Fekete, fehér-igen, nem!

Nem tudatosan alakítottuk a színválasztást, már ami a háziállatainkat illeti a véletlennek köszönhető, hogy a cicák és az egyedüli házőrzőnk is fekete,- fehér színekben találhatók meg nálunk...
Amiről most írni szeretnék, az majdhogynem lehetetlen (egy gyenge kísérletet mégis tennék).

A nyíló virágok keret belengő édeskés illatfelhőiről, ami megcsap akárhányszor kilépek az ajtón, hívogat egyre közelebb magukhoz, hogy mélyeket lélegezve magamba-szívhassam a semmihez nem hasonlítható, orgona, akácvirág által kibocsájtott illatokat...
Többszörösen is élvezem ezeket a perceket, amik nem csak az orrom, de szemem által is elvarázsolnak.
Imádom nézni, legszívesebben egész nap bennük gyönyörködnék, miközben illatfelhőkben fürdetném testem...
Szeretem, mert én álmodtam, én terveztem meg a kertnek minden zegzugát, az én ízlésemet tükrözik.
Hogy milyen a kertem?
Egyszerű, már ha egy kertet annak lehet nevezni, amiben van ápolt fű és vannak virágok esetleg fák...
Egyszerűsége számomra mégis abban rejlik, hogy nincsenek színátmenetek, tulajdonképpen színek sincsenek, mert csak fehérben nyíló virágok vannak ültetve.
A kertünk tehát, zöld, fehér-vagy ha jobban tetszik fehér, zöld.

A véletlenek egybeesése, ne tévesszen meg senkit különböző sportklubok színével!

A kertünk építésekor (az utolsó előtti pillanatban) kezembe akadt egy fehér hosszú szárú rózsa, és ahogy az a mesékben is lenni szokott ...
-ez lett a végzetem!

Imádtam az eleganciát, a szűzies ártatlanságot az egyszerűséget és nagyszerűséget amit megláttam benne.
Attól a pillanattól fogva, csak fehéren virágzó növényeket kerestem, olvastam, kutattam utánuk, míg megálmodott keretem valósággá vált.

Sokan furcsán néztek rám, nem értették miért nem szeretnék kék, lila, sárga, piros, esetleg rózsaszín virágokat is, mikor azokban széles választékot találnék, mellesleg nem egy "unalmas" kertem lenne...

(jól emlékszem még azokra az időkre amikor én is tarkabarka kertben gondolkoztam,és soha nem gondoltam volna, hogy bármi eltántoríthat terveimtől)
Ember tervez...pillanatnyi elmezavar végez!

Nem bántam meg soha ezt a hirtelen jött felindulásból elkövetett lépésemet, mert tudtam, hogy megtaláltam a hozzám legjobban-illő, lelkemmel harmonizáló és nyugalmat árasztó ideális megoldást, amire talán mindig is vágytam, csak nem tudtam...
Örülök, hogy Gábor társam volt (ebben is) és maximálisan támogatott, és támogat a mai napig elképzelésemben, s annak megvalósításában.

Tehát, ha valaki egyszer feltenné nekem a kérdést mit válaszolnék?

Fekete, fehér- igen!

Nem?

NÉ(v)P dalok

A mai napról, tulajdonképpen nem is akartam írni, nem tartottam fontosnak, nem tartottam említésre méltónak, nem szeretem az önfényezést (ünneplést)...

Ma névnapom van, azaz ma ünnepelnek a Mónikák és Flóriánok.

Már egészen kicsi koromban megtanultam, és nagyon büszke voltam rá, hogy a tűzoltókkal egy napon ünnepelhetem Szent Flórián neve napján a sajátomat is.

Szeretem a nevem!

Örülök, hogy szüleim engedve a kor slágereinek ezt választották nekem.

Emlékszem gyerekként milyen boldog voltam, hogy az én nevemről énekelnek..
Sokszor alig bírtam kivárni a rádióban a kívánságműsorok idejét, melyben valamelyik Mónikás számot biztosan hallani lehetett, amiket kívülről fújtam.
Ki ne emlékezne ezekre a sorokra Payer Andrástól:

Minden jót, Mónika!
Majd írok, csak válaszolj rá!
Légy boldog, Mónika!


vagy a Solymos Tónitól

Mónikám, drága Mónikám,
Néked szól a harmónikám!
Ahányszor kezembe veszem,
Mindig csak rád emlékezem...


Minden formájában szeretem és elfogadtam, hogy ilyen becézgetős nevem van, holott én nem tartom magam "olyan" Mónikásnak.

Mónika, Móna, Móni, Moncsi.

Leginkább a Mónit szeretem használni.
Nincsenek rigolyáim a nevem terén, de a Moncsicsi azért kicsapta a biztosítékot, már régen is.

