muszáj volt  ide feltennem, amint éppen díványgyűlést tartottak kedvenc állataink...
-jelenleg már csak két macskusz van meg,  a "nagy" csapatból.

Csak egy jó recept kell...

Hihetetlen, hogy milyen meglepő változásokon tudunk átmenni, amit elsődlegesen természetesen nem csak a külsőségen értek, mert nyilvánvalóan az a legszembetűnőbb.
Jelen esetben a megváltozott szokásainkra gondoltam. Legyen az rossz vagy jó, felvett vagy elhagyott dolog az életünkben. Ha, mélyen magamba nézek, bizony számos rossz szokásommal találom magam szemben, amin változtatni is könnyen lehetne. Tudnék is minimális odafigyeléssel, ha akarnék...-de egyenlőre nem ilyen gondolatok töltik ki napjaimat. Ráadásul írni sem erről akartam, meg tökéletes-se szeretnék lenni, tehát minden úgy jó, ahogy van...
Jól emlékszem még arra az időszakomra, mikor legnagyobb ellenségemként, a sütést tartottam. Olyan távolinak tűnik az az idő,  pedig csak pár év telt el azóta.
Leküzdöttem félelmeim és igaz, hogy lassan, de megtanultam a sütés fortélyait.
Kellő önbizalom hiányában, gyakran hajlamosak vagyunk egy kézlegyintéssel elintézni bizonyos dolgokat: úgysem tudom megcsinálni, biztosan nem fog sikerülni -így megkímélve magunkat a kudarctól inkább bele sem kezdünk...
Nektek ez nem ismerős?
Ismeretségi körömben én is gyakran hallottam már ezeket a szavakat, amikor egy-egy elkészült munkámat meglátták. Hiába mutattam meg a munkamenet fázisait lépésről-lépésre, eddig még senki nem kezdett bele, az egyébként nem bonyolult tárgyak, dekorációk elkészítésébe...
Szóval, valahogy így voltam én is a sütéssel, pontosabban a süteményekkel. Hiába olvasgattam, csurgattam a nyálam a jobbnál jobb süteményeken, hála ennek a rengeteg és változatos blog-világnak, sokáig semmi nem történt. Aztán egyszer csak...
- úgy gondoltam, hogy születésnapi ajándékként sk tortát készítek az ünnepelteknek, rögtön kettőt is ha már lúd, akkor legyen kövér alapon  így, nem akármivel indítottam, hanem a mostanában oly népszerű Pavlovával. Mondhatni akkora sikere lett ennek a valóban finom tortának, hogy rendszeres fogyasztóivá váltunk. Ezután, egyre bátrabban álltam már a habverő mellé és próbálgattam különböző recepteket, amiben azért a kezdetekben akadt néhány melléfogás. Ez volt, az a bizonyos tanulópénz...
Azt hiszem, jelenleg bármilyen süteményt megtudok-sütni, egy jó recepttel a kezemben ez biztosan nem lenne akadály...-viszont a fondantos többemeletes tortákkal, bármennyire is csábítóak, várok még.

Egy évvel ezelőtt kezdtem közelebbi ismeretségbe kerülni a kelt-tészták világával, ami egy teljesen más utat nyitott meg előttem. Naná, hogy itt meg rögtön a szalagos-fánkkal próbálkoztam...-és utólag bánom már, hogy ennyi év kihagyással.
Kelt tésztáknál, legtöbb esetben azt olvastam a receptekben, hogy géppel bedagasztották a hozzávalókat...
Na jó, és akinek nincs gépe, vagy fogalma sincs milyen állagúnak kell lennie az "alap" tésztának, mert olyan amatőr mint én? -az is bátran kezdjen bele, hozzám hasonlóan, így utólag, már bátran állíthatom.
Az első sütést úgy fogtam fel, hogy kipróbálom, milyen kézzel dagasztani és tesztelem mi sül ki a receptből, amennyiben meg lesz legközelebb, úgy lesz dagasztógépem is...
Legközelebb lett, dagasztógépem viszont azóta sincs. Egyszerűen nincs rá szükségem, pedig elég széles skálán mozog a recepttáram. Kézzel dagasztani nem mondom, hogy könnyű, de nem is olyan nehéz, mint azt oly sokan emlegetik és veszik el ezzel a kevésbé-tapasztaltak kedvét.

