B.U.É.K!!!

Múlik a nap, múlik az év,
Ami rossz volt, elmúlt már rég.
Holnap egy új évre ébredsz,
S ehhez kívánok nagyon sok jót és szépet!
B.U.É.K!

Fáziskésésben!

Mondhatom szép, hogy hajnalban (na jó most a reggeli 7 óra is annak számít) már feltettem a szilveszteri kocsonyát főni és a lencsével is hamarosan végzek, miközben az idei karácsonyunkról még egy árva sorban se emlékeztem meg. Pár napja történt és mégis olyan távolinak tűnik már. Sok minden történt azóta, ami még távolibbá teszi az elmúlt karácsony eseményeit...
- a folyamatos vendéglátáson túl, az idei év utolsó szülinapi buliján is túl, ott ahol a kerti kis-vakond is vadul túr, már lázas készülődés folyik, hogy az év utolsó napját is méltón elbúcsúztassuk.
Kezdet és a vég!

Kezdet, amikor a karácsonyi ajándékok beszerzésén ügyködünk, ez lehet már hónapokkal a jeles nap előtt, de a lényeg, hogy mindig "akad" valami a fa alatt. A mi Jézuskánk nagyon ügyes volt és még a bevásárlási láz kitörése előtt beszerezte a hőn áhított, illetve a legtesthezállóbb ajándékokat, amit röpke másfél óra alatt sikerült is gyönyörűen becsomagolnia. Azért az ajándékcsomagoláshoz egy kicsit visszatérnék, mert az évek óta használt piros, majd arany csomagolóanyagom, már tavaly is nagyon neccesnek tűnt a lányok számára, (mert nekünk is pont olyan volt!) ezért az idén szupertitkos rózsaszínre váltottam, akarom mondani a Jézuska, mert nekem olyan nyilvánosan soha nem volt, és nem is lesz...


Vég, amikor a kemény, verejtékes munkával becsomagolt ajándékok, két perc alatt az elenyészetté, szétdobálva, tépkedve a földön egy szemétkupaccá válnak. Erről szól a karácsony legalábbis nálunk, a gyerekekről, a gyerekekért, és ez nem is lesz már soha másképp, mert nekik szólnak az ajándékok, nekünk pedig gyönyörű, boldog mosolyuk, ami mindennél többet ér.
A köztes állapot pedig mondhatni mellékes, mert úgysem az fog megmaradni az emlékezetükben. A rengeteg kézműveskedésünk közül sem sikerült mindet megosztanom veletek, ez részben lustaságomnak köszönhető, amin remélem jövőre sikerül némileg változtatnom, mert írni mindig van miről, de ez legyen inkább egy újévi fogadalom féle, amit igyekszem legjobb tudásom szerint majd betartanom.
(néha azért nem árt majd ezen ígéretemre figyelmeztetnetek!)
Ételek szempontjából nézve hagyományos, ám ha az édességeket vesszük, cseppet sem rendhagyó desszertek kerültek az asztalunkra. Idén először szakítottam a hagyományokkal, és a megszokott mákos, diós bejglin túllépve az imádott Pavlova tortánk kapta meg a főszerepet.
Változás történt még a karácsonyfa állításban, díszítésében is, ami eddig a Jézuska feladata volt, most idén először viszont a lányokkal közösen, illetve egy bizonyos idő eltelte után, már csak az én feladatom volt...
Míg ezeket a sorokat írtam, elkészültek a lányok az idei év legutolsó kreálmányaival, az újévi sisakokkal. Plusz még egy nagyon fontos esemény miatt kellett félbeszakítanom írásomat, ugyanis a MI fogtündérünknek, se sok időt hagytunk pihenésre (mert az ünnepek alatt köztudott, hogy Ő sem dolgozik) de ma már ismételten akcióba kell, hogy lépjen, ugyanis Lucánk egyedül szabadult meg mozgó, fityegő fogától, úgyhogy éjszakai vendéget is várunk...
-még az idén!
:)

SOLO

A fenti címmel nem párkapcsolati állapotomra, hanem az esténként oly gyakran előforduló, vidám családi programunkra utaltam.

Kezdhetném úgy is, hogy a vér nem válik vízzé, hiszen már pocaklakóként szívták lányaink magukba a kártyázás örömét.
Akkoriban a nagy hasamnak és álmatlan éjszakáimnak köszönhetően rengeteget römiztünk Gáborral, és miután a lányok megszülettek az éjszakázósnemalvós időnket is ezzel töltöttük.
Aztán ahogy nőttek, cseperedtek a lányok, egyre kevesebb alkalmunk nyílt esténként nyugodtan leülni, nemhogy kártyázni...
Persze a kártyázás nem szűnt meg teljesen, csak más formát öltött. Elsők között a memória kártya, majd ezt felváltva Fekete Péter jelent meg, tehát akadt bőven kártyázási lehetőség az életünkben, hogy nem olyan amit mi szeretnénk, az már másodlagos kérdés volt.