Mikor a lányok betöltötték a második évüket, anyából átváltottak Mónikává és hosszú hónapokig csak így hívtak (sokak meglepetésére, az apjuk pedig Gábor volt!)
Ezt hallották a környezetükbe, nekem pedig nem volt ellenvetésem, tudtam, hogy nem tart majd örökké amíg csilingelő hangjukon nevemen szólítanak.

Ma reggel ahogy bejöttek a hálószobába, ismételten ahhoz a semmihez sem hasonlító hangocskájukon mondták, hogy -anya, ma Mónika van és te Mónika vagy!
Illatos pizsamás testükkel simultak ölembe, míg én kiosztottam nekik a reggeli kifogyhatatlan puszijaimat.

Délelőttöm telefonközpontosként telt, aminek szívesen tettem eleget.
Jó érzés volt tudni, hogy ennyien gondolnak rám, ilyen sok embernek vagyok fontos és köszöntöttek fel névnapom alkalmából!



Ünnepelni nem fogunk, mert soha nem szoktuk megtartani a névnapokat, de a lányokat egy fagyira szívesen meghívom a közeli cukiba, ovi után.



Név elemzése:
A Mónika keresztnév kimagasló érzékkel ajándékozza meg viselõit különféle mûvészeti ágak irányában. Mély érzésû, okos és tehetséges emberek. A szépség minden minõségére érzékenyen reagálnak, amely felemeli és ösztönzi õket. Érzékenységükbõl adódóan gyorsan reagálnak a körülöttük zajló eseményekre. Érdemes odafigyelniük, hogy féltékenységük és birtoklási vágyuk ne legyen úrrá rajtuk.


MÓNIKA
1. - görög eredetű; jelentése: magányos, egyedül élő;
2. - latin eredetű; jelentése: intő, figyelmeztető, tanító;
3. - karthágói-pun eredetű; jelentése: istennő.



No comment!
:)

Állati jó!

Barátaink kétségbeesetten hívtak fel, mert találtak egy teknőst, aki nem hajlandó enni, gondolták mi orvosolni tudjuk problémájukat...
Ismeretségi körünkben mi vagyunk az "ügyeletes" állatmentők, hozzánk bárki, bármikor hozhat, megunt, esetleg talált állatokat...
Nekem némi fenntartásaim szoktak lenni, nem szívesen fogdosom, feleslegesen őket.
Előre megbeszéltük Gáborral, hogy ő fogja meg és ő is rakja bele a tóba az új védencünket, mert én bizony nem leszek hajlandó hozzá nyúlni (félek tőle)
:)
Mikor megérkezett a kis páncélos, talán csak én nem lepődtem meg azon a tényen, hogy egy mocsári teknős lesz az új lakónk...
Automatikusan kaptam a kezembe a parányi jószágot (bevallom nagyobbra számítottam) majd Lucám kérésére a kezébe adtam, a kalimpáló Frenklint,
(erre a névre keresztelték), míg Zsófikám csak tisztes távolságról ismerkedett vele...

Mocsári teknősök,(mint a menetrend szerinti járatok) jönnek mennek a tavunkba, szoros barátságban az ékszerteknősökkel vándorolnak, tóról,- tóra...
Szeretem nézni amint a köveken, vagy a száraz növények közt megbújva sütkéreznek a teknősök, élvezik a háborítatlan nyugalmat, amit legfeljebb Tódor nevű kutyánk szakít félbe, ha valamelyikük megpróbálja elhagyni a tavat.
Ilyenkor hangos csaholásával próbálja visszaterelni a szökevényt, felhívva a figyelmünket kér segítséget.
Tudjuk jól, hogy védett állatokról van szó, de mi csak annyit tehetünk védelmük érdekében, hogy hagyjuk őket ,segítjük, hogy élhessék természetes életüket.
Talán ennek a háborítatlan élővilágnak köszönhetjük a vadkacsák mindennapos látogatását is tavunkban.
Meglepően, már a fűnyíró zajától se riadnak vissza, és az se zavarja őket, ha csak pár méterre tőlük szaladgálnak a gyerekek.
Hangos csobbanással szálnak le a vízre, egy kis hűsölés, pancsolás, vagy zsákmányszerzés céljából...
Az aranyhalak (akiket rendszeresen etetünk) körében biztos nem okoz osztatlan sikert a kacsák megjelenése.
Szeretjük ezt a fajta külvárosi nyugalmat, a mi kis édenkertünket, a majdnem paradicsomi állapotot...

A közelünkbe megépült M0-ás miatt egyre több védtelen állatkát szorítanak ki természetes élőhelyükről, rákényszerítve őket keresnek maguknak más élőhelyet.



Gyakran eszembe jut amit barátaink szoktak mondogatni, hogy nálunk még állatnak lenni is nagyon jó, szívesen lennének nálunk azok!


