Again Parajd

Indulásunk előtti utolsó bejegyzésemet azzal a magamhoz intézett költői kérdéssel fejeztem be, hogy a reggeli ébredés, indulás, mennyire lesz zökkenőmentes, illetve gördülékeny.
Jelentem, a lányok 4 óra 3 perckor maguktól felébredtek (pedig még aludhattak volna egy keveset) és izgatottan készülődtek a hosszú útra.

Jól indult a napunk, amit az autópályán felkelő nap látványa tett még meseszerűbbé a talaj-menti ködben.
Erdélybe, ez a második utunk, amit megteszünk és mind a kettőnél verőfényes napsütéses utat élvezhettünk (ülhettünk) végig.
Kényelmes tempóban, folyóügyeink miatt többször megállva, de épségben érkeztünk meg Parajdra, ahol legelső utunkat a már jól ismert kürtöskalács sütő felé vettük, ami mellet nem lehet csak úgy elmenni, ha egyszer megkóstolta az ember.

Örömmel köszöntöttük házigazdáinkat Juditkáékat, akiknek pár hónapja intettünk búcsút és most ismételten kedves vendégszeretetét élvezhetjük, pár napig.
A lányok majd kiugrottak a bőrükből és hamarosan rögtönzött idegenvezetőként mutatták körbe a számukra jól ismert terepet unokatestvéreiknek.
Rövid időn belül hangos gyerekzsivajtól visszhangzott a környék, ami nekem olyan ismerősnek tűnt, csak a megszokott arcokat nem találtam hozzá sehol...
Euforikus állapotunkat fokozta, hogy az utcán megismertek az emberek, emlékeztek ránk, akkor is amikor a lányok nem voltak velünk, kérdezgettek hollétük felől, pedig a szállásunkat talán csak 15 méterre hagytuk (akkor még) el a közeli kisboltig.
Kipihenni az út fáradalmait, a kertben felállított kispadokon üldögéltünk, miközben kezünkben az elmaradhatatlan áfonyapálinkás pohárból szürcsöltük a csalókás édes italt, és élveztük a lemenő nap utolsó sugarait.

Ezalatt az üldögélős idő alatt esett meg az alábbi párbeszéd is amit én, (a mi XIV.) Lajosunkkal ejtettem meg dióvásárlás céljából, gondoltam, idejében érdeklődök a lehetőségek felől, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni...


én: -Lajos, diót szeretnék vásárolni, nem tudná nekem megmondani, hol tudnám megvenni a napokban, hová érdemes mennem?
XIV. Lajos:- dehogy nem, 'csókolom, mondom én, mennyi kellene?
én: -hááát, nem is tudom... (itt egy kicsit gondolkoztam, hogy mi lenne az a mennyiség ami nekem (szemre) kellene, talán pár kiló, és nem röhög körbe a mennyiség hallatán...
XIV. Lajos: -hozok egy vékával, az elég lesz?
én: -mennyi a véka, nem tudom Lajos!
XIV. Lajos:-hát hogy is mondjam?- azzal csöppet gondterhelten, megvakargatta a fejét, hogyan tudná megmagyarázni nekem...
én:-még is, körülbelül mennyi? -gondoltam segítek egy kicsit neki...
XIV. Lajos:- olyasforma, mint az a cserép ott- ni, a virággal (azzal egy dézsányi leander felé mutatott)
én: -az jó, akkor kellene annyi,-egy vékával- de mennyibe kerülne, mi az ára?
XIV. Lajos:-hát, pont annyiért adják, mint a búzát!
én:-???
XIV. Lajos: -20 lei!
én:-akkor szeretnék kérni belőle egy vékával!-
XIV. Lajos: -vasárnapra megszerzem!
én: -rendben, köszönöm! -mondtam-és ittunk egyet a sikeres üzletkötésünkre (is)
:)