Aztán a gyakori gyerektársaságnak köszönhetően, még valamikor nyáron találkoztunk először az UNO kártyával, ami azontúl, hogy fejleszt, még szórakoztat is. Nem csoda, hogy a kedvencünk lett. Illetve, csak lett volna, ha van saját kártyánk. Az óvodakezdés, és az ilyenkor szokásos különfoglalkozások, hamarosan feledtették velünk estébe nyúló, hosszú kártyacsatáinkat. Nem unatkoztunk a korán sötétedő estéken sem, mert mindig találtunk magunknak valami szórakoztató elfoglaltságot. Igaz, amikor felnőttek számára cseppet sem vonzó hercegnős, vagy pónis társast vették elő a lányok, mert akadnak ilyenek is a rejtekadó polcok mélyén, hiába próbáltam eldugdosni, akkor akárhogy erőltetjük magunkat, számunkra az minden, csak nem szórakozás. Mondjuk, elég viccesen is fest Gábor, amikor Bell (a szépség és a szörnyeteg) bábujával tipeg a csillogó mezőkön, mert persze természetesen, mindenkinek saját mesehőse van. (nekem Hófehérke lett leosztva)
Észrevétlen repültek a napok, hónapok, egészen addig, amíg Mikulásunk egyik beszerzőkörútján, úgy gondolta, hogy az édességek mellé egy csomag kártyát is becsempész a csizmácskákba. Gondolkozott szegény elég sokat, mert megzavarta Őt is a kínálat bőség zavara. Hogy, hogy-nem úgy döntött, nem a hőn áhított kártyával, hanem a hozzá nagyon hasonlító testvérével, a SOLO-val lepi meg lányokat. Azt tudtam, hogy a Mikulás nagyon bölcs, de hogy milyen jó döntést hozott, azt csak a játékszabályok elolvasása és első SOLO partink lejátszása derült ki. Sokkal izgalmasabb, szórakoztatóbb, mint a már általunk ismert UNO.
Nagyon jó, hogy eljött végre az-az idő is, amikor a kártyázást a gyerekekkel már baráti körben is bátran vállalhatjuk, mindannyiunk örömére. Idővel, még talán füleim is megszokják, ha a lányaim szájából oly idegenül csengő szavakat hallom -zsugázunk egyet?

(kép a netről)

Erre a hétre, szólóban terveztem napi programjaimat, mert bár nagyon jól állok a karácsonyt illetőleg, szerettem volna még egy-két befejezetlen dolgomat elintézni, míg a lányok az oviban vannak. Nem is tudom miért nem lep meg, hogy meghiúsult tervem, hiszen már számítottam rá, és pár nappal későbbre is vártam...
-mert nálunk nincs karácsony betegség nélkül, az szentestére szokott várni, hiszen ezt a hagyományt tartjuk már 5 éve. Most egy héttel a vártnál korábban érkezett, és csak reménykedni tudok abban, hogy mire elérkezik a szenteste, addigra feledésbe merülnek az idei betegségek. Jelenleg egy orrhosszal (pirossággal) Luca vezet. Tegnap némi öniróniával el is nevezte magát Rudolfnak. Jó lenne, ha legalább az antibiotikumot megúsznák, csak valami szövődmény ne legyen belőle. Gondoltam legalább egy napig ágynyugalmat rendeltek el nekik, amit egyenlőre sikeresen is kiviteleztem, mert élvezik az ágyhoz-jött játékokat, arról nem is beszélve, hogy órákig kártyázni, még itt is lehet...

meglePETés karkötők

Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, hogy milyen anyaggal dolgozom legszívesebben, bevallom nem tudnám rá a választ. Nincs "egy" amit különösebben kitudnék emelni a már meglévő munkáink közül, mert természetesen mindegyiket szeretem a maga egyszerűségével együtt. Talán azt mondhatnám, ha valaki mégis megkérdezné, hogy az aktuális munkámat szeretem a legjobban.
Most, ez a PET palackokból készült karkötő lenne a kedvencem. Tudom, kerültek már ki a kezem alól vadabbnál-vadabb elképzelések alapján készült ékszerek, de a jelenleginek még ez a jelző is szerénység lenne. Néha belendülök és ontom a bizsukat, holott jómagam jó, ha talán évente két-három alkalommal használom eme kiegészítőket. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy akkor miért bizsukészítésre szánom az időmet, nem tudnám rá a választ. Szeretem a bizsuk tarkabarka színvilágát, csillogását, és mint minden nő, én is minden kirakat előtt megállok, gyönyörködöm bennük. Régebben még vettem is magamnak egy-egy kiegészítőt, ami idővel a lányok játékszerévé vállt. Szeretem másokon, de már évek óta mentesítettem magam mindenféle ékszerviselettől, holott azelőtt még az is elképzelhetetlen volt hogy az órámat letegyem akár egy pillanatra is. Nem volt szándékos az ékszerletétel, de lássuk be nagyon zavaró tud lenni mosogatás, kertészkedés, vagy éppen főzés közben, arról nem is beszélve, hogy naponta le-fel húzogatni a kezünkre akár többször is, felér egy ceremóniával. Ezért rendszerint elfelejtettem felvenni, majd tanulva feledékenységemből, később inkább nemes egyszerűséggel a táskámba raktam, és útközben vettem fel... Mégis szeretem az ékszereket, bizsukat, csak éppen másokon gyönyörködöm bennük, miközben már rengetegszer megfogadtam magamnak hogy rendszeres viselőjük leszek. Nem tudom, hogy a karácsony, az ajándékozás, a saját készítésű ajándékok, vagy mi vitt arra, hogy PET palackokból készítsek karkötőket, azoknak a barátnőimnek akikről tudom, hogy hordani is fogják, mert szeretik a különleges, egyedi, igazán extrém darabokat. Gondolom megvenni sokkal egyszerűbb lett volna, bár ki tudja. Az óriási választék között biztosan elvesztem volna, mire kitalálom kinek melyik lenne a legtesthezállóbb választás. Így, hogy magam készítettem, tudok valami különleges, karácsonyi hangulathoz illő, lehet, hogy évente csak egyszer hordott, de egyedi ajándékot adni.
Mire az első elfogadható méretű darabokkal elkészültem, bizony több flakon is bánta buzgóságomat, de a sikeresebbek bizonyára áldották kezemet, hogy újrahasznosítva megmentem őket az utókor számára. Viszont elkövettem azt a hibát, hogy eleinte csak ott szabdaltam fel a palackokat, ahol megfelelő, karkötő méretűnek gondoltam. Igen ám, de mire az éles, egyenletlen széleket "beszegtem", addigra alaposan összement egyedeket kaptam. Kezdtem előröl, tanulva az előzményekből, már a szélesebb oldalánál szabdaltam a flakonokat és láss csodát sikerült elgondolásom.
Szegés után, pont a kívánt karkötőnagyságot értem el. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy egy flakont, hogy a fenébe lehet beszegni, elárulnám kérdésére a nagyon egyszerű választ. Nem tűvel és cérnával a jól megszokott módszerrel, hanem tűzzel és gyertyával, a PET palackoknál már jól bevált régi technikával, zsugorítással. Egy kis pirománia is kell hozzá, amit ezekben az esetekben különösen élvezek, mert a végeredmény soha nem garantált, főleg nem olyan formájúra mint amilyenre szeretnénk. Egy kis kitartással, (esetleg) némi égési sérüléssel elérhetjük a PET különlegesre de/formált karkötőkké alakulását. Talán ez a munkafolyamat a legizgalmasabb a karkötőkészítésben, mert a festés, már tényleg gyerekjáték, ha kiválasztottuk a legmegfelelőbb színt, esetemben több színt, és csillámos ragasztót. A Visegrádi flakon különlegesen nyomott mintája alkalmas antikolásra, ami nálunk készült zöld és piros alappal is. Antikoltam sima felületet is szivaccsal, ne rettentsen vissza senkit, ha nincs domború palackja.


Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, hogy miért ilyen rossz minőségű képekkel égetem magam a blogomon, akkor nem küldeném el a búsba, és nem sértődnék meg, jogos lenne felvetése.
Nem mintha mentegetőzni szeretnék és a fényképezőgépre hárítani a képi hibákat, amiknek egyébként szerintem megvan a saját hangulata, így még egyedibbé teszi meglePETéseimet.

Végül, ha valaki egyszer megkérdezné tőlem:
-az orvos mit mondott, mikor látott?
-azt mondta,hogy -Elmebeteg!-én pedig azt értettem, hogy -elmehetek.
:)))
meglepő, de azóta is tünetmentes vagyok...

Karácsonyi mécsestartóra, sokadik variációnk...

Már-már hagyománynak számít nálunk, hogy karácsonyi ajándéknak mécsestartókat készítünk.
Idén se volt ez másképp. Három évvel ezelőtt kezdtük el lányaimmal a mézeskalács mécsestartókat gyártását ami egyébként nagy kedvencünk, de most egy kicsit szerettem volna újítani, de mégis hagyományosat, olyan Mónisat készíteni. Mivel karácsonyi ajándéknak szántuk, egyértelmű volt, hogy valami olyasmiben gondolkodunk, ami szorosan kapcsolódik az ünnepekhez.


Volt egy doboznyi dióhéjam, ami részben tavalyi maradék, részben idei szerzemény a kézműves kacatjaimban. Tökéletes választásnak tűnt a dióhéj azt tudtam, csak azt nem, hogy miképpen lehetne kivitelezni belőle valamilyen pofásabb mécsestartót. Az ilyenkor szokásos iderakom-odarakom, forgatomból szokott kipattanni fejemből az isteni szikra, megoldás a dilemmámra. Nem sokkal később már javában folyt a munka , aminek dandár részét a lányok végezték, festették az aprócska dióhéjakat.
A kartonlapokra természetesen már nem engedtem nekik ragasztani, mert az ragasztópisztollyal történt, de azt hiszem jövőre már ezt a feladatot is eltudják önállóan végezni...
Minden mécsestartónk szigorúan a lányok elképzelése, felügyelete mellett történt, így a végeredmény is az Ő ízlésüket dícséri, amivel maximálisan meg vagyok elégedve.
Igazán ötletesen variálták a színeket, nem csak a dióhéjaknál, hanem az alaplap kiválasztásánál, illetve a dekorációként használt gyöngyöknél is.
Úgy indultunk neki eleinte a munkának, hogy csak pár darabra mécsestartóra van szükségünk, majd időről-időre emeltük a darabszámot, mire a végére értünk, szinte észrevétlenül értük el a 25-ös darabszámot. Óvónénik, dadusnénik, Varázsműhelyből az összes alkalmazottnak, na és természetesen azon barátok részére, akik nevét itt nem említhetem meg, mert még a végén lelőném a poént.


Ha valakinek még nincs ajándékötlete, de van néhány szem fél dióhéja, tetszőleges színű akril festéke, mécsese és ragasztópisztolya, ne habozzon, bátran fogjon bele! :)


Ma, csütörtök lévén Varázsműhelyes napunk van, ahol délután már az utolsó Adventi gyertyagyújtásra, karácsonyra hangolódva, egy műsorral készültek a gyerekek.
Reggel izgatottan készülődtek a lányok, ami nem is csoda, mert életükben először igazi nylon harisnyába mehettek, ami ráadásul nem akármilyen, hanem igazi nagylányos, alkalomhoz illően, csillogó. Ezt most muszáj volt lejegyeznem, illetve az előbb egy emlékeztető cetlire is felírtam magamnak, nehogy a nagy rohanásban elfelejtsem: PÓTHARISNYA!!!

11.12.13. Lucám napja

Tudom, már megint a számmisztikánál kötök ki, de nem mehetek el szó nélkül a mai dátum mellett, mert nem mostanában lesz hasonlóban részünk. Igaz a 13 mint szám, továbbra is kedvencem lesz és nem csak azért, mert jómagam is ezen a napon születtem...
Tulajdonképpen Gábornak köszönhető, hogy a mai nap, december 13. névnapként szerepel az életünkben, másodszülött, Luca lányunk személyében.


