Dunaparti őszi séta

Pár nap múlva már talán hihetetlennek fog tűnni, hogy október első heteiben, még ilyen ragyogó napsütéses időben volt részünk.

Kalandos nap

Szerencsére még mindig tombol a jó idő, és szerencsére egyre többször is van lehetőségem rácsodálkozni arra az egyszerű tényre, hogy a naptár oldalán kell egyet fordítani, októbert írunk. Jó így, legalábbis nekem, nagyon szeretem ezt a fajta időt. Viszont, ha már az időjárás is nekünk kedvez, akkor természetes, hogy élünk a helyzet adta lehetőségünkkel és a hétvégét szabadban töltjük. Délelőtti "kötelező" szokásos köreink lefutása után vettük nyakunkba a várost és autóztunk fel a Normafához, hogy alig pár perces séta után megérkezzünk célállomásunkhoz. Az animátorok, gyors, precíz munkájának köszönhetően pillanatok alatt azon kaptuk magunkat, hogy az oktatópályát is magunk mögött tudtuk. Nekem eleinte volt némi fenntartásom lányaim karabiner és csiga átkötésével kapcsolatban, de szerencsére sikeresen megoldották az önálló feladatot. Olyannyira jól ment az önnálóságot, bátorságot és ügyességet igénylő pálya, hogy egyszeri pihenővel, több mit 3 órát sikerült az erőnléti pályán eltölteni.

A lányok sárga karszalaggal, 6 különböző pályafokozatot próbálhattak ki.Nagyon élvezték, és az alig 10 percet igénylő kényszerpihenőre is csak nagy nehézség (sírás) árán lehetett rávenni őket. Nem csodálom, hogy az utolsó pályán, már némi pityergés is volt Luca részéről, amit részben a fáradtságnak, részben a magasságtól való félelemnek tudtam be. Amikor viszont leszerettük volna venni a kötélpályáról, heves tiltakozásba kezdett, és nem engedett a szülői segítségnek, kérlelésnek, hősiesen végigküzdötte magát a két méter magasságban lévő pályán. Nem csoda, hogy alig ültek be az autóba, pár perc múlva már az igazak álmát aludták mind a ketten, mi pedig elégedetten döltünk hátra az ülésben, és veregethettük meg vállainkat a remekbeszabott program miatt. Szeretnénk visszatérni és nem csak "sétálóként" résztvenni hasonló kalandokban, immáron kettesben, de, hogy erre mikor lesz lehetőségünk, az még a jövő zenéje...

24!

Itt és most, nem kedvenc sorozatomról fogok írni...

Lapzárta után kaptam a hírt, miszerint Luca ismételten megszabadult attól a bizonyos, második fogától (némi apai segítséggel)
:)

Kimatekoztam!

20-1=24


Most akkor mennyi is az annyi, hogy nekem ennyi lett a végeredmény?


Nem, nem számoltam el, bár komolyabb számtanpéldák bevallom ennyi kihagyás után már problémát okoznának, ezek az alapok még mennek...
Korábban ígértem, hogy Lucám fogzására még valamikor a közeljövőben visszatérek, és mivel nagyon is aktuális lett a téma, most teszem közzé.


Luca egészséges tejfogakkal, szám szerint hússzal indult neki a fogváltásnak, mint minden hasonló korú kisgyermek.
Mire az első (középső alsó metsző) fogacska kiesett, amiben nagy szerepe volt a mögötte növekedő fognak, elméletileg csak 19 foggal kellett volna rendelkeznie.
Szerencsére "történelmünk" nem ismétli önmagát és a négy, ugyancsak gyorsan, és titokzatos módon növekvő hátsó zápfogak nagyobb galibát nem okoztak, meglepetés viszont annál nagyobbat, mikor az első fog elvesztése után észrevettük a szaporulatot, cápalányunk szájában.
Számításaim, ha minden igaz még egy darabig aktuálisak lesznek, igaz, most nem számoltam bele azt a fél fogacskát, amivel ismételten több van Luca szájában.
Na, jó legyen!
A végeredmény jelenlegi állásunk szerint:
24 +/- 1