A nap nyugtával, az addig rövid-ujjas felsőket felváltották a vastag polárok, pulcsik, de vacsorázni még nem tudtunk elindulni addig amíg a távolból meg nem hallottuk a jól ismert kolompok hangját, amit a legelőkről hazaérkező teheneket (fel)vezető kecskék nyakából szóltak.
Miután elvonult a népes menet, indulhattunk mi is esti séta gyanánt az egyik nemrégiben nyitott (felújított) közeli étterembe a Telegdybe, hogy éhségünket csillapítsuk, a helyi specialitásokkal.
Előző utunk alkalmával, nagy bánatomra, nem volt lehetőségünk a mics-et megkóstolni (na most sikerült alaposan bepótolni) ami nagyon finom volt.
Jól éreztük magunkat az igényesen kialakított étteremben, ahol többet sikerült időznünk mint szerettünk volna, és nem csak azért mert az óráinkat egy órával előre kellett állítani helyi idő szerint, hanem a másnapi kora reggeli kelés, és előttünk-álló napunk miatt, így gyorsan nyakunk közé vettük a lábunk és a teliholddal megvilágított úttalan-utakon, "hazafelé" vettük utunkat.
A meleg szobába érve, mielőtt a bevetett ágyainkba fejeinket álomra hajtottuk volna, éreztük azt az érzést amit az ember otthon szokott
-hazaérkeztünk!

Egy pár kép...

az ezeréves határról, ahol még a fű is zöldebb!

őrház a határ mentén


Tegnapi programunkról dióhéjban ennyit, most pedig sietünk, mert kezdődik a káposztafesztivál, Parajdon!!!

Felkészülni, vigyázz, kész?

Ma már úgy tűnik semmi nem tántoríthat el az utazás lehetőségétől, még az a két bárányhimlős csoporttárs se az oviból, akik lehet, hogy minket is megfertőztek és a lányokban egy időztet bomba ketyeg.
Bevallom mióta felmerült a fertőzés veszélye, naponta többször ellenőrzöm a lányok testét, keresve kutatva az árulkodó pöttyök után, de szerencsére ezidáig semmit nem találtam.
Minél jobban közeledett az utolsó (indulás előtti) nap annál aggodalmasabb lettem, mert évek óta jól működik nálunk a reprodukált betegség, amit jeles ünnepnapokra, és utazásokra tartogatnak a lányok.
Már egy hete Lucával vagyok itthon ezért ő lett az én jobb-kezem, aki nagy szakértelemmel segített a főzéseknél és a különböző háztartási munkákban, bár a vasalásról lebeszélnem nehezebb feladat volt, mint szórakoztatóvá tenni számára a hétköznapokat...

Végre elérkezett ez a nap is, amikor ráhangolódtunk az előttünk álló utazásra, készülődésre.
Már a reggel is teljesen másképp, zökkenőmentesen kezdődött, mintha a lányok is éreznék azt a bizsergető érzést, amit egy-egy utazás előtti (utolsó) napon készülünk a nagy útra, izgalommal,és tele várakozással élünk meg.

Elkészült a listám is amit utazások előtt szoktam készíteni magamnak, összegyűjtve, felsorolva, fontos, nélkülözhetetlen dolgokat, amikhez még egy fél patika is társul, biztos, ami biztos alapon...
Rendszerint a csomagolás végeztével, Gábor kiakad az általam felhalmozottak láttán, de szerencsére nem súlyhatár alapján kell szelektálnom a hajszárító, olvasnivaló könyvek, játékok, és egyéb mellékesen használaton kívül maradó tárgyak között, de jó (biztonságot ad) ha velünk vannak.