Mikor még a lányok pocaklakók voltak és megtudtuk, hogy "A" magzatunk biztosan lány lesz, ragaszkodtam rég dédelgetett kedvenc nevemhez, a Zsófiához.
"B" magzatunk viszont csak az utolsó hetekben mutatta meg szégyenlősen magát 3D ultrahangon, amikor is nem csak a gyerek nemével kellett szembesülnünk, hanem azzal a ténnyel, hogy a lábán 6 ujjacskát mutatott a gép.
Lánynév ügyben nagyon jól álltam, mert voltak még rejtett tartalékaim, (gondoltam bevetem az irányított demokráciámat) de valahogy egyik sem volt Gábor kedvére való, mert Ő valami "különlegesebbet" szeretett volna adni a kis sámánlányának.
Egyébként Lucánk, egy földre-szállt angyalka.
Szerencsére semmi nem lett igaz a téves diagnosztizálásból, de Luca nevén már nem változtattunk, rajta maradt.
Rajta maradt úgy, mint becenevei. Igen, mert neki több is van (hú, hogy fog utálni érte később mert most kikotyogom)
Ilyenek a Lufiszerkó, Batkamanó, és mostanában az Arany Mazsola (ezt Ő is szereti), csak hogy a legnépszerűbbeket említsem az évek alatt felhalmozott becenevek közül.
Mi egy ilyen becézgetős család vagyunk, mert még a körülöttünk élő állatoknak is vannak fedőnevei.
Na, de térjek vissza eredeti témámhoz.
Mivel ma Luca napja van és utolsó évünket tapossuk az ovisok önfeledt világában, megengedthettük magunknak azt a lazaságot, hogy igazoltan hiányozzunk az ilyenkor évente megrendezett családi Adventi készülődésből. A lányok nem nagyon bánták, mert már a könyökükön jön ki az asztaldísz és egyéb karácsonyi okosságok készítése. Nem csoda, mivel másról se szól az életünk már hosszú hetek óta.
Az ovis kézműveskedés helyett színházba mentünk családilag és Závory Andrea egyszemélyes előadásban nézhettünk meg az Alice csodaországban című darabot. Bevallom maga a mese nem tartozik a kedvenceim közé, attól függetlenül, hogy már rengetegszer szerepelt az esti meséink között, ez a különleges, vidám előadás más megvilágításba helyezte a darabot.

Luca "régi" vágyát teljesítettük azzal is, hogy megkapta élete első elektromos fogkeféjét, amit mióta cápakisasszonnyá avanzsált, mellesleg minden nap megemlített.
Most, hogy már a fürdésen is túl vagyunk, fogmosás után az új könyvet is felavatjuk...
Hosszú és eseménydús volt a napunk, nagyon elfáradtam, de holnap szívesen kezdeném előröl, ugyanebben a felállásban.

Csak egy kérdés

Anya, hogyan lehetséges hogy az oviban, meg az utcán láthatjuk a Mikulást, este pedig amíg nem alszunk el nem jön be hozzánk?


Lucám kezdett agyalni az elmúlt napokon történésein...

Várunk téged Mikulás!

Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal amikor azt írom, hogy a gyerekek reggeli ébredése rekord idő alatt megvolt. Elég volt csak a számon kiejtenem, hogy bizony Ma van az a nagy nap amikor a fehér szakállú ellátogat hozzájuk, -máris pattantak ki az ágyból.
Még hisznek benne, és ez olyan jó.
Már tegnap este tisztogatták csizmácskájukat, nem törődve azzal, hogy oviba ma abba mentek...
Sebaj, délután szívesen megismétlik, szertartásosan előkészítik.
Az ovis Mikulást délelőtt fogadták a gyerekek immáron utoljára, hiszen jövőre már mindannyian az iskolapadra cserélik jeleiket.
Igyekszünk ezt a mai napot is különlegessé tenni a lányok számára, ezért szakítva az eddigi hagyományainkkal, úgy döntöttünk, hogy nem éjszaka, hanem sötétedés után érkezik a Mikulás.
A forgatókönyv kész, már csak a kivitelezés kíván egy kis finomítást.
Még én is izgulok, annyira magával ragadt az ünnepi hangulat!
:D

Pont a fele

ég, mivel ma bronz vasárnap van.
Hihetetlen, két hét múlva karácsony...

Palackba zárt adventi naptár

Vannak időszakok amikor elkap a gépszíj és mindenféle agyament dolgot csinálok. Ilyenkor legtöbbször előjön maratoni takarítási mániám és ha már agyilag ennyire "pihent" állapotba kerülök, akkor jönnek a legőrültebb kreatív ötleteim. Így volt ez akkor is amikor a lányok gurigás adventi naptárján agyaltam, hogy egy kicsit valamivel az idén feldobjam. Miközben gondolataim kitudja hol jártak, megszomjaztam és alaposan meghúztam az ásványvizes palackot. Ez lett a vesztem, mert a flakon formája adta a témát. A gurigákat egy szempillantás alatt elfeledtem és otthagyva csapot-papot ollót ragadtam, hogy eszement ötletemet azonnal kipróbáljam. Az elképzelés jónak tűnt, már csak a megfelelő mennyiségű és formájú falakon akadályozott megvalósításában. Este jött egy újabb megvilágosodás, amikor a lányok Boci /probiotikus/ italos-doboza /lecserélve az Actimel-t/ a szemetesben landolt. Nem voltam rest kivettem a kukából, miközben tudtam, hogy megtaláltam az igazit! Innentől egyenes út vezetett a sikerig. A lányok is nagyon élvezték, korlátozás nélkül, kedvükre ihattak kedvenc ivójoghurtukból, csak hogy meglegyen a kívánt darabszám.
Valahogy most jöttem rá, hogy a naptárnak nem feltétlenül kell zárhatónak lenni, mert az aprócska ajándékok másképp is tálalhatók, csak a "körítésnek" kell megfelelőnek lenni.
A mi esettünkben egyébként is az ajándékok zöme utalvány formájában, azaz nem kézzel fogható módon ad meglepetést, annak a pár darab csokoládénak meg megteszi egy kis-kosár, vagy régi, kinőtt sapka, amiből kedvükre kihúzhatják a napi fejadagjukat.
Az utalványok egyébként összetekerve vannak elrejtve a harangok pocakjában.


A flakonokat méretre vágtam, festettem, díszítettem.
Mutatós kis harangocskák kerültek ki a kezem alól, igaz az angyalok lyukasztásánál, ragasztásánál voltak (nehéz) pillanatok, amikor saját ép elmémet magam is megkérdőjeleztem, de a lányok mosolygós arcára gondolva, a zárt osztályt is bevállaltam volna...


