Hóvirág expedíció

-anyaaa, mi az expedíció?
-az expedíció az, mikor az emberek felfedező útra indulnak, mert valamit megszeretnének találni, felszeretnének kutatni...
-anya,akkor menjünk mi is expedícióra!


Így kezdődött, hogy sajátos hóvirág expedíciónkra elindultunk a közeli kiserdőbe, annak rendje módja szerint felpakolva megfelelő élelmiszer kekszellátmánnyal, hátha időközben eltévedünk. (ez utóbbi a lányok mániája)
Expedíciónk témája lehet, hogy elsőre  kissé furcsának tűnik, de mivel már több helyen láttam bejegyzést az idei első hóvirágokról, nem tartottuk lehetetlennek, hogy utunkat siker koronázza...
Alaposan beöltözve, a hideg szélben nekivágtunk a természetnek, ami több szempontból is szerencsésnek mondható:
-a vasárnapi ebédnél felhalmozott kalóriákat lemozogjuk,
-nem punnyadunk a Tv előtt emésztés céljából,
-friss levegőn vagyunk,
-kutyát sétáltatunk

 




Az erdőtől alig 10 percre lakunk, de nekünk sikerült ezt az időt megdupláznunk, ami nem a menetszélnek és nem a lányok szkafander öltözetének volt köszönhető, hanem az útszéli befagyott pocsolyáknak. A lányok jégtörőként haladtak az úton, és mondhatom elég alapos munkát végeztek.
Az erdőben már nem fújt a szél, így megengedtük magunknak, hogy hosszába és nem keresztbe
megyünk végig rajta, sikeres expedíciónk  érdekében. Hóvirágot természetesen nem találtunk, de a kutatást itt még nem adjuk fel, csak az időponton változtatunk egy kissé...
Lucám viszont a nagy keresgélésben nyomolvasóba csapott át és lópatkók irányát, frissességét  tudományosan vizsgálgatva haladt az "úton". Ha már így alakult utunk, ez új értelmezésre is adott okot, így meghiúsult hóvirág-expedíciónk, lópatkó-nyomolvasó expedícióvá változtatták át, természetesen a lányok.
Munkájuk akadt is bőven, mert nem holmi kóbor, véletlenszerűen odakerült nyomokról volt szó, hanem a környék lovardájából származó patanyomokat vizslattak.
Szeretünk ebben az erdőben sétálni, amit sajnálatos módon, csak tavasszal és ősszel tehetünk meg sértetlenül, ha nem szeretnénk önkéntes véradóvá válni a szúnyogok és egyéb vérszívók számára. Kicsi az erdő. Olyannyira kicsi, hogy talán ezt a fa mennyiséget még nem is ennek nevezik, pláne, hogy pár éve eléggé megritkították.  Viszont számunkra, és a környék lakóinak is nagyon sokat jelent, amolyan nyugalom szigete valahol az M0 és Budapest határában, amit sajnos az illegális szemétlerakók teljesen másképp értelmeznek...

Barátnőm kisfiával nálunk töltötte a szombati napot a hol a közös játék, evés, iváson-túl természetesen az iskolatéma is szóba került. Azt hiszem, hogy az iskola is olyan kimeríthetetlen téma mint a gyereknevelés, órákig lehet beszélni róla. Így tettük ez mi is egészen addig, amíg el nem jutottunk a mumusig, egy 3. osztályos házi feladatáig. Mert mit tehet egy racionálisan nevelő szülő, amikor  gyermeke azzal a házi feladattal tér haza, hogy a mumusról kell írnia, és le is kell rajzolnia. Képtelenség. Ekkora hülyeséget, nincs is mumus, ezt még a lányaim is tudják. Jó, hogy el kellene képzelnie a saját mumusát szegény gyereknek,  mivel semmilyen horror, véres megoldás nem lehet maradtak a manók.

Ennyi bevezető után azt hiszem elég is, hogy visszatérjek erdei sétánk során megfigyelt természeti mutánsokra, furcsaságokra, amik mellett nem tudtunk elmenni szótlanul. Talán tőlem örökölték lányaim vonzódásukat ezekhez a természet-alkotta csodákhoz, talán ez a gyermeki fantázia hatalmas áldása, de tény és való, hogy szívesen játszunk, -mi lehet ez- játékot, bárhol, bármikor.
Lehet az égen úszó felhők változó alakját figyelni, kavicsok, kövek formáját hasonlítgatni, de a fák, mohák érdekes alakzatát is. A téma mindig előttünk hever! És tényleg, mert szinte belebotlottunk korhadozó famumusunkba, ami más és más szögből nézve, komoly változáson megy keresztül, a gonoszkodón át, az egészen vicces, nagy-orrú manóig. Így lett nekünk egyszeriben egy súlyos mumusunk, manónk, madárijesztőnk,  amit serpánk hősiesen cipelt haza, miután többség női-szakasz megszavazta.

Expedíciónk végül is sikeresnek mondható, mert az egész, ugye csak nézőpont kérdése...