Egyszerű, nem?
:D

f ÉN y kép

Szeretek fényképezni, gondolom ez nem lep meg senkit, mert a féltégla súlyú nehezék, szinte mindig ott lapul a táskámban, lesben állva, hogy megörökítsem az adott pillanatot az utókor számára. Mániám észrevétlenül fertőzte meg családomat, akik nemcsak elfogadták, de önkéntes modelljeivé váltak hobbimnak. Kötelező beállításokat nem szeretem és bevallom az se zavar, ha hátulról kapom lencsevégre az adott témát, elvégre (nagyon) amatőr szinten űzöm az "ipart" amibe ez még belefér. Készülnek képek szép-számmal, most nem is erről szeretnék írni, hanem a kötelező éves óvodai fényképezkedésről. Első évben, röviddel a beszoktatás után került sor a csoportkép, illetve egyéni fényképekre aminek nagyon örültem, mert profi képeket vártam.
Ebből gondolom kikövetkeztethető, hogy mekkora csalódásban volt részem, de egy pár fényképet hűtőmágnes formájában még így is rendeltem a lányokra kiéhezett rokonságnak. Tulajdonképpen említést sem érdemelne az egész hercehurca, ha megint nem ezzel az utolsó óvodában töltött évről lenne szó, amiben már a fényképész személye sem ugyanaz, tehát még lehet esélyünk...
Igen ám, de mit tehet a szülő, ha gyermeke nagyban tesz az elvárásokra és nem ünneplő csilivili díszmagyarba szeretné megörökíttetni magát, hanem a kedvenc és ugyancsak viseltes darabjában immáron negyedik éve. Vasárnap este a szokásos hajmosáson túl, még nem szerettem volna belemenni holmi parázs és értelmetlen vitákba, ezért a ruhakérdést olyan Patópálurasan elnapoltam reggelig... Mivel reggel se szerettem volna elrontani az egyébként remekül induló napunkat, gondoltam hagyom magam az árral sodródni, döntsenek szabadon öltözékükben, legfeljebb az irányított demokráciát később, a látottak után alkalmazom.
Már az első kézmozdulat gyanúsnak tűnt mikor a rövidnadrágok között válogattak, de ezt sikerült elütnöm annyival, hogy az udvarra valóban megfelelő viselet lesz.
Jó, tényleg nem fodros ruhát képzeltem, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit láttam volna rajtuk szívesen amiben valóban az én gyerekeim vannak, és olyanok amilyenek...
Választottak. Nem kaptam sokkot és nagyon meg-sem lepődtem, mert ettől sokkal vadabb összeállításokat vártam.
Egyedüli kikötésem csak annyi volt, hogy akkor ha lehet, ne cipőbe és mégcsak ne is zokniba, hanem mezítláb legyenek lefényképezve...

Irány a szabadba!

Lehetett volna akár ez is hétvégi mottónk, mert az elmúlt napokban Budapest környékét vettük úticélba. Választásunk tudatos volt a szombati napra. A táj és az időjárás szépsége olyan nagy hatással volt ránk, hogy mielőbbi ismétlését kívánta a környékbeli Vácra.
Vasárnap már a délelőtti kávénkat iszogathattuk a napsütötte főtéren, köszönhetően a korai indulásnak, és meglepően gyér forgalomnak, amiben rövid utunk során részünk volt.
A lányok, ezidő alatt kihasználva a kínálkozó lehetőséget, tomboltak, szaladgáltak, hogy kellően bemelegedjenek, mert bár sütött a nap, de azért még hűvös volt egy szál rövidujjúhoz.
Előző nap (feleslegesen) cipelhettük a hosszúujjas felsőiket, most elkerülve a málhásszamár állapotot, mellőztük a melegítőfelsőket, aminek körülbelül 10 perces didergés lett a következménye, de mint írtam, ezt sikeresen áthidalták a mozgásszabadságukkal...
Persze, ha már erre jártunk szétnéztünk a Duna-parton, ami a börtön mellet vezetett el.
Ez utóbbi eléggé felkeltette a lányok érdeklődését, és míg meséltünk, magyaráztunk nekik, addig Ők folyamatosan azt kérdezgették, hogy -ez most komoly? -annyira hihetetlennek tűnt számukra ez a "kézzelfogható" valóság, ami kilépve a mesék világából eléjük tárult.
Szerencsére leérve a kavicsos partra gyorsan túltették magukat a látott és hallottakon, majd feledve az elmúlt perceket gyorsan vetették bele magukat a kagyló (és kavics) szedésbe, kacsázásba.
Régebben (megboldogult lánykoromban) rengeteg időt töltöttem a Duna-parton, szinte már el is felejtettem, hogy milyen kellemes érzés sétálgatni, igaz, akkoriban hasonló kalandokban, négylábú társaságom volt, ami most hiányzott, de nagyon...

Tódor kutyánk (1 hete) megint lelépett, remélem ismételten hazakerül, mert mi kitartóan várjuk Őt függetlenül attól, hogy hamarosan gyarapodni fog családunk létszáma -a félreértések és pletykák elkerülése érdekében gyorsan megjegyzem, - egy kis szőrgombolyaggal.
:D
Elképzelhető, hogy következő bejegyzésem már az új családtagunkról fog szólni, vagy az első komolyabb sétánkról, amit vízparton töltünk el.

A mesebeli sziget

Bevallom, nagyon örülök annak, hogy így szeptember közepén az időjárásnak köszönhetően, lehetőségünk van a hétvégét szabadban, friss levegőn, kellemesen eltölteni.
Sokszor eszembe se jut a kánikulai napokon, hogy bizony a nyárnak már vége, és az őszre hangolódva kellene mindennapjainkat megélni.
Valami hasonló van bennem mint karácsony táján lenni szokott, hiába van csili-vili díszbe öltöztetve az egész ház, hiányzik az ünnep hangulata, ami csak az utolsó napokba költözik bele a testembe,-lelkembe...
Most is valami hasonlót kellene éreznem, úgy mint máskor, már javába gyűjtögető életmódba kellett volna (ezerrel)kapcsolni, gesztenyét, makkot, diót szedni, de ki gondol még a télre, ha ilyen ragyogóan süt kint a nap?
Szerencsére azért vannak olyanok akik másképp gondolkoznak, (mint én) és talán egy kis kedvcsinálóként, direkt ezért találták ki ezt a remek programsorozatot, ami ráhangol gyereket, felnőttet egyaránt az őszre.
Hogy, hol vannak a lelkes kedvcsinálók?- sehol!
Akarom mondani (írni) egy szigeten, a Seholszigeten. Ide mentünk, és egy élménydús napot töltöttünk el, amiben a lovaglás, kisvonatozás, kézművesség, állatsimogatás, mustkészítés, és kóstolás mellett marat időnk a kötélpálya és játszóterek kipróbálásához is.