Luca lelkesen segédkezett akkor is amikor a szekrényük előtt tanácstalanul álltam, és próbáltam fejbe (mielőtt kipakoltam volna a fél szekrényt) összeválogatni az egymáshoz illő ruhadarabokat, mire drága kislányom sorba kezdte előszedegetni az "ünneplő" ruhákat, fodros kis-szoknyákat, ami nélkül szóba se jöhet egy hosszabb erdélyi túra az én (majdnem) 5 évesem szerint.
Ma még kompromisszumokra is hajlandó voltam, így kerülhetett be a bőröndbe, tervezettnél is több szoknya, a nadrágok mellé...

Azért kíváncsi vagyok arra is, hogy a kora esti fekvés (a lányoknak) is ilyen gördülékenyen fog menni?

Minden jó,ha jó a vége!

Megszűnt bizonytalanságom!


Ma volt a doktornénink (végre) és megállapította a diagnózist, mely szerint a lányok nem bárányhimlősök!!!
(hip hip hurrá!!!)

Csak csípésekről van szó, melyek eredete ismeretlen, és az én kedves Luca-lányom addig vakargatta, míg sikerült felülfertőznie önmagát!
Valahol tudat alatt mindig is abban bíztam, hogy csípésről lehet szó, de mikor bárányhimlőről láttam képeket a neten legtöbbször meginogtam, és teljesen összezavarodtam...
A végén már mindenhol pöttyöket láttam és magunkon felnőtteken is gyanús kiütéseket diagnosztizáltam!
Még jó, hogy nem ebből kell megélnem, na nem dr Bubó bőrébe bújtam, hanem Mekk Elekébe.

Túl vagyok az önvádakon és az ébren töltött és önmarcangolással töltött éjszakákon.

Nem tartom magam rossz anyának, épp eleget (duplán) aggódom értük, de nem tartozom abba a kategóriába, aki minden tüsszentésnél rohan a gyerekkel az ügyeletre.
(éppen ezért hosszas mérlegelés után jutottunk arra az álláspontra, hogy beoltatjuk bárányhimlő ellen a lányokat, ezért elméletileg volt védettségük, ami mellékesen semmit sem jelent)
Vannak dolgok, amihez igen is lazán áll(o)unk hozzá, mert ismerjük a gyerekeinket, tudjuk, kit milyen hozzáállással kell, lehet "kezelni".
Tudjuk, hogy Lucával, mi vagyunk a családból azok akiket megennének a szúnyogok, ha nem lennénk mindenféle riasztóval bekenve, fújva, szórva, míg a család másik két tagja, vígan éli szagmentes életét...
Már nyár elején több tucat, különböző riasztószerrel felszerelkezve indultunk neki az idei szezonnak.
Mikor hiánycikként szerepelt a boltok polcain,(és esetleg ti nem kaptatok) nekem akkor is volt táskámban, a kocsiba (belökve), különböző sporttáskák mélyén, mindenhol akadt egy-egy használatba vett flakonnal, és voltak vésztartalékként félretettek is a szűkösebb napokra...

A lányok szobájába felszerelt baldachin is megelőzés céljából lett beszerezve, az, hogy pont rózsaszín, a véletlen műve!
Lucának egyébként is érzékeny a bőre, jól tudtam, hogy egy-egy aprócska csípést képes húsig vakarni...
Ez a mostani is így kezdődött, bár arról fogalmam nincs, hogy mi csíphette ennyire össze-vissza.
Kínomban már az is megfordult a fejemben, (a pókok után) hogy esetleg egy bolha garázdálkodik a házban, vagy valamelyik macskában, de ezt a gondolatot hamar el is vetettem, mert semmi erre utaló nyomot nem találtam...
Házi praktikákat vetettem be a szétvakart sebekre, amik gyógyulni látszottak egészen addig amíg az óvodában felmerült a bárányhimlő lehetősége, amit az óvónők állapítottak meg!
És innen kezdődött az az ördögi kör amibe belekerültünk, ami annyi félelemmel, aggodalommal, bizonytalansággal mérgezte napjainkat.
Most fellélegeztem, hogy napokon belül láthatom a gyógyulást és holnaptól bátran kimerészkedhetünk az utcára ismételten az emberek közé, amire leginkább a lányoknak van nagy szükségük.
Jómagam pedig jövőhéten boldogan vetem a készülődés, csomagolás fárasztó, de örömteli napjaiba, hiszen egy nagyobb utazás vár ránk Erélybe.

