Őszi szünet

Hivatalosan, még csak mától kezdtük meg első őszi szünetünket, nem hivatalosan viszont, már egy ideje kényszerpihenőnket töltjük, már ami a blogolást illeti...
-hála az oldalunkon kialakult technikai hibának!

Kellene egy jó recept

Nem. Szerencsére nem vagyunk betegek és jelenleg süteményreceptre sincs mostanában szükségem, mégis keresem a tutit.   

Mások által kipróbált, bevált receptet kérnék, mert a sajátomat még finomítanom, pontosítanom kellene…

Tehát, miről is lenne szó. Természetesen a megfelelő időbeosztásról. 

Arról az időszakról, amit iskoláskorú gyerekeinkkel töltünk el, a napi robotot képező szakkörök, különböző sporttevékenységek, esetleg különórák után. Persze, az óvodai lazaság után, most éles a váltás, és csak rajtunk szülőkön múlik, hogy mennyire terheljük le iskolakezdő csemeténket.

Azt, hogy mi a helyes út, mi magunk mérlegeljük, saját életvitelünk, gyermekeink igénye szerint. Gyermekeinknek márpedig bőven lennének igényeik, mert az iskolák házon belül is rengeteg lehetőséget kínálnak az újdonságra fogékony kisdiákoknak… 

Szerencsésnek gondolom magunkat, mert mi, viszonylag könnyen jutottunk dűlőre a lányok sporttevékenységét illetőleg, ráadásul, időben sem vesz el a tartalmas mindennapokból. ...

-elméletileg.

Mert mi van akkor, ha a gyermekek otthon is iskolásat játszanak, gyakorolnak, írnak, holott ez nem a kötelező jellegű házi feladatokra vonatkozik, és nem jut idő másra. 

Nálunk, egész pontosan ez a helyzet, mert az „iskolásdi” miatt kiesett életünkből a kreatív alkotás. 

Lehet, hogy csak nekem hiányzik jobban a közös munka, mindenesetre érzem, hogy mindennapjainkon, változtatnom kellene, ez így nem mehet tovább… 

Viszont, milyen jogon fosztanám meg ettől a lelkesedéstől, szorgalomtól lányaimat, ami esetleg a későbbiekre is kihatna. 

Bevallom, tanácstalan vagyok. Lehet, hogy az idő, nálunk is mindent megold, mindenesetre bevált, kipróbált recepteket, addig is szívesen veszem…

Zsófi és Luca

Elkezdődött az iskola és vele együtt egy új korszak is az életünkbe. 

Persze a kezdet mindannyiunk számára izgalmas volt, de legfőképpen a lányoknak… 

-akik életükben először, külön utakon azaz osztályba járnak.

Döntésünket, hosszas mérlegelés után hoztuk meg, hiszen tudtuk jól, mennyire ragaszkodnak egymáshoz, kiteljesedni viszont csak külön tudnak, ha esélyt kapnak és megmutathatják külön egyéniségüket. 

Ennek köszönhetően szűnt meg az „ikrek” státusz, helyette viszont,  

két -egymástól nagyon is különböző-  személyiség bontogatja szárnyait…

Zsófi és Luca remekül veszi az akadályokat, lelkesek, nyitottak, tudásra szomjaznak, egyszóval imádják.

Lucám szerint elfecsérelt idő a hétvége, igazán lehetne akkor is iskolába járni…

Számomra talán az első hét volt a legnehezebb, mire megtaláltam kidolgoztam  számomra legjobb módszert, ennek a kettős figyelmet  és idegrendszert igénylő új életformához…

-mert persze már az iskolatáska bepakolása is bonyodalmakkal járt.

Pláne akkor, ha a már a bepakolt, -fent említett táskából- időközben újabb és újabb füzetek, könyvek kerültek elő „nézegetés” céljából…

-amik természetesen ezen rövid idő alatt el lettek cserélve,  és kezdhettem mindent előröl. 

A füzetek, könyvek becsomagolását már nem is részletezem, gondolom, sokan jártunk azokban a napokban hasonló cipőkben. 