És, hogy a lányok "kevesek" nekem, idén ismételten elkészítettem az ovisok advent dekorációját a gurigás szaloncukrokat, megtöltve egy kis csokoládéval, összesen 35 darabot.
:D

A fényképező kezdi megadni magát, amin már nagyon nem is csodálkozok, hiszen mikor romlana el, ha nem az ünnepek előtt, alatt, között!!!

Ez most olyan jó!

Volt egy mumusom, illetve tulajdonképpen több is van, de ez most a legaktuálisabb, amivel hónapok óta stresszeltem magam.
Kinek a pap, kinek a papné, nekem az iskola. Úgy ahogy van félek tőle! Minden gondjától, bajától, de most az iskolaérettségi teszt a fő téma, mint első ugródeszka, nem csak a lányok számára. Elfogulatlan anyaként jól látom közöttük a különbséget, hiányosságot, amit sokszor, egy elfogult apának elég nehéz megmagyaráznom. Mondjuk nehéz is úgy, ha szakemberhez fordulva neki lesz igaza /sokadszorra is/ és hallgathatom a jól megszokott lemezt, az Én megmondtam kezdetű számmal...
Legutóbb azt találtam ki, hogy Lucába benne van az X /nem a faktor/
Gábor csak legyintett és az óvónők is értetlenül álltak felvetésemmel szemben, mert ők bizony semmilyen jelét eddig nem vették észre, nem látják rajta. Ebben az esetben nem a saját igazamat szerettem volna bizonyítani, amikor hónapokkal ezelőtt a nevelési tanácsadóba időpontot kértem.
Előre szóltak, hogy hosszadalmas várakozási időre számíthatok, ennyire viszont nem gondoltam. Már-már lemondtam róla, mikor tegnap, valami csodával határos módon felhívtak és időpontot kaptam egy elbeszélgetésre, a jövőhét közepére igaz, itt még egyenlőre Luca nélkül.
Sebaj, jövő szeptemberig csak végzünk mindennel, ha ilyen tempóban haladunk...
Na, de most nem is erről szerettem volna írni, hanem az iskolaérettségi tesztről, az óvodai szintfelmérőről. Még a szeptemberi szülőin, mikor elmondták az éves tanmenetet, akkor tettek említést a novemberi felmérésről, amit reggeli feladatlapozás előz meg. Hiába a korai ovikezdés, feladatlapokra oly ritkán került sor, mert bizony a lányokat minden nap erről kérdezgettem. Úgy két héttel ezelőtt, mikor a szokásos kérdésemet feltettem, jött a válasz, hogy volt feladatlapozás egy külön szobában. Miután a lányok elmesélték, hogy milyen feladatok voltak, arra jutottam, hogy ez bizony az iskolaérettségi teszt volt számukra. Nem is tévedtem, mert fogadóóra keretében előzetes időpont-egyeztetés után, tegnap tudtuk meg az eredményeket. Luca mondta, hogy hibázott, de Zsófi viszont csak hallgatott, ami a sunnyogás jele nála. Azt hiszem nem csoda, hogy a rettegett mumusom megjelent, szülői kudarcomtól féltem.

Lucával kezdték és bár az óvónők is jól ismerik a feladatokhoz való hozzáállását, kitartását, valamiért mégis Ő teljesített rosszabbul a "figyelmetlensége" miatt. Számára nagyon is egyszerű feladatnál volt figyelmetlen, holott precízsége még számomra is sokszor csodálatra méltó. A képen geometriai formákból volt egy épület/féle/ megadva és abból csak a téglalapokat kellett megjelölni. Különböző méretben voltak, állítva és fektetve is, így itt 4 álló téglalapot kihagyott a 10-ből, ebből lett a hibapontja. A többi feladatot viszont hibátlanul megoldotta.
Zsófikám, aki közöttük a szétszórtabb, türelmetlenebb, nagy meglepetésemre 100% teljesítményt nyújtott, igaza volt nem sunnyogott, mert nem is hibázott.
Bevallom nagyon örültem mind a két lány teljesítményének, azonban amire még a négy év alatt sosem volt példa, most az óvónénik megdicsérték kiemelkedően magasszintű rajztudásukat, amit korosztályukon belül is átlagon felülinek neveztek.

Most boldog vagyok!
Minden olyan jó, és még az se baj, ha nem tökéletes, csak egyszerűen jó...

Elegem van!

Hetek óta egyik betegséget követi a másik. Azt hiszem leginkább engem sújtott a leghosszabb ágyhoz-kötöttség, amivel szépen lassan megbirkóztam...
Már -már azt gondoltam, hogy végre elérkezik egy programokban gazdag hétvége, mivel nagyon hiányzott egy kis kimozdulás az eseménytelen hétköznapokból, ám mint mostanában mindig, most is egy váratlan betegség húzta keresztül a számításainkat...
Zsófikámnál kezdődött péntek este egy kis hasfájás, majd hányás, ami egész éjszakánkat meghatározta. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy "csak" felülről ürült szervezete, így örökbefogadva egy kis-tálat, egészen tűrhetővé váltak az ébren töltött órák. Mivel lázzal nem, csak hőemelkedéssel kellett még küzdenünk a kiszáradás melletti harcban, így egy kissé el is bizonytalanodtam, hogy valóban vírushoz van szerencsénk és nem egy erősebb gyomorrontáshoz, amit viszont semmi sem igazolt volna. Ha vírus, akkor azt mind két gyereknek el kell kapni a sokéves tapasztalat szerint, ám Lucánál, nyomaiban sem lehetett semmilyen betegségre utaló jelet, sőt! Ő volt az, aki órákon keresztül lelkesen asszisztált nekem az adventi koszorú elkészítésében, amit a tavalyihoz hasonlóan, az idén is mézeskalácsból sütöttünk meg.
Nem nagy lelkesedéssel, de még azt is megértette, hogy hétfőn egyedül fog oviba menni, mert Zsófi igaz addigra már sokkal jobban, de elég gyengének bizonyult, hogy ráhúzzon a pihenésre még egy napot. Nem szépítem a dolgokat, mert nagyon nincs is mit, a lényeg, hogy a hétfői óvoda is meghiúsult Luca számára, egészen pontosan a hajnali hányása miatt, majd reggeltől nekem is sikerül csatlakoznom a fogadj örökbe egy /ágy/tálat, nagyon is kihagyható, hétvégi programjához. Lucán enyhébb formában jött, míg nálam szerénynek tűnik még a lakodalmas kutya említése is... Szegény Zsófikám, apjával felváltva töltötte be a kedvesnővér szerepet, amit profi módon láttak el mind a ketten, becsületükre váljék!
Most már megmaradunk és úgy tűnik, hogy a kör Gábor megfertőzése előtt be is zárult.
Most már csak egy halom mosnivaló vár rám mielőtt összekaparom magamat annyira, hogy a lányok iskolaérettségi tesztjének eredményét az óvónők személyesen mondhassák el, az egy hete megbeszélt időpontban.

