A mesebeli sziget

Bevallom, nagyon örülök annak, hogy így szeptember közepén az időjárásnak köszönhetően, lehetőségünk van a hétvégét szabadban, friss levegőn, kellemesen eltölteni.
Sokszor eszembe se jut a kánikulai napokon, hogy bizony a nyárnak már vége, és az őszre hangolódva kellene mindennapjainkat megélni.
Valami hasonló van bennem mint karácsony táján lenni szokott, hiába van csili-vili díszbe öltöztetve az egész ház, hiányzik az ünnep hangulata, ami csak az utolsó napokba költözik bele a testembe,-lelkembe...
Most is valami hasonlót kellene éreznem, úgy mint máskor, már javába gyűjtögető életmódba kellett volna (ezerrel)kapcsolni, gesztenyét, makkot, diót szedni, de ki gondol még a télre, ha ilyen ragyogóan süt kint a nap?
Szerencsére azért vannak olyanok akik másképp gondolkoznak, (mint én) és talán egy kis kedvcsinálóként, direkt ezért találták ki ezt a remek programsorozatot, ami ráhangol gyereket, felnőttet egyaránt az őszre.
Hogy, hol vannak a lelkes kedvcsinálók?- sehol!
Akarom mondani (írni) egy szigeten, a Seholszigeten. Ide mentünk, és egy élménydús napot töltöttünk el, amiben a lovaglás, kisvonatozás, kézművesség, állatsimogatás, mustkészítés, és kóstolás mellett marat időnk a kötélpálya és játszóterek kipróbálásához is.

(nem)Vágtázó gyalogosok

az Andrássy úton.

Immáron harmadik alkalommal /szigorúan csak a gyerekek kedvéért/ vállaljuk be a tömeget évről-évre, mert látni ugyan semmit sem lehet az egész vágtából, a kivetítő meg ugye nem azt az élményt adja vissza...

Ha képernyőre vágynánk, akkor több mint valószínű, hogy az otthonit bámulnánk négyesben, a hűs falak között.

Sajnos csak az első évben kaptuk meg azt a fantasztikus élményt, hogy a kordonok mögött, élőben, még a gyerekek számára is látható, élvezetes futamokat nézhetett végig a kíváncsi és végül nem utolsó sorban, türelmes tömeg.

Pedig aki akkor (3 éve) ott volt, emlékezhet arra is, hogy az első napot megpróbálta a rossz idő beárnyékolni...

Nem véletlen, hogy az első dolgok a legemlékezetesebbek az ember életében.

Azt, az első Nemzeti Vágtás élményünket nem kaptuk vissza az idén sem, de helyette kárpótolt bennünket az Andrássy útból átalakult korzó, ami az autómentes nap keretén belül, különböző rendezvények színterévé vállt.

Két délután, több mint 10 óra sétálás, (ácsorgás) több száz fénykép...- talán legjobban ezzel jellemezhetném hétvégénket, de inkább beszéljenek magukért a képek.





egy kis erőnléti verseny

vidéki hangulat az Oktogonnál







koncert- naná, hogy Alma
vizes tesztek
Doktor Szöszi
azt hiszem, hogy a "kukásokkal" többet már nem tudunk fenyegetőzni...

régi és új buszokat is tesztelhettünk

Jóformán, még el sem kezdtük...

-máris alaposan belevetettük magunkat.


Nemrégiben arról a hírről írhattam, (mert bizony ezt egy nagyon fontos mérföld kőnek mondhatjuk) hogy Lucám fogváltása, milyen szinten befolyásolta (iker) testvérével, Zsófival felállított hierarchiájukat.
A helyzet azóta sem változott, vagy pontosabban igen.
Elkezdtük az óvodát és alig 1 hét közösségi élet után elmondhatjuk, hogy vele együtt a betegeskedést is.
Nem is lenne ez igazából hírértékű, mert akinek ovis gyermeke van az tudja miről regélek, de egy nagycsoportos kibukása ilyen rövid idő alatt, bizony komolyabb elgondolkodásra ad okot.
Magamban persze kibúvókat, mentségeket keresek, mert persze ez az összevissza időjárás lehet csakis a ludas, mivel a napi vitamin szükségletüket rendszeresen elfogyasszák, tehát arra nem lehet fogni, -vagy mégis, és miért pont Luca?
Ő a kisebb ( 1 centivel!) törékenyebb, (na, itt bizony két és fél kiló a különbség) de akkor is...

-na nem mintha az jobban tetszene, ha Zsófikám lenne taknyos, mert akkor már tényleg nem tudnám, hogy hol lehet a hiba, így tehát kiagyaltam a legkézenfekvőbb magyarázatot jelenlegi állapotunkra.