Akik hozzánk kerülnek azok túlélési esélyei megnőnek, de mi lesz a többiekkel?

Más szemmel,...anya szemmel

Átértékeltem magamban mindent az elmúlt pár nap alatt.
Más szemmel nézem veszekedő lányaimat, konfliktuskezelésben is előnyömre változtam.
Sokkal türelmesebb lettem hozzájuk!
Betegségük ráébresztett arra, hogy lassítanom kell a saját tempómon is, nem szabad elvesznem a mindennapok monotonságában, csak azért mert anya vagyok...
Szerencsére ez a kisebb lecke is elegendő volt észhez-térésemhez, tanultam belőle, amit nem felejtek el egy darabig.

Semmihez nem hasonlító boldogság volt anyáknapi ébresztőjükre, veszekedésükre felkelni.
Anyai szívem örült a legjobban, hogy megint hallom cserfes hangjukat, árulkodásukat, és nem elesetten, gyengén fekszenek az ágyban.

Gábor próbált kihúzni a lányokból egy-egy anyák-napi éneket, de mindhiába, nem voltak hajlandók beadni derekukat a legszebb (kérlelő) szavakra se, mert ők csak az oviban fognak énekelni nekem.
Jól beidomították az óvónénik a titoktartásra őket...
:)
Mosolyogva, gyerekeinkben gyönyörködve kortyolgattuk a kávénkat Gáborral aki közölte, hogy hamarosan indulni szeretne....
- ??? -nem értettem hová lenne olyan sietős dolga, mikor este még ő szorult némi ápolásra...
- anyák napján nem maradhatsz virág nélkül, elmegyünk és azt vesszük meg amit szeretnél! -hangzott az ellentmondást nem tűrő válasza

Bevallom nem vágytam virágra, de a kimozdulás lehetősége a környező kertészetekbe, sétálni és gyönyörködni a különlegesebbnél-különlegesebb virágokban elég csábítóan hangzott, aminek (önző módon) nem tudtam ellenállni.

(nagyon jól tudja, hogy az egyedüli gyengéim a virágok)

A lányok örökölték a virágok utáni vonzalmat tőlem, mert pontosan tudták, hová megyünk és előszeretettel szokták fel hívni figyelmemet olyan növényekre, amikkel még nem találkoztak a kertünkben (ráadásul fehér színben virítanak)
Most is így volt, miközben én leginkább a lányokat figyeltem ki merre jár, ők árgus szemekkel (és nyugodtan) nézegették a növényeket, mígnem megtalálták a számu(n)kra legmegfelelőbbet.
Virágokkal a csomagtartóba ahelyett, hogy hazafelé vettük volna az irányt, egy közeli étterem felé kanyarodtunk, a többség kívánságára...
Kicsit korainak éreztem a gyomruk miatt a vendéglőzést, de pont ma, nem szerettem volna ünneprontó lenni.

Jó volt a családommal lenni akik egészségesen nyüzsögtek körülöttem, és minden igyekezetükkel azon voltak, hogy számomra felejthetetlenné tegyék az anyák napját, amit teljesen másképp terveztünk el...

Nagy buzgóságukban a pillanatnyi ötlettől vezérelve, rögtönzött bábszínházi előadáson vehettünk részt kora este, amit a lányok találtak ki.
Bábok gyanánt, megszabadultak (koszos) zoknijuktól, és azokat húzták a kezükre.
Állatmintás zoknik voltak, ezért az előadás a nyuszi és a cica barátságáról szólt, amit teljes átéléssel játszottak el nekünk...
Megható volt nézni játékukat, ami örömkönnyeket csalt a szemembe.
Titokban próbáltam letörölni, szabadulni tőlük, de a szemfülesek előtt nem tudtam tovább rejtegetni érzelmeimet, amit a szeretet és az örökös aggodalom váltott ki belőlem.

Örülök, hogy megadatott nekem a legcsodálatosabb főszerep amit az élet adhatott számomra, az anyaságot, ami semmihez nem hasonlítható, hogy egyszerre két kislány anyukája lehettem!

KÓR - ház a város szélén...

Jókedvűen jöttek haza az óvodából a lányok csütörtökön, már csak azért is mert pénteken szünet lesz és nem kell menniük.
Sokat bohóckodtunk kint a kertben, jókedvünk az esti melegben tetőfokára-hágott.
Tudtuk, hogy már csak kettőt kell aludni és elutazunk ezen a hétvégén.

Vacsoraidőnk is a szokottnál későbbre húzódott...
Miközben kanalazgattuk a levesünket, Zsófikám hasfájásra panaszkodott, gondoltam ezzel a "trükkel" szeretné megúszni a vacsora elfogyasztását.
Szerencsére hagytam, hogy felálljon az asztaltól, és nem fejezte be az evést.