és, hogy mi van a csőtöréssel?


Tegnap végre megszüntették a csőtörést, ami a konyhám falát áztat(hat)ta cirka fél éve...
Szerencse a szerencsétlenségbe, hogy nem a gyerekszoba felől kezdték el a bontást, hanem az időközben felfedezett mosogató mögötti résznél...
Fúrtak, faragtak, vésték a falat míg megtalálták a hiba forrását, ami a konyhaszekrény mögött található, tehát, nagyobb helyreállító munkát nem igényel a romok eltakarítása...
Ahhoz képest, hogy egy-esetleges parketta bontás is szerepelt a falak mellett, ez igazán semmiségnek tűnik.
Gyerekszoba ügyben várakozó állásponton vagyunk, addig amíg a falak teljesen ki nem száradnak, itt csak ezeket kell majd helyrehozni...
Addig-pedig, ráérek gondolkozni azon, hogy melyik módját választom a festésnek.
Jelenlegi álláspontom szerint csak az alsó falfelületet szeretném átfesteni, max megspékelem valami apró motívummal, mintával.
Az sincs kizárva, hogy mire elérkezik a falfestés ideje, ihletet kapok (amit most egyenlőre kétlek) és átfestem az egész gyerekszobát, ha már a bútoraik is felújultak, azaz jelenleg, felújítás alatt vannak...
Tehát a csőtörést (is)könnyebben megúsztuk mint gondoltuk volna...

Most nagyon boldog vagyok!
:)))

Köszönöm nektek a kedves szavakat, amivel biztattatok, tartottátok bennem a lelket!


Minden jó, ha jó a vége, még az ég is egyszer csak kiderül...

Ez az "optimista" nótasor jutott most az eszembe, amit ezentúl szemelőtt fogok tartani a nehezebb napokra!

Tele van a ...

hócipőm!

Nincs semmi komolyabb,

-csak bárányhimlő (gyanúsak a lányok)
- ezért nem járhatunk sehová amíg a doktornéni meg nem állapítja a pontos diagnózist...
- ezért lehet, hogy a jövőhétre tervezett erdélyi utunkat is le kell mondani...
-csak csőtörés van valahol a gyerekszoba falánál (2 helyen) ezért a fél házat (le) ki kell bontani...
-ezért az alig 1 éve befejezett falat (képet) át kell festeni...
- ezért, még írni sincs kedvem, mert teljesen felőröl a bizonytalanság, várakozás, mert nem tudom mit hoz a holnap...

-holnap?

- majd holnap leírom!