Mindenről, azok a fránya fogak tehetnek!


Jó, most úgy tűnik, hogy valamivel kíméletesebben adják elő magukat, mint majd 5 évvel ezelőtt, az akkor alig 1 éves Lucánál.
Az év vége nálunk egyébként is elég sűrű, ünneplésekkel teli időszak, és akkor még csak a lányok szülinapjáról, illetve Lucám névnapjáról beszéltem...
Már a szilveszterre készültem, (sütés, főzés) mert ugye mégsem állhat meg az élet "csak" azért, mert született (2) gyerekünk, attól még lehet egy kicsit lazítani, és megünnepelni a barátokkal az év utolsó napját.
Nem nagy bulit, amolyan dumálós, lazulós, de mégiscsak felnőttekhez méltó évzárót terveztünk magunknak, kicsit kiszakadva a mindennapok monotonságából.
Már mindent alaposan elterveztünk, előkészítettünk a nagy napra, igen ám, de ember tervez, Isten végez...
A lányok születése után, kedvenc doktornőnk mosolyogva felvilágosított, hogy akkor mostantól elfelejthetjük az előre megtervezett programokat, mert az szinte 100%, hogy akkor fognak megbetegedni a gyerekek, de ha nem is mind a kettő egyszerre, az elmúlt évek alatt megszerzett tapasztalatai szerint, az egyik biztos...
Milyen jót mulattunk mi akkor, évekkel ezelőtt ezen, mert bíztunk benne, (kis naivok) hogy nálunk ez biztosan másképp lesz...
Ez a mondat jutott eszembe azon a szilveszter előtti napon, igaz korábban nem is szerveztünk semmilyen programot magunknak, nemhogy előre terveztünk volna.

Lényeg a lényeg, hogy Luca belázasodott, ami már előfordult korábban is, így semmi komoly aggodalomra nem adott okot egy kis hőemelkedés, mert ugye elmenni itthonról egyébként se akartunk, este a gyerekek meg különben is alszanak, tehát egy csendes, beszélgetős buli (amit terveztünk) senkit sem zavarhat.
Luca nem így gondolta, mert 38 °C láznál (amit még elméletileg csillapítani se kellene) lázgörcsöt kapott.
Máig rémálomként gondolok vissza arra az estére, aminek mint egy filmet, minden pillanatát magam előtt látom.
Látom, ahogy az esti fürdetésnél, Gábor karjaiban megfeszül kis teste, feje ellilul, és nem lélegzik, ott, akkor, abban a pillanatban megszűnt körülöttem a világ.
Érdekes, mert arra tisztán emlékszem, hogy Zsófikám már pizsamába felöltöztetve, megszeppenve, csendben üldögél a pelenkázón (mert bolond anyja otthagyta) és Gábor a fürdőben küzd a karjaiban maradt Lucával, míg én a telefon után rohangáltam amit természetesen nem találtam (pedig a helyén volt) ráadásul még a mentők száma se jutott eszembe, majd itt is Gábor önuralmának köszönhetően (104) miközben mint egy megvadult anyatigris üvöltözve a mentőssel, utasításokat vártam...

Pár perc alatt kiért a rohamkocsi, de szerencsére addigra Gábor/doktornak sikerült stabilizálni Lucát, így nekik már sok dolguk nem akadt azon kívül, hogy kórházba vigyenek megfigyelés és egy alaposabb kivizsgálásra bennünket.
Így történt, hogy 2006 szilveszterét cseppet sem szórakozva, mint azt előre elterveztük, hanem kórházban, folyamatos hűtőfürdőzésben töltöttük el.
Hogy jutott eszembe ez az egész történet, miért most, és itt írtam le?
Jogos a kérdés, de szorosan összefügg a fogzással...

-mint utólag kiderült, akkor a lázgörcsöt kiváltó egyik ok Lucám foga volt, illetve fogai, mert egyszerre négy indult útnak a szájában
-mert a fogzás legyengíti az immunrendszert, és lázat is okozhat
-mert ezzel a néggyel már összesen 12 fog nőtt alig fél év alatt Luca szájában


Most is a fogzás okozza Lucámnál a galibát, de szerencsére nem akkorát, mint tette azt évekkel ezelőtt.


A fogzásról, hamarosan új bejegyzés születik, mert már lassan én se tudom megmondani, hogy mennyi az annyi, ez a gondolatmenetem így is nagyon hosszúra sikeredett meg egyébként is ...
-jóformán, még el sem kezdtük!

Itt és most

Számomra is hihetetlen, hogy 4 hete már egy sor bejegyzést se voltam képes írni blogomba, -na nem mintha előtte napi bejegyzéseim születtek volna...

Jó volt egy kicsit kiszakadni, elszakadni ettől a függőségtől és a nyár utolsó hónapjában csak a lányokra koncentrálni.