Nemsokára már felmosóval a kezemben kezdtem takarítani az óriási tócsát, amit kihányt, majd még háromszor ismételtem meg a nappali felmosását...
Aggódtam, kérdezgettem, hogy mit evett az oviban, egyértelműen gyomorrontásra gyanakodtam, mert Lucának semmi baja nem volt.
Szőlő levet emlegettek mind a ketten, azt ittak, de nem esett jól...
Hiába, nincsenek hozzászoktatva a dobozos ivólevek fogyasztásához, ezért elképzelhetőnek tartottam, annak valószínűségét...

Magától értetődően vittük át a hálószobánkba a lányok ágyneműjét, hogy az éjszakát mellettünk, közöttünk, ellenőrzés mellet töltsék el, akkor még nem tudtuk, milyen meglepetést tartogat a nap hátralévő része számunkra...

Már az ágyban feküdtünk mindannyian, mikor Lucám is hasfájásra panaszkodott, majd egy-pillanat alatt elhányta magát ő is, beindult a mókuskerék...
Felváltva hánytak a lányok egész éjszaka, én pedig húztam-cseréltem a pizsamákat, ágyneműket, tartottuk fejüket a tálak felé, volt pörgés rendesen...
Így köszöntött ránk a reggel is, annyi különbséggel, hogy magas lázat is kaptuk a hányások mellé, ami Luca miatt ( lázgörcsös) még-több aggodalommal töltött el.
Nem mintha addig nem izgultam volna értük eléggé!

Mivel péntek délelőttre csoporttársukat, barátnőjüket vártuk vendégségbe, egy rövidke telefonhívást engedélyeztem magamnak, amiben lemondom sajnálatos betegségünk miatt.
Váratlanul ért, hogy a vonal másik végén is ugyanazokkal a tünetekkel küzdöttek egész éjjel mint mi, annyi különbséggel, hogy láz helyett, hasmenést kaptak hozzá...
Ez elindított egy körtelefont azon szülők között akiknek tudtuk a telefonszámát, és legnagyobb meglepetésemre, mindenhol betegség volt, ráadásul a két óvónénink is hasonlóan, súlyos tünetekkel!


Doktornők, csak délután tudott kijönni, de változtatni ő se tudott a meglévő helyzeten én meg kitartóan mostam, fertőtlenítettem mindent továbbra is...
Zsófikámon addigra szemmel láthatóan látszott a javulás, míg Lucám igaz már nem hányt, de csillapíthatatlan lázzal feküdt...
Ekkor merült fel először, nembiztos, hogy megússzuk a kórházat...
Legnagyobb igyekezetem ellenére is Zsófi estére visszaesett, megint hányt, míg Lucánál a kiszáradás tünetei kezdtek mutatkozni...

Este (8-kor) eszembe jutott az is, hogy még Luca nem is volt pisilni, tehát nagy a gáz!
Lehet most sokan azt gondolják rólam, hogy felelőtlen voltam, de az alvás nélkül töltött éjszaka, és közben a lányok folyamatos ellátása miatt ez volt a legkevesebb gondolatom...
Ölembe vittem ki a nyűgös Lucát a mosdóba és a földön előtte ülve könyörögtem neki, hogy próbáljon meg pisilni, miközben Gábor már a doktornővel beszélte le telefonon, hogy irány a kórház...
Ekkor a felgyülemlett feszültség miatt amit a fáradtság és lányaim miatti aggodalom váltott ki belőlem, nem bírtam tovább, és elsírtam magam Luca előtt a földön ülve, ám ekkor az én drága nagylányom abbahagyta a sírást és mosolyogva elkezdett csurizni...
Ettől nagyobb boldogságot nem tudott volna nekünk okozni az adott pillanatban.
Kórház sztornó, nem adjuk fel, ha kell még éjszakákat nem alszunk, de akkor is itthon fognak meggyógyulni a lányok...
Gábor tartotta bennem a lelket, neki elhittem, hogy megfogjuk tudni csinálni...

Felkészülve az éjszakára minden szükséges dolgot megint előkészítettem.
Többek között akkor tűnt fel, hogy kevésnek bizonyul háztartásunkba az ágyneműhuzat, már a tartalékainkat éltük fel, mert a meglévők, mosásra várva, vagy éppen mosás és száradás alatt.

Az éjszaka eseménytelenül (és nagyon lassan) telt el,de szerencsére semmi nem történt azon kívül, hogy 10-20 percenként ébresztgettem és kiskanállal itattam a lányokat.
Reggelre olyannyira jól lettek, hogy kipattantak az ágyból és nyoma se volt rajtuk az előző napi megpróbáltatásokból, nem úgy az apjukon...