Hercegnők és pónik

töltik ki mindennapjainkat, háttérbe szorítva ezzel a hagyományos lányos játékokat, babákat, amikhez évekkel ezelőtt, még nagy reményeket fűztünk.
Kevésbé vigasztal a tudat, hogy szülőként nem egyedüliként küzdünk a mai kor gyermekei, lányai által felkapott rózsaszín kisállatok és csillogó ruhákba öltöztetett, hercegnőknek álcázott Barbikkal...
Próbálom elfogadni a lányok számára megunhatatlan játékaikat, (amikkel egyébként nagyon jó szerepjátékokat szoktak játszani) ezért gondoltam egy merészet, és hétvégi programunk keretében életre-keltettük kedvenceiket.
Na de, hogy ne rohanjak ennyire előre, némiképp magyarázattal tartozom, a furcsa (szerencsés) párosításban, amihez elsősorban Gödöllőnek van köze...
Előre egyeztetett, kora-délutáni programunk miatt kellett egyébként is odautazni, és, ha már egyszer "utazunk" akkor legyen megtűzdelve némi kultúrával, amit a Gödöllői Királyi Kastélymúzeumban töltünk el.
Miközben reggelinket fogyasztottuk, még szikrázó napsütésben gyönyörködhettünk (örülhettünk) de mire összeszedelőzködtünk, és útra-keltünk, már teljesen megváltozott az időjárás...
Borongós időben indultunk el, a tőlünk talán fél órácskára lévő Gödöllőre, imádkozva az égiekhez, csapadékmentes délutánért.
Az autóban, folyamatosan mesélnem kellett Erzsébet királynéról, akit a lányok is jól ismernek (rajzfilmekből)
Sziszi élettörténetét lenyűgözve hallgatták, én pedig boldog voltam, hogy sikerült felkelteni érdeklődésüket egyik kedvenc "rongyosra olvasott " életrajzi regényemmel, ami már több mint húsz éve belopta magát a szívembe...
Mesélés közben felelevenedtek vicces történetek, és végre azt is elmesélhettem, hogy Zsófiánkat kiről neveztem el, aki nagyon büszke volt arra, hogy a nevét egy igazi főhercegnőről kapta...

A kastélyhoz érve meglepődve konstatáltuk, hogy a borongós idő ellenére, vagy lehet, hogy pont azért rengetegen választották maguknak ezt a szombat délelőtti programot, ahol a látogatóknak most többek között, abban a szerencsében volt részük, hogy egy frissen befejezett, de még látogatók előtt nem megnyitott szárnyba is betekintést nyerhettek.
Előzetes regisztráció után, úgy döntöttünk, hogy ezzel kezdjük, múzeumi utunkat, az idő rövidsége miatt...
Felnőttek a lányaink, megérettek ahhoz, hogy gyakrabban szervezzünk, iktassunk be hétvégi programunk közé, egy-egy múzeumlátogatást.
Nagyon büszke voltam rájuk, hogy nem csak viselkedésükkel, de érdeklődésükkel, nyitottságukkal is bizonyítottak számunkra.
És, ha már ott jártunk, Herceg Egérvári Elemér naplóját se hagyhattuk ki, amit azóta már kiolvast(att)ak a lányok.


Egy gyors ebéd után, amire az idő rövidsége miatt szükségünk volt a közeli étteremben, de se a hely, se az étel minősége nem érdemel itt említést se...

Szerencsénkre imáim meghallgatásra találtak az égieknél, és elkerült bennünket az eső, így már semmi akadálya nem volt, hogy napunk második programszakaszán részt-vehessünk...
Egész héten, beszélni is alig mertem a lányoknak róla, féltem, hogy ha beleélik-magukat, nagy csalódás lesz számukra, hogy el kell halasztanunk a a miniFARM-ot.