Nem tudatosan hanyagoltam az írás, de valahogy azt vettem észre, hogy nehezemre esik bekapcsolni is a gépet, holott, máskor reggelente egy kávé mellett ezzel kezdtem a napot...

-most visszatértem, ismételten itt vagyok, de azt aligha hiszem, hogy az elmúlt hetek eseményeit utólag dokumentálni fogom, legfeljebb egy -egy fénykép emlékeztet majd ezekre a forró nyári napokra, amiket házon kívül, igazi turistaként élhettünk meg.

Azt hiszem ez volt az utolsó gondatlan nyarunk, mert jövő ilyenkor már az iskola padot koptatják lányaim. /jaj, még belegondolni is rossz/

Szerencsére az iskola kezdésig még van időnk bőven, így nyugodtan koncentrálhatunk az utolsó óvodai évre, amit tegnap kezdtünk el.

A megfelelő időben való lefekvéssel még vannak gondok, amit nem is csodálok a megszokott, viszonylag szabados nyári estékkel, viszont valami csodával határos módon a kora reggeli ébredés zökkenőmentesen történik, csak úgy mint a megfelelő öltözet kiválasztása.

Messzemenő következtetéseket nem vonok le ebből a két napból, de fanatasztikus lenne, ha a reggeleink megmaradnának veszekedésmentesnek, ami legtöbbször a ruhaválasztásból adódik...

Kíváncsi leszek arra is, hogy a lányok melyik csoporttársuk felé nyitnak barátsággal, mivel legjobb barátnőjük, költözés miatt, egy vidéki, távoli óvodában kezdte az utolsó évet.

Ez, csak egy a sok kérdés közül amire választ várok, ha nem is ma, vagy holnap, de hamarosan mindegyikre fényderül...

Kire ütött ez a gyerek?

mostanában egyre gyakrabban teszem fel ezt a kérdést, ha lányaim szóba-hozzák a kreatívkodást...
-és, hogy szóba-hozzák minden nap, az biztos!
Évek óta szívesen ülök le a gyerekek mellé és alkotunk közösen, hiszen számomra is kikapcsolódást nyújt a kézműveskedés. Most is örömöt nyújt, de nem megy minden parancsszóra...
Úgy látszik mostanában besokalltam a mindennapos alkotásba és tegnap (először) nem ajánlottam fel "unaloműzőnek" a rövidtávon sikert-hozó munkálatokat.
Bármit, még az elmaradt házimunkáimat is beleértve, sokkal szívesebben csináltam volna, csak ne kelljen leülnünk a szokásos IKEA-s asztalhoz és felügyelnem a lányok munkáját.
Persze, ha az ember lánya hozzászoktatja a gyerekeit a közös munkákhoz, akkor ne várja el tőlük azt, hogy a lányok kreativitása kimerül holmi rajzolásban, mert rajzolni bárhol, bármikor tudnak.
Lányaim számára, szerintem olyan lehetek, mint egy feneketlen kút, aki soha nem fogy ki az ötletekből, mert mindenre talál megoldást...
-ezek után, hogy mondhatnám nekik azt, hogy nincs ötletem, se kedvem alkotni, a legnagyobb kreativitás amit tőlem várhatnak az a terasz átrendezése lenne, de még ettől is szívesebben csak ülnék, és néznék ki a fejemből.

Ekkora lelkesedéssel, hagytam amint Lucám kipakolja a rajzolós, festős könyveinket, hogy ötletet merítsünk melyik technikát válasszuk magunknak...
A végén egy teljesen más irányba "mentünk" el, képmontázst készítettünk, ami fantasztikusra sikeredett, és még én is élveztem.
Azt, hogy több mint két óra repült el észrevétlenül amit rajzolással, vágással, ragasztással töltöttek, már csak akkor vettem észre, mikor elgémberedett lábakkal felálltam az asztaluk mellől.


Az est hátralévő részében boldog, mosolygós lányokat láttam magam előtt, akik büszkén mutogatták, gyönyörködtek saját kezük által készített műveikben.
Már csak megfelelő képkeretet kell találnom számukra, hogy méltó helyükre kerülhessenek.

A madártollak, még a húsvétra vásárolt készletünkből maradtak meg, ugyanúgy mit a többi évek óta rakosgatott színes-papír és gyöngykupac, amiből kiválogatásra kerültek a lepkék...

Ma pónikat fogunk gyártani, elképzelhetitek milyen színekben!
:)

Bálványok...

-amik, gondolom mindenki életében ilyen-olyan szerepet töltenek, vagy töltöttek be.
Egy biztos, szükségünk van bálványokra!