Tulajdonképpen ami miatt ebbe a bejegyzésbe belekezdtem az a kakaós-csiga, amit oly nagyon szeretnek a lányaim. A gondom az egésszel csak annyi, hogy órák kellenek az elkészítéséhez, pedig milyen jó is lenne reggelire, melegen egy pohár tejjel, ezzel kezdeni a napot. Lehetne, csak ehhez nekem hajnalok-hajnalán kellene felkelnem. Ekkora áldozatot meg csak-úgy, egy szürke hétköznapon nem hozhatok, nem tudok, nem bírok. Múltkoriban sikerült kicsit hosszasabban beszélgetni kedvenc szomszédasszonyommal, -nem a közvetlen szomszédaink, pár ház azért elválaszt bennünket, viszont barátságunkat ez nem befolyásolja-  miközben szóba került gyermekeink reggelizési szokása. 
Így tudtam meg, azt a szupertitkos információt, hogy náluk jelenlegi nagy kedvenc a LIDL-ben kapható fagyasztott csiga, amit reggel pár perc alatt elkészít az egyébként válogatós fiának.
Gondoltam, majd ha legközelebb arra járunk, akkor megnézem én magamnak azokat a csigákat.
Amit  mellesleg azóta sem láttam... -és nem azért, mert nem voltunk bevásárolni.
Kakaós-csigát viszont készítettem, direkt dupla adaggal, mert a felét rögtön le is fagyasztottam, pont úgy, mint a krumplis pogácsát.
Ma  érkezett el az a nagy nap, hogy a lányok illatos, friss, ropogós, langymeleg kakaós-csigára ébredeztek.
Szerintem remekül indítottunk...
-csak egy jó recept kell hozzá!

chip

Nem is tudom. Lehet talán már 8-10 éve annak, mikor megelégelve kutyánk önálló életét folyamatos csavargását a chip mellett döntöttünk. Addig is a felelős állattartók életét éltük de, mivel Tódikánk genetikailag volt csavargásra kódolva, mit sem értek a nyakába akasztott biléták. ..
-így egy idő után, törzsvevőnek számítottunk a gravírozónál.
A legtöbb esetben, gondolom, valóban jó szándékkal vezérelt emberek, nemes egyszerűséggel levették a kutya nyakából  a bilétát, és úgy próbáltak telefonon értesíteni, miközben, ez az édes kiskutya, felhúzta a nyúlcipőt és kereket oldott...
A legdurvább esetek, talán mégsem ezek voltak, hanem amikor hajnali 3!-kor, jobb esetben 5! órakkor megszólaló mobilok ébresztettek legédesebb álmunkból, hogy indulhatunk kutyamentésre...
-Örümünk ilyenkor leírhatatlan volt.- de, szó szerint., mert a nyomdafestéket biztos nem bírta volna.
Sokan kérdezték, miért nem vigyázunk a kutyára jobban. Mit csinálunk vele, amiért folyamatosan szökésben van, mert az mégsem lehet normális, hogy amennyiben egy állatot jól tartanak, az menekülni akarjon gazdájától...