Ajtódíszt gurigából?

Akik ismernek és azok is akik nem , de olvassák blogomat, bizonyára tudják rólam, hogy nagy előszeretettel hasznosítom fel a gurigákat, különféle dekorációs célzattal.
Az évek óta tartó gyűjtögetésemnek köszönhetően készítettem már többször adventi naptárt, mécsestartót, ajtódíszt, "képet" csak hogy a legaktuálisabb munkáimatt említsem.
A guriga alkotásokat nagyon egyszerű elkészíteni, csak némi fantázia és kitartás szükséges hozzá, na meg az ollón, festéken kívül, nélkülözhetetlen a ragasztópisztoly és kezdődhet is a móka.
Nagyon szeretem a gyors, egyszerű, de látványos munkákat, amivel legtöbbször sikerül "meglepnem" környezetemet. Most is hasonló merénylettel készültem, amit részben már megkaptak az érintettek, de egy ajtódísz még átadásra vár csütörtökön, ezért csak részleteiben mutatom meg milyen alkotások kerültek ki a kezeim közül. Kedvcsinálónak mutatom, még ha hiányosan is, mert aki kedvet érez elkezdheti, esetleg összegyűjtheti a hiányzó, ám nélkülözhetetlen alapanyagot...

A karácsonyi ajtódísz elkészítéséről pár szóban:

-festéshez a szokásos vizes bázisú, gyorsan száradó akril festéket használtam, fényes fenyőzöld
és fényes kárminpiros színben
- a fagyallevelek 0,5-0,7mm
-mikulásvirág levelek és szirmok vastagabbak, de az ajtódísz méretétől függően változhatnak a stabilabb tartás érdekében
-végezetül gyöngyökkel, esetlen más piros bogyókkal, díszíthetjük a fagyalleveleket, illetve szalagokat, masnikat is használhatunk a látvány fokozásához.

tipp:
nagyon szépen mutat 3 fagyallevél összeragasztva, díszítve, önállóan fellógatva!

A fagyalleveleket festés előtt is meglehet hajtogatni, így egy kicsit nehezebb a festése, de biztosra megyünk azzal, hogy nem készítünk selejtes darabokat!


Jó munkát, kellemes adventi készülődést mindenkinek!

Pirog

Ha azt írom gyorsétterem, akkor bizonyára legtöbbünk fejében a McDonalds-os B.K menüvariációk jelennek meg elsőként.
Számomra viszont gyors kajának még a hot-dog, lángos, gyros és egyéb hasonló "finomságok" is ebbe a kategóriába sorolható.
Ritkán ugyan, de azért igénybe szoktuk venni ezeket az éhséget gyorsan csillapító, tiltólistás dolgokat, mert-hát ugye a gyerekek is szeretik. (főleg, ha ajándék is jár mellé)
Vannak jól bevált helyeink ahová rendszeresen visszajárunk és ez nem csak a gyors-éttermekre vonatkoznak, hanem a nagyobb bevásárlásainkat lebonyolítandó üzletek helyszínére is.
Pár héttel ezelőtt hazafelé tartottunk, amikor is eszembe jutott, hogy szükséges lenne néhány dolgot vásárolni a Lidl-ben. Na igen, de akkor ne tegyünk "kitérőt", hanem az egyébként is utunkba-esőbe menjünk be, azért a pár dologért, igazán nem éri meg kerülnünk.
Így esett a választásunk a Szentmihályi út ( XV. ker, Erdőkerülő út) mellett lévő üzletre, ahol annak rendje módja szerint be is vásároltunk.
Nem tudom, hogy miért, csak kifelé jövet tűnt fel a csinoska bódé, és bár hasunk nem, kíváncsiságunk odavezetett a két fiatalemberhez, akik nagyon kedvesen fogadtak bennünket, érdeklődőket.
Aki Zsófit és Lucát ismeri, az tudja jól, hogy képesek bárhol, bármikor enni, illetve nem tudnak úgy elmenni egy étterem, vagy (meleg)élelmet árusító üzlethelyiség mellett, hogy ne akarnának, tudnának,- kívánnának folyton enni...
Az étvágyukkal nincs baj, (emiatt sokan irigyelnek is) bár ismeritek azt a mondást, hogy inkább etetném, mint öltöztetném...- hát nálunk egyik se tartozik a pénztárcakímélő megoldások közé.
Visszatérve kíváncsiságunkra, az ínycsiklandozó illatoktól beindult gyomorműködésünk és nem tudtuk megállni, hogy azonnal ki-ne próbáljuk a legújabb gyorsbüfében, a pirog-ot.
Az, hogy szemünk láttára sütötték a húsokat és készítették el a friss salátával megpakolt szendvicseket, külön élmény volt csillogó szemű leánykáinknak, miközben nekünk azt is sikerült megtudnunk, hogy egyenlőre csak ez az egy büfékocsi üzemel. Bízunk benne, hogy hamarosan egyre több pirog- büfé veszi fel a versenyt az egyébként kitudjamivanbennehústsosemlátott gyorséttermek egyeduralmával, és még az se nagy baj ha nem jár mellé ajándék, mert itt nem csak az ízek, de az ár is megfizethető, akár egy nagyobb családnak is.
Az árakkal viccelődtünk is rendesen, mert olyan Sárkány piacos fílingje volt annak, ha többet veszel az olcsóbb...
Érdemes kipróbálni, ráadásul a lángosuk is friss és finom!