Régóta, tulajdonképpen mióta a lányok az eszüket tudják, bálványozzák unokatestvéreiket.
Eleinte szerepjátékokban kölcsönözték neveiket, így nem volt meglepő számomra sem egy idő után, ha Vikit, vagy Karolinát keresik, hívják, szólongatják éppen a lakásban.
Ahogy nőttek, cseperedtek a lányok és az imádott bálványok, egy új, irigylésre méltó dolog került a kicsik látóterébe, mégpedig a fogszabályzó...
Tavaly nyáron is ámulattal lógtak a nagyobbakon és gyönyörködtek az unokatestvérek fogszabályozójában, de még egy idegen gyerek is hamarabb tudta belopni magát a szívükbe, ha a hőn vágyott szabályozót viselt a fogain. Ebből adóan egyre többször emlegették, hogy ők is szeretnének maguknak fogszabályozót, noha még a fogváltást se kezdték meg...
Hiába próbáltam megértetni velük, hogy ez már csak azoknak való akiknek kihullottak a tejfogai, addig nem hagytak nyugton, míg megígértették velem, hogy nekik is lehet ilyen...

Mint említettem, tőlünk a fogváltás is nagyon messze állt, vagy legalábbis én gondoltam eddig úgy, hiába járt már a fogtündér egy-egy ovistársuknál, de a fogas-kérdések megmaradtak...
Azon kívül, hogy folyamatosan tisztítják a fogaikat, nagyon nem foglalkoztam a dologgal, eltekintve attól a pár esettől amikor a hátsó fogaik valamelyikét vélték mozgónak felfedezni és a frászt hozták rám...

Uzsonnára lekváros-kenyeret kértek a lányok. Miközben az édes finomságot majszolták, gondoltam eltakarítom a konyhában maradt ny/r/omokat, addig is hasznossá teszem magamat, ha már nem veszek részt a lakomában.
Pár perc múlva Luca jön hozzám és panaszosan mondja, hogy nem tudja mi van vele, de mintha mozogna a foga...
Alaposabb vizsgálódás után, határozottan állapíthattam meg, hogy most részéről valóban nem vaklármáról van szó, hanem valódi, izgalmas, számunkra eddig ismeretlen helyzetről, a fogváltásról.

Arra, hogy ennek az alig néhány perces vizsgálatnak, milyen fontos szerepe lesz az életünkben, mennyire változtatja meg a lányok közötti hierarchiát, soha nem gondoltam volna.
Azt nem tudom, hogy azért, mert születéskor Zsófikám volt az első, mint "A" magzat, és Lucának kizárásos alapon a "B" magzati másodszerep jutott, vagy egyébként is így "osztották" volna a lapokat le egymás-között, ha másképpen alakul a sorrend, erre szerintem már soha nem fogunk választ kapni...
Zsófi lett a dominánsabb, legtöbbször Ő a falkavezér, míg Lucám a maga kis csendességével /bölcsességével/ mindent ráhagy szóvivőjére.
Hihetetlen, hogy egy-egy betegség alkalmával, még a lázat, vagy akár kiütéseket is képesek irigyelni egymástól, főleg Luca a bálványától...

Egyenlőre szerencsésnek érzem ezt a jelenleg kettejük között kialakult helyzetet. A fogváltás megkezdése és büszkesége egyenlő szintre emelte Lucát, sőt most egy picikét talán fordult is a mérleg, Zsófikám bánatára.
Igen, mert míg az egyiknek boldogságot hozott, a másiknak szomorúságot, de legfőképpen türelmet az új foghoz.

Ennek már 3 hete... Azóta, ezek a tények, bekerültek a családi történelemkönyvünkbe.

Csütörtökön délelőtt 10 óra előtt pár perccel megtörtént a csoda, kiesett Lucám mozgó foga, igaz némi rásegítéssel, de legkevésbé számít ez a végeredménynél, ami az egész napunkat bearanyozta.

Ahol öröm van a háznál, ott ürömnek is kell lennie, mert különben, túl egyszerű lenne az életünk.
A mi ürömünk a fogtündér volt, akinek sehogy sem akarta odaadni Luca a kiesett fogát, és még az sem izgatta különösebben, ha nem kap tőle éjszaka semmit, de a fogát biztos nem adja!
Nem csoda, hogy reggel nagy volt az öröme, amikor ajándékot is kapott és a fogát is megtarthatta Luca, sőt a fogtündérnek, az éjjeliszekrényükre kikészített gumicukor is elfogyott...
Nem, nem ette meg a fogtündér, hanem biztosan elvitte magával, mert a cukorka káros a fogaknak, magyaráztam az izgatottan reggeliző lányaimnak, akik alig várták, hogy a hamarosan érkező barátnőiknek elmesélhessék a nagy hírt...