Az egész úgy kezdődött évekkel ezelőtt, hogy Gábort szerettem volna meglepni egy kutyával, pontosabban egy Briarddal születésnapja alkalmából. Mivel akkoriban Briard kölyökkutyák nem voltak  az országban és bizonytalan ideig nem is voltak várhatóak, ajándék meg kellett...
-így jobb híján, egy miskolci menhelyet látogattuk meg, mert pont abban a városban töltöttük az ünnepi hétvégénket.
Február eleje. Hatalmas hó. Egy kis fekete, olyan egy hónap körüli kölyökkutya  a menhelyen,folyamatosan a nyomunkba van, pedig jóformán alig látszik ki a hóból. Koszos, büdös és még ráadásul fiú is... (pedig én lányt szerettem volna)
-mégis, Ő lett Gábornál a befutó.
A születésnap dátuma és a kutya neve a véletlen műve de, talán a  sors keze...
Tódikánkat, az én akkor is már igen koros, öreg Afgán agár kutyám mellé szántuk játszótársnak, aki egy kicsit megmozgatja a vénasszonyt, színt visz öreg napjaiba.
Attól a naptól fogva, elválaszthatatlan barátság lett köztük. Legtöbbször, még együtt  is szöktek.
Tódor bontotta a kerítést, mert ahhoz nagyon értett, az "Öreg" nagyságos asszony volt ilyen alantas munkálathoz.
Tódi,, először csak a kert hátsó frontjánál lévőt célozta meg, ami fából készült. Neki ez volt a leggyengébb láncszem és mint utólag kiderült nekünk is...
Miután megelégeltük a toldozás-foltozást és felépíttettük a bevehetetlen várfalat, következett a szomszédos oldal, drótkerítés bontása.  A szomszédok meg boldogok voltak, hogy új kerítést kaptak. Közben persze az utcafronton 2 méter magasban felhúzva a csirkeháló, a kovácsoltvas kerítésre, csak ideiglenes megoldásként működött...
Előbb utóbb rá kellett jönnünk, hogy Tódor tökéletesre fejlesztette kerítésmászó tudományát, nincs az az akadály, ami megállíthatná Őt, így a hálót végül lebontottuk.
Végre, szabadon jött, -ment. A környéken is mindenki ismerte. Nem volt olyan kisgyerekes anyuka, akit ne kísért volna végig babakocsis sétája során, majd miután jól végezte dolgát, annak rendje-módja szerint, estére mindig szépen hazajött.
Kedvence volt csak -úgy lesétálni a közeli Vári cukrászdáig. Süteményt soha nem fogadott el az ott dolgozóktól, viselkedni azért tudott,- nem koldult,  Ő csak nézelődött.
Az igazi gondok viszont az " Öregkutya" elvesztése után ami 2 éve volt  kezdődtek. Tódi csavargásai egyre hosszabbak lettek.  Volt, hogy napokig nem jött haza, mi mentünk érte...
-aztán, egyszer csak nem jött haza.
Hiába kerestük, vártuk a telefont, sokáig nem történt semmi, nem volt kutyánk.
Majd mikor ismét lett végre, az örömünk sem tartott sokáig, mert Tódinak mennie kellett... hajtotta a vére...
Hiába lett belőle szobakutya, nélküle sehová nem tudtunk elmenni, ami eléggé megkeserítette örömünket.  Már, egy nagyobb bevásárlást is csak úgy engedhettünk meg magunknak, ha siettünk haza és a cukiba felszedtük a kutyát, mert tuti, hogy ott volt.
Egy-egy ilyen bevásárlás alkalmával, folyton attól rettegtem, hogy a forgalmas Szlovák úton, mikor, hol fogom elgázolva őt meglátni. Pár hónap volt csupán, amit így, ilyen "körülmények" között velünk töltött, mert ez a kis hálátlan, odébb állt. Új gazdikat talált magának, valahol itt a környéken...
-két kisöreghez csapódott, akik kedvére kényeztetik. A kertbe ki, egyedül pedig soha nem engedik...
Most, hogy ez a chip körüli mizéria folyik még a csapból is, így jutott az eszembe, milyen jó szolgálatot tett nekünk akkoriban ez a kevésbé "divatos"  megjelölési-módszer, amit azóta is előszeretetből, vagy inkább tapasztalatból alkalmazunk a kutyáinkon.
Bízom benne, hogy főleg így szilveszter után,  egyre többen alkalmazzák és nem csak azért, mert kötelező...
-hanem, mert nagyon hasznos is!

Egy régi kép, még az Öreg kutyáról
és a jelenlegi egykénkről, Izáról.

1 fekete (pont) nekem!

Nem lehetünk  mindenben tökéletesek...
- próbálom a lányokba is belesulykolni ezeket a szavakat, szeptember óta. Na, ezzel nem arra buzdítottam őket, hogy ne tanuljanak, vagy esetleg ne írják meg a leckét, viszont azt se szeretném, ha pszichoszomatikus gondokat okozna számukra a  folyamatos teljesítménykényszer.
Persze, vannak elvárásaim velük szemben, még szép! -kinek nincs- ha a gyermek tanulmányi eredménye, esetleg beilleszkedése kerül szóba...
- viszont, ezek az elvárások, mellesleg koránt-se teljesíthetetlenek számukra.
Éppen ezért a lányokkal, már az első pillanatban megbeszéltem, mikor először jött szóba az egész iskolai téma, hogy nem fog összedőlni a világ, amennyiben véletlenül becsúszik, egy-egy rosszabb értékelés.
Ilyen esetek,  lássuk-be, még a legjobb szándék mellett is adódhatnak, viszont, attól még ugyanúgy szeretem Őket, és ugyanúgy az én okos, nagylányaim maradnak...
-részemről nem lesz hiszti, részükre nincs szidás, dorgálás.
Azt hiszem, alapvetően semmi okom nincs panaszra, mert szeptember óta a tőlük telhető legjobbat hozták ki önmagukból, ami ismervén a lányok mentalitását, nagyon nem is meglepő.