Már az autóból kiszállva, rendkívül barátságos, közvetlen fogadtatásban volt részünk.
A kert paradicsomi élő,- és növényvilága csalt folyamatos mosolyt az arcunkra.
Az ötletesen kialakított körhintát a lányok azonnal használatba is vették, majd a folyamatosan érkező gyerekekkel (és szülőkkel) közösen ismerkedtünk meg a farm többi lakóival is.
Nagy népszerűségnek örvendtek a kutyák mellett a csüngőhasú törpemalacok, akik némi élelemért cserébe hagyták megvakargatni sörtés hátukat.
A gyerekek körében legnagyobb hangzavar akkor támadt, amikor a kicsi pónikat kivezették közéjük, hogy felszerszámozás előtt a gyerekeknek módjuk legyen egy kis fésülgetés, kefélgetés keretén belül ismerkedni, barátkozni a derék kis hátasokkal.
Legnépszerűbbnek a fehérek bizonyultak, mert egyszerre az összes kislány, azt választotta volna, de szerencsére mindenkinek sikerült megtalálnia, ha nem is fehér színű, de kedvencévé vált póniját.
A gyerekek arca, csak úgy ragyogott, miután gyönyörűen megfésült pónijaikat, kantár száron, "pórázon" vezetgették végig az udvaron, egy kis legeléshez.
Miután mindenki elkészült, és befogták a mini fogatot is, útnak indultunk, hogy a közeli arborétumban, ki lóháton, ki kocsikázva, tegye meg az élvezetes utat.
Akadtak gyerekek, akik Zsetont és Mézit vették boldogan szárnyaik-alá, hogy pórázon vezetve ők is részesei legyenek a kétórás túránknak.
Utunk során többször megálltunk, ekkor lehetőség nyílt a lovasok cseréjére, így több lovat is kilehetett próbálni a gyerekeknek, akik ki is használták a kínálkozó lehetőséget.
Csak mosolygó kislányokat lehetett látni, akik ragyogó arccal, büszkén ültek a nyeregbe, és kitudja milyen gondolatok jártak a fejükbe, melyik mesehős szerepébe képzelték bele magukat, amikor az erdőn át vezetett utunk.
A kétórás intenzív séta alatt mi szülők jócskán elfáradtunk, és szívesen cseréltünk volna bárkivel, ha csak egy kicsit is tudtunk volna spórolni a megtett kilométereken.
(mentségünkre legyen, mi már reggel óta "talpon voltunk", így nem is csoda, hogy alaposan elfáradtunk)
Manapság ritkán látni ilyen rövid idő alatt összekovácsolódott jó csapatot, senki nem volt a szülők közül aki kilógott volna a sorból, elvégre közös cél hozott minket erre a helyre, hogy örömet szerezzünk, élményhez juttassuk gyermekeinket, ebben a vadregényes tájban...


Enikő, -a miniFARM szülőanyja-, fiatalokból álló túravezető csapatával, hozzáértésével, nagy dolgot hozott létre, amiért minden elismerésünket kivívta, és nem csak a lányoknak tett "üres" ígéret mondatta velünk, hogy ide még hamarosan visszatérünk, és gyakori vendégei leszünk ennek a fantasztikus helynek, hanem az életre szóló élmény amit adtak nekünk, kaptunk tőlük.
Az arborétumba tett túránk után, levezetésként ismételten a kefék és a fésűk kaptak főszerepet a gyerekek kezeiben, amivel boldogan tették rendbe összeborzolódott sörényüket, szabadították meg a bogáncsoktól, apró termetű pónijaikat.
Minden gyerek örömmel vett részt, ám fájó szívvel vezette a karámhoz póniját, ahol hosszas búcsúzkodás után sikerült csak az elszakadás.

Elszakadni ettől a gyerekparadicsomtól, valóban nehéz volt, mert a jelenlévő állatok, kutyák, malacok miatt folyton késztetés éreztünk még egy (utolsó) simogatásra, hintázásra, majd megint simogatásra...


Akinek sikerült felkeltenem érdeklődését telefonon érdeklődjön szabad időpont után, ha szerencséd van akkor nem kell heteket várni, ha pedig nincs, akkor se keseredj el, mert érdemes rá várni!

Bar(L)angolók

Előző éjszakai kalandjainkból még jóformán fel sem ocsúdtunk, máris következő úti célunk felé robogtunk, Aggtelekre.