Jelenleg Gábor fekszik és őt (is) ápolom...
Tegnap este beszéltünk arról, hogy milyen rossz érzés a szülőknek betegen látni gyermeküket, inkább magunkra vállalnánk minden kínjukat...
Hát neki most sikerült is!

Várható még hasmenés jelentkezése is a lányoknál, bár arról már szívesen lemondanék és nem szeretnék beszámolni hasonló, álmatlan éjszakákról.

Ja ,és ha nem derült volna ki írásomból, a calici vírust hozták haza az óvodából!

Ma május elseje van és számomra a munka, de nem ünnepe...

Jobb programot terveztünk a mai napra, de a lényeg, hogy túl vagyunk a nehezén!

"tor" Túra

A mai napra teljesen más terveim voltak, mint ami a végén sikeredett...
Nem tudom mi ütött belém, ritkán fordul elő, hogy nem férek a bőrömben és úgy érzem, hogy mennem kell, gyakorlatilag mindegy hogy hová, csak ne maradjunk otthon.
A reggelünk még normálisnak volt mondható, olyan volt mint minden vasárnap reggel, de 9 órára kezdtem érezni, hogy nem fogom tudni elviselni az otthonülést a semmittevést, és az agyamban zakatoltak-kattogtak a fogaskerekek, mert tulajdonképpen azt se tudtam mihez lenne kedvem...
Gábor látta rajtam, hogy valami nagyon aggaszt, mire kiböktem neki "bánatomat"
A napsütés és a reggeli meleg, nem csak őt, de a gyerekeket is felvillanyozta olyannyira, hogy pánikszerűen hagytuk el a házat és indultunk el a Budakeszi vadasparkba, de előtte egy zacskónyi sárgarépát feldaraboltam, és kettéosztottam a lányoknak, hogy megtudják etetni majd az állatokat.

Idén egyszer már tettünk egy kísérletet a vadaspark meglátogatására, de a szeles, hideg időjárás akkor nem kedvezett a kirándulásunkhoz.

Hihetetlen tömeggel találtuk magunkat szemben, nem csak mi voltunk kíváncsiak a vadasparkra és az óriási játszótérre.
Miután kikászálódtunk az autóból és elindultunk az ösvényen, első ami a szemembe ötlött az a három póniló volt amin lovagolni lehetett, gyorsan meg is jegyeztem, hogy
-rossz helyre jöttünk forduljunk vissza! -mire a lányok arcán az ijedtséget láttam meg, ekkor elnevettem magam és fejemmel intettem a lovak irányába, amit akkor vettek észre...


Gáborral mind a ketten nevettünk és fogtuk a fejünket, mert tudtuk, hogy itt egy darabig letáborozhatunk, mire sorra-kerülünk és továbbindulhatunk...
Rövidebb ideig tartott a várakozás mint gondoltuk, igaz a lovak kiválasztása miatt, két külön körbe kellett menniük a lányoknak, mert nem-mindegy, hogy ki milyen színű lovon ül...



Az úton kétoldalt árusok kipakolt portékájukkal a bizsus, pereces, bőrös stb.. ami között ott volt a "cukrosbácsi" is
Zsófi odahúzott az asztalhoz és hangosan mondta:

-anya, ebből, meg ebből (és sorba mutogatta a nyalókákat, cukorkákat) biztos, hogy nekünk ne vegyél, mert nem kérünk, majd csak akkor ha nagyok leszünk...

Szerintem sok szülő irigykedve hallgatta az én okos nagylányom kérését, aki "biztos" hogy nem kérne, bár kétlem, hogy nem enné meg a színes cukorcsodákat, ha hozzá lenne szoktatva.
Mindenesetre büszkén, kézen-fogva hallgattam végig, és beszélgettük át megint az édességek hatását a gyönyörű fogacskájukra.
Olyan jó érzés tudni azt, hogy az én gyerekeim nem rendeznek jelenetet, nem cirkuszolnak ezekért a felesleges nyalánkságokért, nyugodtan mehetünk velük bárhova.
:)

Végre beértünk a vadasparkba, addigra Zsófikám zacskójából már alaposan megfogyatkozott a sárgarépa ellátmány, ami a pocakjába kötött ki, Lucám viszont nem volt hajlandó enni az ő részéből, nem szerette volna megenni az állatok elől!
:)

Mi még nem voltunk soha ebbe a vadasparkba, de azt hiszem nem is megyünk többet.
:(



Nem voltunk elragadtatva attól a néhány siralmas állapotban lévő állattól, ezért miután végigrohantuk a vadaspark területén, inkább a kinti (ingyenes) kis-tanyán etettük és simogattuk meg az állatokat.

Erre vártak a lányok, mert bent a vadasparkba hiába volt kiírva a kisállat-simogató, az zárva volt és egyébként se engedtem volna be oda a lányokat.