Zsófikám cserfességével, sok újdonságot nem okozott. Ő, az órákon nem minden esetben tudja befogni a száját és ilyenkor locsi-fecsi üzemmódba kapcsol, aminek eredménye a magatartás értékeléseken meg is látszik. Már-már, rendszeresnek mondható havi 3 felkiáltójel az üzenőben, amit a mosolygós smiley mellé összeszed. Ez a része nem zavar!
Az viszont igen, hogy ha abból adódik, mert nem figyel az órán. Hiába tudja, ezzel esteleg megbánthatja a másikat, imádott tanítónénit egyszerűen képtelen magát kontrollálni...
Elképzelhető, hogy idővel ez még változni fog de, ha így marad , az se lesz olyan nagy gond, legfeljebb négyes lesz magatartásból, amit kizárólag magának köszönhet majd.

Luca eredményei talán a legmegosztóbbak, az apja és köztem. Atyai elfogultság: így tökéletes a gyerek ahogy van! A maga szerénységével, bájával, kedvességével.
Tanulmányi eredménye, szorgalma, magatartása csupa-csupa csillag, sehol egy felkiáltójel, még csak véletlenül se...
Persze, hiszen Luca csupa jó, irigylésre méltó dolgot örökölt a génjeiben, ami viszont nekem egy kicsit sok.  Mondjuk, lehetne egy kicsit cserfesebb, vagy elevenebb, vagy akármilyen, csak ne ennyire jó, alkalmazkodó, elfogadó...
- ráadásul, -még testvérnek is tökéletes!- ami nagy szó, ha ezt a mondatot, Zsófi szájából halljuk viszont.
Féltem Lucát, ebben az őrült világban.
Persze kemény gyerek, sokszor felnőtteket meghazudtoló méltósággal kezeli a problémákat, konfliktusokat, viszont a legváratlanabb helyzetekben meg képes és elérzékenyül nekem...

Csütörtökön történt, hogy az első iskolai napról hazaérkezve tényként újságolta el, hogy a tanítónénijük, most már tényleg fekete-pontot fog adni azoknak a gyerekeknek, akik nem készítik el a házi-feladatukat. Ez minket nem érinthet, így sokat nem is foglalkoztam a dologgal...- ha csak, azt nem vesszük annak, -hogy csodálkozásomat fejeztem ki arról, milyen hihetetlen türelem kell egy pedagógus részéről arra, hogy fél év türelmi időt ad a szigorlat bevezetéséhez.
Magamból kiindulva, egészen biztos, hogy kevésbé lettem volna toleráns... a szülőkhöz!
Nem a gyerek hibája a hiányzó házi feladat, hanem a szülőé. Ezekben az esetekben, még ha a gyerek kapja is azt a bizonyos feketét, valójában kizárólag a szülőt illeti, minősíti!

Túl is léptünk hamar a témán. Elkezdtük a tanulást, illetve a gyakorlást, mert azt minden nap szoktunk. Átnéztem a házi-feladatot amit a napköziben készített el, és még a rajzot is megdicsértem, amit olyan ötletesen kivitelezett, ráadásul, nem csak saját-magának, hanem az osztálytársának is, aki kézügyesség híján erre megkérte.
Másnap...
Jönnek haza a suliból, nagy hangzavart csapva, már az előszobában. Kapkodom a fejem, próbálom vetkőzés közben csitítani a lányokat, hogy  megértsem, végre minek ez az egyébként szokatlan, egymásszavába-vágó kiabálás.
Gondoltam, magamban mosolyogva biztosan azért "örülnek" ennyire, mert Zsófikám rekordot döntött, és már rögtön az első héten felkiáltójellel kezdett.
De, nem!
Lucám első fekete pontja okozta a hangzavart.
Amit a hiányzó leckéjéért kapott.
Amit elkészített, de sikeresen itthon is hagyott. (az íróasztalon)
Amit jelen esetben Én kaptam, mert az iskolatáskákat a mai napig is pakolom.
Amit sokszor egyedül kell befejeznem, mert addigra már a tanulás helyét számukra,  a játék vesz át.
Ami az én figyelmetlenségemből adódott. mentségemre legyen, hogy a ház különböző pontjain fellelhető ficni-fecni rajzokat esténként már rendszerint nem szoktam szelektálni, marad minden ott, ahol van, felőlem, akár napokra is!