Egyenlőre ennyi a gyors helyzetjelentésemből, most megyek leellenőrzöm azokat a fránya kapukat, amivel már egy idelye nyúzom a lányokat...

Csak egy kosár

Ami első ránézésre semmi extrával nem rendelkezik, pláne úgy, hogy lassan a 15. életévét is betölti.
Eddigi pályafutását elég sokszínűen élte meg. Fokozatosan haladt felfelé a ranglétrán, szennyes-tartótól, egészen a játékoskosárig, ami immáron évek óta napi szintű igénybevétellel jár.
 
Az elmúlt évek alatt szépen lassan koptak el kiegészítői, úgy mint az oldalsó fülek, vagy a tetejét rögzítő fonott pántok, de ettől, még tökéletesebb lett lányaim számára a lovaskocsikázáshoz, mert húzni-vonni, így még-könnyebben lehetett a hintót...
Aztán most, hogy már túl vagyunk lányaim szobájának felújításán és elkezdtük a visszapakolást, jött a kényszer szülte átváltoztatás, amit kedvenc kosarunkon ejtettem meg.
Valahol, valamikor régebben egy lakberendezési oldalon láttam kiegészítőként elhelyezve egy kosarat, ami barna bőrszíjakkal volt gyárilag elkészítve. Akkor nagyon megfogott, gondolom jobban mint a szoba hangulata, mert arra azóta sem emlékeszem, csak a kosárra...
Már majdnem áldozatul ejtettem egyik barna bőrszíjunkat, pontosabban Gáborét amikor  a mosókonyhában, haszontalanul félrelökött fehér övön akadt meg tekintetem. Rögtön tudtam, hogy ez lesz a tökéletes megoldás. Mit bántam én, hogy szét kell vágnom egy új övet, ha nemes cél érdekében teszem.
Kevesebb mint egy óra alatt kicsinosítottam A kosarunkat, ami azonnal munkába is lépett a frissen-mosott, illatos plüssök elnyelésével.

munkámhoz használtam:
-bőr szíj
-kárpitos tűzőgép
-ragasztó pityu
-karnis karika, na és persze olló...

száradás alatt a használatban-lévő, aktuális készlet

Akár hozzánk is költözhetne...

-a fogtündér, olyan gyakran jár mostanában nálunk.

A héten már másodszor kellett jönnie, kihez máshoz, mint  a cápalányhoz, de inkább nyuszira hasonlító Lucámhoz...
-aki immáron a nyolcadik fog elvesztésénél tart.

Imádom ezt a csorba vigyorgását.

Élni, tudni kell...

Tulajdonképpen még én sem tudom, hogy történt, amikor a Húsvéti nyuszink nálunk ragadt.
Azt hiszem, valahogy úgy kezdődött, hogy tartózkodási idejüket folyamatosan hosszabbítottuk 1-1 héttel, majd mikor ez már lecsengett, akkor  a nyulak távozását  fenyítőeszközként használtuk.
Tervünk be vállt, tehát a nyulak maradtak. Igen, itt még a többes szám megengedett, mert ketten voltak... Ribizli és Áfonya.
Ribizlitől egy hónapja búcsúztunk, igaz nem önszántunkból. Minden előjel nélkül, egyik pillanatról a másikra  ment el...
Nagy volt a bánat, főleg Zsófinál, mivel Ő maradt nyuszi nélkül.
Új nyulat nem szeretnénk egyenlőre, mondjuk még egy évig, de egy lógó fülűnek, vagy egy oroszlánnyúlnak biztosan nem tudnék ellenállni, ha véletlenül berepülne az ablakon ezért Áfonyát, bedobtuk a családi közösbe...
-aki hihetetlen jó fej módon hálálja meg törődésünket, gondoskodásunkat.
Percekig képes Izával hancúrozni, incselkedni, persze csak ketrecen keresztül képes magát helyből földhöz vágni és  a döglött nyúl főszerepét is hitelesen eljátszani.
Így történt, hogy sunyi módon, észrevétlenül költözött nem csak a szívünkbe, hanem az életünkbe is Áfonya, aki  ráadásul, szemtelenül gyorsan kinőtte ideiglenes lakhelyét...
Igaz, már régóta mondogattam Gábornak, hogy valami más megoldást kellene keresnünk Ribizli számára, mert hosszútávon nem lesz ez így jó, ha mégis maradna míg, -ahogy ez a mesékben is lenni szokott- egy szép napon, barátjával nagy titokban, nekiálltak a nyúlpalota építésének...
Három nap és három éjjel fúrták, faragták, mire elérte végleges állapotát az óriási hodály a kacsalábon majdnem forgó nyúlkirálylány palota.
Az, hogy miként került haza méretes alkotásuk, még a mai napig  is rejtély számomra, de a fiúk munkája iránt érzett büszkeségem feledteti a kérdést és jelentem, még nem lyukadt ki az oldalam a kíváncsiságtól és a ráncaim száma sem szaporodott!