Tiszta mosoly volt a lányok arca az etetésnél ahogy a mohó állatkák követelték tőlük az eleséget, volt aki leleményességében inkább kiszökött, hízelgett, a mihamarabbi falatokért.


Ebédünket is helyben a közeli Vadaspark étteremben fogyasztottuk el, ami után a közeli játszóterezés lett megígérve a lányoknak.
Az étteremben a lányok kedvükre fényképeztek minket, természetesen váltva egymást.
:)

A játszótér, vagy inkább játszórét bejárása is embert-próbáló feladat (de nem gyereket) főleg azután, hogy már beletettünk pár kilométert a lábunkba és mi Gáborral már nem voltunk a helyzet magaslatán...
Nem tudom, hogy a lányok mikor tudtak regenerálódni, valószínű elég volt nekik megígérni a játszóteret, ami fel(túl)pörgette őket.


Alaposan benne voltunk már a késődélutánba mikor sikerült hazaindulnunk, a hosszabbra sikeredett "túránkból".
Meglepően nehezen aludtak el a lányok, akiken már szemmel láthatóan is észre lehetett venni a fáradtság jeleit.
A nehezebb elalvásukban gondolom megint szerepet játszott a beígért fagyizás, amit viselkedésükkel is kiérdemeltek, de miután biztosítottam őket afelől, hogy a fagyizónál felébresztem őket, megadták magukat az álmoknak...


Szokásos fagyizó, kilométeres sorok, horror árak, "hős" szülők...

Összességében nem a legtökéletesebb hétvégi programokat sikerült kitalálnunk, és fenekestől felborítani a tervezettet, de azt hiszem attól éreztük igazán jól magunkat, mert együtt lehettünk, együtt nevettünk.
:)

Virágok

Szombaton érezhettük bőrünkön az idei első igazán meleg napsugarakat, ami egyértelművé tette számunkra, hogy szabadtéri programot szervezünk.
Egész héten a föld hetéről írtam, a programokról, amit a lányok az óvodában élhettek át,
-folytatva természetismeretük bővítését esett választásunk a dísznövény kiállításra és vásárra.
Nem szeretném fényezni a lányokat, vagy legalábbis a virágokhoz fűződő kapcsolatukat, növényismeretüket, szeretetüket azt hiszem megállják a helyüket "házi" kertészként (is)
Egész jól megszokták már, hogy én, csak fehér virágokat vásárolok, ha a kertről van szó és gyakran ők hívják fel egy-egy különlegesebb fajtára a figyelmemet...
Pár évvel ezelőtt csak rózsaszín virágokat fogdostak kis kezeikbe, azt szerették volna hazahozni, beültetni a kertbe.
Idén lehetőséget kaptak arra, hogy a teraszon lévő növényeket saját-maguk válogathatják ki, azt vesszük meg amit ők szeretnének.
Az, hogy csak pink színű virágokat hoztunk haza (2 hete) nagyon nem is lepett meg minket, mert ízlésesen lettek kiválogatva a rózsaszín árnyalataiban pompázó növények ...


Ahol vannak virágok, ott vannak kártevők is, amiknek neveit undorodva mondogatják.
Kívülről tudják, hogy a rózsákon -azok az apró kis zöld bogarak- azok a tetvek és a katicák szokták megenni őket, de nálunk nem győzik a "munkát", mert az összes rózsánkat ellepték...
Talán az egyedüli, amitől valóban undorodnak az a csupasz-csiga -ezen nem csodálkozom mert én is, -csipesszel szoktuk összeszedegetni a kertből-
(BRrrrrrrr!)

Van egy permetezős emberünk, aki minden évben (a rózsák miatt többször is kell) lepermetezi a virágokat és a fákat a kertben.
Tőle tudtuk meg, hogy a fűzfáink a kabócák miatt kezdenek el "könnyezni" csöpögni tavasszal, egészen addig amíg ki nem kelnek a lárváik.
Voltak akik azt mondták (a nagy okosok) hogy ez így természetes, nekem (panelban cseperedettnek) nagyon nem tetszett a habos csepegés (tényleg gusztustalan) ezért kerestem kutattam és évek kitartó munkája után találtam rá a megfelelő szakemberre...

Napok óta vártuk Krisztiánt, de az esős, szeles időjárás nem tette lehetővé csak a szombati permetezést, ami miatt a dísznövényvásárra csak ebéd után tudtunk elindulni
(a lányok alvás nélkül)

Magamon csodálkoztam a legjobban, hogy képes vagyok olyan helyre menni, ahol tudom, hogy semmit nem fogok vásárolni, mert minden növény a helyén van, legalábbis úgy gondolom, hogy most nincs szükségem újabbakra, se a kertbe, se a házba,
- de azért nézni olyan jó!
Gábor a biztonság kedvéért kiürítette a csomagtartót, hogy legyen hely, tudjunk hová pakolni, mert ismer már jól és tudja, hogy valamivel sikerül mindig elcsábulnom, ha virágról (bármilyen növényről) van szó.