Első reagálásom talán pont a fent leírtak miatt is hatalmas nevetés volt, nem tehetek róla de, nem tudtam megállni.
Majd alaposan átbeszéltük Lucával a dolgokat, levontuk a tanulságokat az egészből...
Javítani lehet, csak az üzenőben szerepel, meg egyébként is Én kaptam!
Én kaptam a lelkiismeret-furdalással gyötrő éjszakákat is, amit azóta érzek...

Luca. Ő, meg olyan őszinte tudott maradni, mikor csicsergő hangján nekem azt mondta:
-nem baj anya!-majd mosolyogva hozzátette
-Ezt, most te kaptad!
:)   
Az biztos, hogy megkaptam. Jól megtanultam a leckét...

Farsangi jelmezek/ötletek

Na, nem mintha nem szeretnék senkinek ötletet, inspirációt adni...
-de jóformán alig léptük át az újév küszöbét, máris a legkeresettebb bejegyzéseim, ezek az előző években elkészített  farsangi jelmezeink lettek.
Egyébként tavaly is már az első napok kedvencei, a jelmezeink voltak.
Persze, jó előrelátónak lenni...
-de ennyire?
Nekem még a karácsony és szilveszteri eszem-iszom nem bánkódom, bőven megüli a gyomromat, egy "tisztességes" ételre jóformán nézni nem bírok, nem, hogy máris a farsangra készülődni...
Mondjuk, úgy könnyű, hogy nem kell a fejemet törnöm azon, minek is öltöztessem a lányokat, hiszen új közegbe kerültek, így könnyedén elsüthetjük a tavalyi göncöket is.
-elvégre megdolgoztam értük, velük.
Természetesen ötleteim lennének bőven erre az évre is,  amiket egyébként fantasztikusnak gondolok de hagyom egy kissé érni. Félreértés ne essék, nem az ötletnek, illetve a kivitelezésnek kell érni, leginkább az alanyoknak...- legalább egy évig.
Na, meg szokták, volt mondani, puding próbája az evés.
Megnézzük, leteszteljük ebben az első évben, hogy mit "vár" el az iskola.
Nem adhatunk ki minden adu-ászt a  kezünkből már az első évben.
Azt viszont igen, hogy mivel fogunk az idén is garázdálkodni, illetve mik voltak az előző évek jelmezei.
Legyen ez egy kis visszatekintő, a keresés megkönnyítése végett:

2012 az utolsó ovis farsangunk

jé, mint jégkirálynőként, majd mézengúzként

2011-es farsangi buli

tavasztündér
és barátnője, a fogtündér

2010-ben nagyon egyszerű dolgom volt, már ha az utóbbi évek  jelmezkészítés kihívásait veszem számításba...
- akkoriban, két legyet ütöttem egy csapásra, vagyis dalmatát,

 ..és  a legelső közösségi ovis farsangunk, örökölt jelmezben, de annál nagyobb nyugalommal telt akkoriban.
Luckó, mint egy kis-tündér...

Zsófikám, mint Hófehérke

Milyen rég, és milyen szép is volt...

Nem kékharisnya, két-harisnya...