Áfonya, gyorsan belakta az új házát, ami lássuk be nem nagy csoda. igaz, némi összetűzésbe keveredtünk már az első napon az illemhely használata kapcsán,  így kénytelen voltam nyomást gyakorolni rá...
Na jó, konkrétan megfenyegettem, hogy megy a levesbe, pörköltbe, vagy csak úgy a háztól, de az lényegtelen is, hogy hová, mert szomorú vége lesz az biztos, ha nem tartja be a házirendet.
Megértette, betartja,  és azóta is rend a lelke mindennek...
- ezek után merje nekem még mondani valaki, hogy buták a nyulak!

Hát igen, Élni tudni kell...

Milyen állat lehet?

Új, vagy régi családtag?
Mindenesetre az új lakására nagyon büszke lehet...
-hogy Ki és Mire azt hamarosan elárulom!

A szomszéd fűje, nem mindig zöldebb...

-most már én is tudom!
 Reggel annak rendje módja szerint, kimentem a teraszra és sorba megöntöztem a virágjaimat.
Majd mikor már a reggelin is túl voltunk, össznépileg lementünk a kertbe, hogy friss vizet töltsünk a medencévé előléptetett hatalmas gumicsónakba. Eddig nincs is semmi rendkívüli, hiszen ebben a hőségben sokan kezdik hozzánk hasonlóan napjaikat...
-majd, mikor már a nap kevésbé vakította el szemünket, akkor vettük csak észre a rejtőzködni próbáló hatalmas zöld tömeget, ami gyakorlatilag a fél hátsó házat betakarta.
Nem volt vihar, nem volt különösebben nagy szél sem, egyszerűen csak elfáradtak ezek a hatalmas fűzfák.
Most először örültem, hogy nem nekünk kellett eltakarítani a romokat -mi ugyanis festünk...

Fehér levendula

 Most nyílik.
 Rengeteg az apró babahajtás körülötte, természetesen rózsák társaságában.

Télen, sajnos rengeteg elfagyott...
Viszont most  már örülök, hogy szaporítani is tudom.
(na jó nem én, hanem önmagát, magról)
Remélem nyár végére megerősödnek annyira az aprócska tövek, hogy ajándékozásra is alkalmasak legyenek...

Rózsáim a kert minden szegletében fényképezhetetlenek, mert az "asszisztenseim" egy perc nyugtot nem hagynak, mindenhová követnek...
- tisztára üldözési mániám lett miattuk!
:)

Csömörön, nincs csömöröm!

Még mindig az ovinál tartok, már ami a bejegyzésemet illeti...

Vasárnap, szokásunkhoz híven, családi napot tartottunk a közeli csömöri tónál.
Számunkra ez volt a negyedik alkalom, amikor részesei lehettünk ennek a vidám nyárindító eseménynek, amit közös bográcsozással szoktunk megkoronázni...-eddig legalábbis így volt, de
-idén szakítva hagyományainkkal, újítottunk és gyros nappá nyilvánítottuk.
Mivel a pita beszerzése az utolsó pillanatig kérdéses volt a csapatnak, gondoltam veszem a bátorságot és kipróbálom, milyen az igazi "házi" pita, amire olyan remek receptet találtam...
-hol máshol, mint Limaránál!