Emlékeimben hosszú, nagyon meredek, egyenes útszakaszok éltek, de ahogy felnőtt lettem, ezek is velem együtt nőttek, (vagyis mentek össze) de azért ott voltak ahogy emlékeztem, és nekem ez volt a lényeg.
Felkavaró érzés volt szembesülnöm a tudattal, hogy a szüleim akikkel utoljára gyerekkoromban itt jártam, már rég nem lehetnek közöttünk, viszont kisgyerekes anyukaként, most én hoztam el a családomat, gyerekeimet, hogy közösen megnézhessük a páratlan szépségű Aggteleki- cseppkőbarlangot, amit mindenkinek látnia kell, legalább egyszer az életben...
Maga a település az elmúlt több mint negyed évszázad alatt rengeteg változáson ment keresztül, de még így is maradtak bőven jellegzetes helyek, amitől egyre több gyerekkori emlékem elevenedett fel.
Helyi látványosságban volt részünk bőven, ugyanis ezen a hétvégén rendezték meg a falmászó (sziklamászó) versenyt is, ami teljesen lenyűgözött bennünket, hogy ilyen, majdhogynem testközelből is részesei lehetünk ennek a nehéz sportnak.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat a szikrázó napsütés és egyre melegebb hőmérsékletek miatt, mert az időjárás-előrejelzésekben ennek pont az ellenkezőjét mutatták, ami szerint összeválogattam hétvégi "ruhatárunkat", ám a barlangban nagy szükségünk is volt a meleg öltözetre
(igaz, jóval hidegebbre számítottam)

Barlangtúránk előtti várakozási időt játszóterezéssel töltöttük, de nem maradhatott ki a szokásos emlékérmek készítése sem.

Nagyon büszke vagyok a lányokra, akik a cseppkőbarlangban, felnőttes viselkedésükről tettek tanúbizonyságot.
Élvezettel nézegették a különböző formájú, alakzatú cseppkőképződményeket, és találgattuk, melyik mire hasonlít(hat).
Sajnáltuk, hogy az idő rövidsége miatt, csak ezen az egy órás Baradla -barlang túrán tudtunk részt venni, és kimaradt a Vörös-tói túra (ami 2 órás), de a többivel is megbirkózunk az elkövetkezendő évek alatt.



Aggtelek után a szomszédos Jósvafőre autóztunk át, ahol a közeli étterem helyett az utat átszelő kis-patak csalogatott bennünket egy kis pancsolásra, mint azt a már vízben játszadozó gyerekektől láttuk, mellettük elhaladva.
A szükséges gumicsizmák is a kocsiban lapultak, így semmi visszatartó erő nem volt a hűs vízi-patakban kipróbálni a több helyen felállított mini vízimalmokat.
Míg Gábor mezítláb, addig mi gumicsizma "védelmében" élveztük a hűs folyamot, ami leginkább a lányok csizmájába kötött ki, de ez őket semmiben sem akadályozta a pancsolás folytatásától.
Nekem közben égnek állt a hajam, és lelki szemeim előtt láttam megfázott lánykáimat, akik betegség, és az anyjuk (apjuk, mert hát ő is ott volt) hülyesége miatt kidőlnek a pár nap múlva kezdődő óvodai csatasorból, csak azért, mert hagytam őket a hideg vízben játszani.

Utólagosan, már nyugodt szívvel leírhatom, hogy semmi bajuk nem lett, és egészségesen kezdtük el az idei óvodai év, középső csoportját.

Miután vizes ruhájukból kihámoztuk a lányokat, kaptak egy teljesen száraz alsó öltözetet, bár ez a képeken aligha látszik, mert pont ugyanolyan váltónadrág, került rájuk, mit ami előtte volt.
Ekkor már alaposan benne jártunk a délutánba, így a közeli étterembe mentünk, hogy ebédünket (uzsonnánkat) elfogyasszuk.
Jó lett volna a karnyújtásnyira lévő erdőben túrázni egy kicsit, de a várva várt Hucul -ménesre se tudtunk sort keríteni, ami nem is csoda, hiszen a környék rengeteg látnivalójára nem elég egy napot szánnunk, tehát valamikor vissza kell ide térnünk egy hosszú-hétvégére, ami nem is olyan biztos, hogy sokáig várat magára...



Esti hazatérésünk után az elmúlt két nap zsúfolt eseményeivel teljesen feltöltődve, készültünk fel a közelgő ősz fogadására, méltóképpen búcsúzva az idei nyár viszontagságos időjárásától.