Nem tudom, más lányos háznál, hogy működik, csak bízni tudok abban, hasonlóan mint nálunk.
Na, nem mintha vigasztalna a tudat, hogy nem vagyok egyedül...
-de! Azt hiszem, mégis vigasz lenne.
Jó, persze, nálam is ritkán ugyan, de előfordulhatnak balesetek. Emlékeimben kutakodva biztos találnék párat, mármint ami a lyukas harisnyákat illeti...
Félre ne értse senki. Szeretem én a harisnyákat, főleg a lányaimon.
Már csecsemő korukban imádtam, a nehézségek mellett is harisnyába öltöztetni őket. Imádtam azokat a hurka combokat, pici szoknyácskával. Ahogy cseperedtek a lányok, mindenhová harisnyába mentek... Nem is volt ezzel semmi baj, mert tudtak rá vigyázni.  Viszont, majd úgy 3 éves koruk környékén, mikor bekerültek az óvodai közösségbe, hatalmas változáson estek át, nem csak a lányok, hanem a harisnyák is. Persze, hogy lovacskásat játszani, és mellé négykézláb csúszni, mászni is kell, az egy dolog. Viszont az, hogy napi egy harisnya amortizálódik le ezáltal, már nem.  Toldozni foltozni, lehetetlenség lett volna... -mondjuk azért mint mindenhol, itt is voltak kivételek.
Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy oviba a harisnyanadrág, nekünk nem pálya.
Valamivel mégis helyettesítenem kellett, szoknyamániás lányaimnál, így váltottunk át a leggingsre. Fogyott ebből is jócskán, de legalább a lyukas darabokat újrahasznosítva, nyáron rövidnadrágként, ha máshol nem is, de a homokozóba tökéletes viseletnek bizonyultak. Természetesen, a köztes időszak alatt is volt egy-egy alkalmi harisnya viselet, aminek az állagára kínosan felügyeltem.
Szeretem én a harisnyákat! Mert ha nem szeretném, akkor a lányok zoknis fiókjában, biztosan nem lenne több új "igazi" nagylányos nejlonharisnya felhalmozva az iskolai ünnepségekre, vagy alkalmi kiruccanásokra...
Amiről most mégis írni szerettem volna, az a nejlonharisnya. Azaz, annak viselési morálja, mondjuk úgy, 7 és 10 éves kor között. Mert ugye az elkerülhetetlen, hogy az iskolai ünnepségekre, nejlonharisnya nélkül menjen az ember lánya. Viszont az is elkerülhetetlen, hogy ezt a harisnyát már azon a reggelen, mikor a gyerekre ráadtuk, akár el is felejthetjük...
-legalábbis nálunk!
Mert persze, ,csak és kizárólag hibát az iskola padjaiban és székeiben kell keresnünk.
A gyerek SOHA nem hibás!!!
Előrelátó szülőként, próbálkoztam a lyukak elkerülése végett, nejlonharisnya+leggings  variációval...
-ami természetesen, csak arra az időszakra szólt amíg az ünnepség el nem kezdődik, mert onnantól, jöhet szigorúan csak a harisnya: bízva abban, hogy fél órát, talán kibír.
Nincs pad, nincs szék. Elméletileg...
-mert a gyerek, ugye SOHA nem hibás.

Azt, hogy az évnyitóról lyukas, mit lyukas, rongyos harisnyában jöttek volna haza a lányok, szerencsére jó idő volt, így inkább mezítláb még lenyeltem.
Még azt is, hogy okt.23. ünnepséget se úsztuk meg szakadás nélkül...
-de, hogy a karácsonyi ünnepségen mind a ketten így nézzenek ki, arra már nem tudtam mit mondani...

Pót-harisnyával nem készültem, bíztam bennük, de hiába...
-mert, hogy nem a padok és székek voltak a ludasok a lyukakban, az már egyszer biztos.

Mondjátok azt, hogy nálatok is így van, és nem csak az én lányaim a harisnyanyűvők!
;)

Esetleg, valami újrahasznosítható harisnyás okosság is jól jönne, gondolom, nem csak nekem...

1:1

ezzel az eredménnyel sikerült lezárni az Óévet.
Ami azért nem is olyan rossz...
-már ha azt nézzük, hogy Lucánkkal lázasan indultunk, amiből éjfélre teljesen jól, gyógyultan jöttünk ki.
Vagy ha attól az egészen aprócska negatívumtól eltekintünk, hogy a fényképezőm objektíve is kitűnően időzített és végképp megadta magát, -de még sikerült pár képet kicsikarnom belőle- hát, tényleg nem is olyan rossz zárás.

Betegség, ide-vagy oda, de alkalmi smink nélkül a gyengébbik nem részéről, elképzelhetetlen volt az este...
-amit most kivételesen az én művem volt,- és azt hiszem, így mindannyian jobban is jártunk.

A lányok sminkelésével se lenne gondom, ami biztosan finomodna, mondjuk úgy 10 év múlva...
Ja, és most vágtak először igazi éles késsel! Ezt feltétlenül dokumentálnom kell, bár nem hiszem, hogy  valaha elfelejtik, mert féltették ám, az ujjukat!
:)
A kutya pedig szülői engedéllyel volt a házban, akarom mondani, az ágyon, hála a folyamatos, petárdázás és tűzijátéknak, azóta se lehet kirakni!
:(