Láttunk sok gyönyörűséget, egyszer-kétszer meginogtam, de cipelni semmi kedvem nem volt az egyébként igencsak borsos árban lévő növényeket, és egyébként se tudtam volna (már) hová tenni őket...

-Túlestek idei első vattacukrozásukon a lányok, ami után nyakig ragacsosan kerestük fel velük a mellékhelyiséget, hogy ne lepjenek el a méhek minket...
-kóstoltunk csapolt szörpöt (ami egyébként nagyon finom volt)
-színek alapján válogatott Zsanna-manna, mennyei finomságot
-és gazdagabb lettem egy krémmel

Gyakorlatilag a dísznövény kiállítás és vásár egy búcsúhoz volt hasonlítható, ahol ehet-ihat és természetesen pénzt költhet az ember...
Számomra egy kicsit csalódás volt, többet vártam az egésztől, főleg úgy, hogy még a belépő jegyért is fizetni kellett, sovány vigasz, hogy a lányokért nem.

Ha valaha virágvásárlásra adoma fejem, megmaradok ezután is a régi, jól-bevált, megszokott lelőhelyeimen...

Szabad péntek, szabad szombat...

Reggel kényelmesen készülődtünk, na nem az óvodába, hanem színházba a lányokkal.
Izgatottan telt az a pár otthon-töltött óra, míg végre mindenki felöltözve, menetkészen állt és beülhettünk az autóba.
Egy órával hamarabb indultunk itthonról, bőven belekalkulálva a reggeli forgalmat, de ami az M3-on fogadott minket az enyhén szólva is sokkoló volt számomra.
Kezdődött egy rövidke elmebajom, biztos voltam benne, hogy nem érünk oda az előadás kezdetére...
Szerencsére (mint mindig) Gábor most is a helyzet magaslatán állt és gondolkodás nélkül visszafordult az autóval.
Majdnem fél órás kocsikázás után, az M0-on gyakorlatilag ugyanott tartottunk, ahonnan elindultuk...
Tíz óra előtt pár perccel kanyarodtunk rá az utcánkra, hogy folytassuk, vagy megkezdjük ismételten az utunkat az Andrássy út felé...


Mente közben úgy éreztem, hogy cammogunk (na nem Gábor vezetésével volt a gond) hanem az előttünk szerencsétlenkedő sofőrökkel és a folyamatos piros-lámpákkal.
-mondom én, aki egyébként nem vezet!
:)
Az autóban ülve próbáltam visszanyerni nyugodtságomat (nem veszekedtem Gáborral aki a rosszabb útvonalat választotta először, de nem is tudtam szó nélkül hagyni) nem is mertem megnézni a pontos időt, már csak akkor amikor úgy gondoltam, hogy tényleg a közelben vagyunk. Legnagyobb megdöbbenésemre 10 óra 16 perckor szálltunk ki az autóból...
Higgadtan, és mosolygósan búcsúztunk Gábortól, aki senkivel nem cserélte volna fel a fuvaros szerepét...

Áginak, vagy nem is tudom talán Noncsinak kellene megköszönnöm, hogy átadták számunkra a ritkaságszámba menő jegyeket és megnézhettük jóvoltukból a Kippkopp és Tipptopp című előadást.

Nekem is nagyon tetszett, hát még a gyerekeknek!
:)
Élvezték (egy darabig én is) a földön,- párnákon való ücsörgést, fetrengést, ki-ki kedve szerint...

Nem csodálkozom a látottak után azon egy percig sem, hogy jegyeket már nem lehet kapni ezekre az előadásokra.
Nagyon kellemes emlékek maradnak meg, nem csak az előadás miatt, hanem a szervezettségből adódóan is.
Nem volt tolongás, sorban-állás (mert egyébként a cipőket, kabátokat is le kellett adni) gördülékenyen ment minden annak ellenére is, hogy leginkább óvodai csoportok voltak az előadáson és csak elvétve akadt pár "saját"gyerekes szülő...

Az utcára kiérve megbeszéltük a lányokkal, hogy tartunk egy lányos napot (ugyanúgy ahogy az Anna, Peti és Gergőben) tehát elsétálunk a körúton lévő méterárú-boltba, keresünk megfelelő anyagot a kerti bútorhoz és (mint a könyvben) veszünk nekik pörgős szoknyára is valami szépet...