Talán mondanom sem kell, hatalmas sikere lett a pitáimnak, csakúgy mint a túrós batyuimnak, illetve kakaós-csigáimnak, amiből ugyancsak ipari mennyiség kerekedett. Ebből az óriás tálcányi finomságból egy morzsányi sem maradt!

Szerencsére az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, minket elkerült az eső, és mint később megtudtuk, otthon,  légvonalban 1 km  nagyon is kitartóan esett, míg mi ...

 sőt, jelenlegi kedvenc képeimet is itt sikerült elkészíteni a lányokról...

-és, hogy ennyire ne legyen már mégsem kerek az egész történet, mert az esetleg túlságosan is idilli lehetne, Zsófiám;

 első élősködőjét is ezen a napon, itt szerezte!

Volt nagy riadalom de, végül minden jó, ha a vége is jó!

Minek az iskola nekem?

Mint már az előzőekben is írtam, előre féltem a lányok ballagásától.

Féltem, hogy az egészet végigbőgöm, féltem, hogy egy bőgő anya látványa, kihat a lányok  utolsó ovis szereplésére, amire olyan nagyon készültek...
Szerencsére az óvónénik teljesen másképp vélekedtek a ballagók búcsúztatásáról mint ez megszokott és a műsort, vicces oldalról közelítették meg.
Azt egyértelműen állíthatom, hogy most, az elmúlt 4 év egyik legszínvonalasabb előadását láthattuk gyermekeinktől.
Rengeteg nevetésünk feledtette a műsor apropóját, amire már csak a végén eszmélhettünk rá...
-bevallom, sokkal kíméletesebb volt így búcsút-venni, mint vörösre sírt szemünkre emlékezni.

Akár itt be is lehetne fejezni ballagási emlékeink beszámolóját, de most jön a lényeg.
Az ilyenkor szokásos eszem-iszom, dínom-dánom után, alaposan elfáradva, megkönnyebbülten értünk haza.
Gyors átöltözés után a lányok szerették volna megnézni az ajándékba kapott Dvd-re írt, 4 év  alatt  készült ovis fényképeket. Ezt igazán remek ötletnek tartottam, legalább míg a ruhákat leviszem a mosókonyhába, mindent a helyére pakolok, addig kicsit lenyugszanak túlpörgött állapotukból...
-és csak pár képről maradok le az első fényképnézegetésből, mert, hogy még tucatnyi ismétlése lesz, ebben egészen biztos voltam.
merészeltem távol-lenni, talán bő 2 percig is, mire visszatértem, a nappaliban két síró, zokogó leányzót találtam...
-itt szem, már részünkről sem maradt szárazon, vigasztalhatatlanok voltak, no meg fáradtak...
Hiába beszéltük át előtte már rengetegszer, hogy még  maradnak tovább az óvodában, 10 napig nem a ballagással ért véget, és természetesen bármikor bemehetünk, meglátogatjuk a többieket, csekély vigasz volt számukra, kórusban hajtogatták, hogy

-sok mindent tudok, minek az iskola nekem?

Már sok-mindent tudok!

Megtanultam cipőt kötni,
tudok késsel szépen enni,
a széket két kézzel viszem...
minek az iskola nekem?

A kanalat nagyosan fogom,
a tavaszi zöldségeket tudom,
ismerem a hét napjait...
az iskola majd mit tanít?

Tudok számolni legalább húszig,
tudom, hogy az ősz a télbe belenyúlik,
a hónapok neveit mind ismerem...
minek az iskola nekem?

Ha kell rajzolok embert, házat,
lefestem szépen az orgonaágat,
énekelek zsipp-zsuppot, csigabigát...
minek kell kijárnom az iskolát?

A nagy betűk közül már sokat ismerek,
jobbra nézek, mikor a járdáról lelépek,
a járművek neveit jól ismerem...
minek az iskola nekem?