11.11.11

Ezen a napon a számmisztikusok, sorselemzők, asztrológusok nagy jelentőséget tulajdonítanak a számoknak, illetve talán még azok is elgondolkoznak a számok ritka összeállásán, akik nem hisznek semmilyen spirituális erőkben. Az, hogy ez a ritka dátum pont Márton napjára esett (bár minden évben 11.11 -én van) számomra ugyancsak nagy jelentőséggel bír, illetve gyorsan helyesbítek, mert nekem ez az év legjelesebb napja.

Igaz, 6 évvel ezelőtt úgy kezdtem el a novembert, hogy már alaposan visszaszámoltam és örültem minden eltelt eseménytelen napnak, de egyben izgatott is voltam, vártam, mert nem tudtam mikor, melyik nap tarthatom karjaimban a lányinkat.
Ez a nap, pont november 11.én jött el, ez tette teljessé és változtatta meg az életünket, amikor megszületett dupla boldogságunk, Zsófi és Luca!
Ikrek és mégis olyan nagyon különbözőek, tűz és víz párosítással, de nekünk ez pont így jó.
Csendes-cserfes, halk-hangos, lassú-gyors, bátor-félénk, kemény-érzékeny, megfontolt-szeleburdi, stb...
- és még sorolhatnám a végtelenségig az ellentéteket, különbségeket amivel jellemezni lehetne a lányokat, ami most ebben az esetben Luca és Zsófi sorrendiségben lett felsorolva direkt, hogy legalább nem a már jól "megszokott" sorrendben szerepeljenek a nevek.

Tegnap este már nagy izgalmak közepedte hajtották párnájukra a lányok fejüket, így hát nem is csoda, hogy olyan nehezen jött az álom a szemükre. Reggel viszont mintegy varázsütésre pattantak ki az ágyból és boldogan, de egyben hitetlenkedve mondogatták,
-nem hiszem el, hogy ma van a születésnapom, ma vagyok 6 éves!
-hát mit mondjak, én sem!
:)

Életjel

Köszönöm mindenkinek aki ilyen,-olyan módon megkeresett és eltűnésünk okáról kérdezett, jelentem minden rendben, vagy legalábbis majdnem...
Tulajdonképpen nem is gondoltam, hogy ennyi idő fog eltelni utolsó blogbejegyzésem óta, mert minden nap eszembe jutott az események lejegyzése,dokumentálása, de ennél tovább nem jutottam, csak elméleti síkon. Amolyan Pató Pál urasan sikerült is egy hónapot kihagynom, pedig napjaink cseppet sem voltak unalmasak, sőt!

Lucánál ismét látogatást tett a fogtündér, immáron harmadik alkalommal, de most a fogak számának kimatekozásába inkább nem kezdenék bele, cápa kisasszony az biztos.
Természetesen elkezdtünk készülődni is az ünnepekre, amiről majd (valamikor) hosszabban, képekkel számolok be.
És, ha már a kreatív alkotásoknál tartok, akkor itt érdemes lejegyeznem, a lányok születésnapjával kapcsolatos aktuális munkámat, ami többszöri nekifutás után készült csak el.
Maradjunk annyiban, hogy nem a legegyszerűbb módját választottam a meghívók elkészítésének. Kézbesítés után, képek is jönnek a nagy kihívást okozó darabokról...

Időközben családunk létszáma is szaporodott, illetve erősítettük az egyébként is többségben-lévő női nemet egy kiskutyával. Izabell, (mert ez a neve) igazi gyerekbarát, remek fajtaválasztásnak tűnik, nem csak vicces megjelenése, hanem kitűnő jelleme miatt is.
Terveim-között szerepel róla is írni, kicsit jobban bemutatni, hogy miért pont Ő lett az, aki megszínesíti mindennapjainkat.


A végére hagytam a feledhető élményeinket, mert a lányok röpke két hétig tartó betegeskedésen vannak túl, majd ismét két hét elteltével a kedvesnővér, azaz szerény személyem is kidőlt a sorból és megadtam magam, azaz dehogy adtam, ledöntött a lábamról ez az influenza kórság.
Szóval jól vagyunk és minden rendben, csak ne fájna minden porcikám, és ne folyna az orrom és ne fájna a fülem, meg az arcom, meg egyébként is most minden rossz...
Az egészségi állapotom mellett még a lelkiismeretemmel is rendesen küzdök, mert a péntekre tervezett és a lányok által oly nagyon várt születésnapi zsúrjukat miattam kellett lemondani és bizonytalan ideig elnapolni.
Hát ez van, most ennyire tellett...

Dunaparti őszi séta

Pár nap múlva már talán hihetetlennek fog tűnni, hogy október első heteiben, még ilyen ragyogó napsütéses időben volt részünk.

Kalandos nap

Szerencsére még mindig tombol a jó idő, és szerencsére egyre többször is van lehetőségem rácsodálkozni arra az egyszerű tényre, hogy a naptár oldalán kell egyet fordítani, októbert írunk. Jó így, legalábbis nekem, nagyon szeretem ezt a fajta időt. Viszont, ha már az időjárás is nekünk kedvez, akkor természetes, hogy élünk a helyzet adta lehetőségünkkel és a hétvégét szabadban töltjük. Délelőtti "kötelező" szokásos köreink lefutása után vettük nyakunkba a várost és autóztunk fel a Normafához, hogy alig pár perces séta után megérkezzünk célállomásunkhoz. Az animátorok, gyors, precíz munkájának köszönhetően pillanatok alatt azon kaptuk magunkat, hogy az oktatópályát is magunk mögött tudtuk. Nekem eleinte volt némi fenntartásom lányaim karabiner és csiga átkötésével kapcsolatban, de szerencsére sikeresen megoldották az önálló feladatot. Olyannyira jól ment az önnálóságot, bátorságot és ügyességet igénylő pálya, hogy egyszeri pihenővel, több mit 3 órát sikerült az erőnléti pályán eltölteni.