A boltnál csatlakozott hozzánk Gábor is aki egy éttermi ebédet ígért meg a mai napra a lányoknak (pontosabban Luca kívánságának tett eleget)
Mivel egyébként is ebédidő volt szóba se jöhetett zsúfolt étkezde, ezért egy már bevált éttermet választottunk magunknak a nyugodt étkezés reményében.

Rövid vita után, (ami azért folyt, hogy ki üljön az apja mellett) sikerült a lányokat lecsillapítani egy beígért fagylaltozással, amit csak akkor kapnak meg, ha tisztességesen viselkednek és esznek.
Általában nem szoktam engedni a lányok terrorjának, a fagyizás se az ő ötletük volt, hanem az enyém, ami méltó befejezése lenne az eseménydús délelőttjüknek.
Hazafelé az autóban majdnem elaludtak a fáradságtól, de valamelyikük mindig résen volt és megpiszkálta a másikat, nehogy elaludjon és lemaradjon a fagyiról, amit már itthon majszoltak el...

Így telt a a mai napunk miközben elégedetten ezt a dalt dúdolgatjuk.

- szabad péntek,- szabad szombat, szabad szappanozni...

Föld napja

Délelőtt az óvodába (pontosabban az udvarára) kivonultak a tűzoltók, szerencsére nem tűzesethez hívták őket, hanem egy sokkal kellemesebb feladat jutott a mai napon a Föld napján nekik.
Bemutatták munkájukat és a hozzá szorosan kapcsolódó piros tűzoltóautót, amit a gyerekek alaposabban megnézhettek, megfogdoshattak, felmászhattak rá.
Nem árulok el titkot, hogy osztatlan sikert leginkább a fiúk körébe szereztek a rögtönzött bemutatójukkal...

Délután közös virág ültetés volt az oviudvaron, amihez megpróbáltunk elegendő "gyerek" kerti szerszámot szállítani, hogy ezzel is élvezetesebbé tegyük a jövő gyermekeinek munkáját.
Nem csak az én arcomra csalt mosolyt a gyerekek szorgoskodása, amint felnőtt mozdulatokat utánozva, dolgoznak a kis kezek és a lábak.

Búzát is ültettek, igaz azt már nem az óvoda udvarára, hanem minden gyerek egy-egy műanyagpohárkába, amit haza is hozhattunk és az ablakba rakva várjuk, hogy megeredjenek a magok...
Gyanítom, hogy nem nagy aratásban lesz részünk.
:)
Az óvoda az idén is kitett magáért, hogy megfelelő programokat szervezve, ünnepelje, megismertesse a gyerekekkel nem csak a föld napját.

Nem csak mese a nyuszimese!

Ma az oviban a gyerekek a nyuszimesét (nézhették) hallgathatták meg, a a föld napja alkalmából megrendezett margaréta napok keretében.
Nagyon lelkesen meséltek a lányok az előadásról, amiben két élő nyuszi volt a főszereplő, róluk szólt a történet.
(hogy mik vannak, miket ki nem találnak?)

Mindenesetre nagyon tetszett a lelkes kis közönségnek.
:)
Szegény lányok alig várták, hogy az itthon-maradt Hópihének és Foltosnak elmesélhessék a látottakat, ám mire hazajöttek (jöttünk a délutáni úszásból) hűlt helyüket találták a nyulaknak...

Bevallom nem a legtökéletesebben időzítettük a nyulak visszaadását, még igazán kibírtam volna pár napot rendszeres takarításukkal, etetésükkel, virágjaim körbebarikádozásával, látva a csalódott lánykáim arcát (magamat hibáztattam)
Lucámnak szegénynek rendesen görbült a szája, az egész házat feltúrta miattuk, hátha csak elcsavarogtak, de hiába...


Most írtam egy köszönő levelet a nyulak nevében, amiben megköszönik a figyelmes bánásmódot és szeretetet, amit tőlük kaptak, majd megígérték, hogy visszajönnek jövőre is hozzájuk, de addig is ne veszekedjenek, legyenek szófogadó gyerekei apának és anyának...
(ezt a párnájuk alá dugtam, majd este lefekvéskor megtalálják, csak hogy ne legyen az egész olyan "gyanús")


Délutáni kézművesprogramjukon az oviban, nem tudtunk tovább maradni (az uszoda miatt) de nem is nagyon bánom, mert mindent velem szerettek volna megcsináltatni, elkészíttetni a lányok.

Azért, egy -egy nyuszival így is gazdagabban térhettünk haza, ami a lányok keze munkáját dicséri.
(kép nincs róluk, mert benne maradtak az autóban és most apukával együtt ülnek a pesti dugóban...)

Ezt a pár képet nem tudtam kihagyni, hogy ne mutassam meg a nyulakról, akik ilyen rettegésben tartották Matti nevű cicánkat, aki bujkálni kényszerült a veszedelmes fenevadak elől...
:)