A Tv -ből, mondják, lehet tanulni,
mindenről tud az, aki a Híradót nézi.
Aztán van mindenféle tudományos műsor,
az apu véletlenül néha odakapcsol.
Megkérem aput, intézkedjen már most,
mindig nézzünk olyat: fontost, tudományost,
állítsa be a TV-t állandóra oda,
s maradok óvódás, nem kell az iskola!

PET-szett

mert megérdemlem...

Tegnap este, miután nyugovóra tért a család apraja, hosszas keresgélés után kiválasztottam magamnak a megfelelő alkalmi ruhát, amit viselni szeretnék ezen a nagy napon.
Majdnem tökéletes volt minden, de valahogy mégsem éreztem azt a pluszt, amit szerettem volna elérni a kiegészítők terén.
Valami vidám, színes dolgot szerettem volna, ami ellensúlyozza majd a ruhám fekete színét.
Nem tétlenkedtem sokáig, előkaptam a festékesdobozomat, a december óta felaprított PET karkötőalapjaimat, és azonnal munkához is láttam.
Három számomra nagyon vidám, kedvenc színnel dolgoztam.
Csak úgy- össze vissza találomra maszatoltan csíkoztam, majd valamivel több mint negyedóra már készen is lettek a legkedvesebb kiegészítőim amiket az utóbbi időben készítettem.
Reggel, miután éjszaka volt idejük az alapos száradásra, egy fekete alkoholos filccel kihúztam a széleket.

A végeredmény egy vidám, és igazán különleges PET-szett lett, amit már most nagyon szeretek!
Egyénre szabott, sajátos színterápiámmal felszerelkezve, talán kevesebb zsebkendőt sírok majd tele...

Margaréták PET palackból

Sokadik virág variációim közül, amiket PET palackokból készítettem, ezek most legkedvesebbek a szívemnek.

 
Ballagásra készültek...
-ezek a helyes kis margaréták szimbolizálják az óvodát, aminek ugyanez a neve, és holnap fájó szívvel búcsút veszünk tőle.
4 év emléke tobzódik bennem.
Hónapok óta próbáltam hárítani, nem gondolni a megmásíthatatlanra, de bevallom nagyon nehéz.
Eleinte megfordult az is a fejemben, hogy elkezdek visszaszámolni a 100. naptól, most meg már csak 6 napunk van hátra az ovis életből és egy sort sem voltam képes írni az egészről...

Nehéz, mint minden más mióta ikres anyuka lettem, hiába van két angyali gyermekem, egyszer élem át  a születés pillanatát, csak úgy mint a járást, szobatisztaságot, mert az a pár nap különbség ilyenkor igazán nem számít az elválás fájdalmát, mikor óvodába kerültek, most pedig a búcsút intenek és szeptembertől iskolások lesznek...
Most írhatnám azt is, hogy-egyik szemem sír, a másik pedig nevet,- de nem teszem, mert jelenleg, könnyben úszó szemekkel, vakon próbálom leírni ezeket a sorokat úgy, hogy ráadásul rég elfeledett emlékek tucatjai is megnehezítik helyzetemet.
Félek a holnapi naptól, talán könnyebb lesz ha már túl leszünk rajta...
Amolyan Scarlett O' Hara módon, addig is megpróbálok ma többet nem gondolni rá, majd holnap... elvégre, holnap is nap lesz.

"segítségeim" akik nélkül a képeken nem állnának úgy a virágok, ahogy...
-Görci és Izi

Viszont idén, szakítottam az ilyenkor szokásos süteményemmel és elhagytam járt utamat, a járatlanért.
Azt, hogy milyen sikerrel még nem tudom, mert jelenleg is a hűtőben dermed tetején a csokoládé, aminek tökéletes felkenése eléggé megizzasztott, de nem fogott ki rajtam, ÉN győztem, végül tükörsima lett...
-már csak a tökéletes szeleteléssel kell megküzdenem, mire a "főkóstolók" hazaérnek és értékelik remekművemet.


                                                                   Kiegészítés:
 Ilyen lett (jó sok)