A lányok sárga karszalaggal, 6 különböző pályafokozatot próbálhattak ki.Nagyon élvezték, és az alig 10 percet igénylő kényszerpihenőre is csak nagy nehézség (sírás) árán lehetett rávenni őket. Nem csodálom, hogy az utolsó pályán, már némi pityergés is volt Luca részéről, amit részben a fáradtságnak, részben a magasságtól való félelemnek tudtam be. Amikor viszont leszerettük volna venni a kötélpályáról, heves tiltakozásba kezdett, és nem engedett a szülői segítségnek, kérlelésnek, hősiesen végigküzdötte magát a két méter magasságban lévő pályán. Nem csoda, hogy alig ültek be az autóba, pár perc múlva már az igazak álmát aludták mind a ketten, mi pedig elégedetten döltünk hátra az ülésben, és veregethettük meg vállainkat a remekbeszabott program miatt. Szeretnénk visszatérni és nem csak "sétálóként" résztvenni hasonló kalandokban, immáron kettesben, de, hogy erre mikor lesz lehetőségünk, az még a jövő zenéje...

24!

Itt és most, nem kedvenc sorozatomról fogok írni...

Lapzárta után kaptam a hírt, miszerint Luca ismételten megszabadult attól a bizonyos, második fogától (némi apai segítséggel)
:)

Kimatekoztam!

20-1=24


Most akkor mennyi is az annyi, hogy nekem ennyi lett a végeredmény?


Nem, nem számoltam el, bár komolyabb számtanpéldák bevallom ennyi kihagyás után már problémát okoznának, ezek az alapok még mennek...
Korábban ígértem, hogy Lucám fogzására még valamikor a közeljövőben visszatérek, és mivel nagyon is aktuális lett a téma, most teszem közzé.


Luca egészséges tejfogakkal, szám szerint hússzal indult neki a fogváltásnak, mint minden hasonló korú kisgyermek.
Mire az első (középső alsó metsző) fogacska kiesett, amiben nagy szerepe volt a mögötte növekedő fognak, elméletileg csak 19 foggal kellett volna rendelkeznie.
Szerencsére "történelmünk" nem ismétli önmagát és a négy, ugyancsak gyorsan, és titokzatos módon növekvő hátsó zápfogak nagyobb galibát nem okoztak, meglepetés viszont annál nagyobbat, mikor az első fog elvesztése után észrevettük a szaporulatot, cápalányunk szájában.
Számításaim, ha minden igaz még egy darabig aktuálisak lesznek, igaz, most nem számoltam bele azt a fél fogacskát, amivel ismételten több van Luca szájában.
Na, jó legyen!
A végeredmény jelenlegi állásunk szerint:
24 +/- 1

Egyszerű, nem?
:D

f ÉN y kép

Szeretek fényképezni, gondolom ez nem lep meg senkit, mert a féltégla súlyú nehezék, szinte mindig ott lapul a táskámban, lesben állva, hogy megörökítsem az adott pillanatot az utókor számára. Mániám észrevétlenül fertőzte meg családomat, akik nemcsak elfogadták, de önkéntes modelljeivé váltak hobbimnak. Kötelező beállításokat nem szeretem és bevallom az se zavar, ha hátulról kapom lencsevégre az adott témát, elvégre (nagyon) amatőr szinten űzöm az "ipart" amibe ez még belefér. Készülnek képek szép-számmal, most nem is erről szeretnék írni, hanem a kötelező éves óvodai fényképezkedésről. Első évben, röviddel a beszoktatás után került sor a csoportkép, illetve egyéni fényképekre aminek nagyon örültem, mert profi képeket vártam.
Ebből gondolom kikövetkeztethető, hogy mekkora csalódásban volt részem, de egy pár fényképet hűtőmágnes formájában még így is rendeltem a lányokra kiéhezett rokonságnak. Tulajdonképpen említést sem érdemelne az egész hercehurca, ha megint nem ezzel az utolsó óvodában töltött évről lenne szó, amiben már a fényképész személye sem ugyanaz, tehát még lehet esélyünk...
Igen ám, de mit tehet a szülő, ha gyermeke nagyban tesz az elvárásokra és nem ünneplő csilivili díszmagyarba szeretné megörökíttetni magát, hanem a kedvenc és ugyancsak viseltes darabjában immáron negyedik éve. Vasárnap este a szokásos hajmosáson túl, még nem szerettem volna belemenni holmi parázs és értelmetlen vitákba, ezért a ruhakérdést olyan Patópálurasan elnapoltam reggelig... Mivel reggel se szerettem volna elrontani az egyébként remekül induló napunkat, gondoltam hagyom magam az árral sodródni, döntsenek szabadon öltözékükben, legfeljebb az irányított demokráciát később, a látottak után alkalmazom.
Már az első kézmozdulat gyanúsnak tűnt mikor a rövidnadrágok között válogattak, de ezt sikerült elütnöm annyival, hogy az udvarra valóban megfelelő viselet lesz.
Jó, tényleg nem fodros ruhát képzeltem, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy mit láttam volna rajtuk szívesen amiben valóban az én gyerekeim vannak, és olyanok amilyenek...
Választottak. Nem kaptam sokkot és nagyon meg-sem lepődtem, mert ettől sokkal vadabb összeállításokat vártam.
Egyedüli kikötésem csak annyi volt, hogy akkor ha lehet, ne cipőbe és mégcsak ne is zokniba, hanem mezítláb legyenek lefényképezve...