Na és ez?

Már egy kicsit egyértelműbb, hogy milyen jelmezhez készítettem, és miből...

Füstbe ment terv?

Nem bírtam már tovább,  ezért múlthét pénteken úgy döntöttem, hogy a tavalyi karácsonyt, és azzal járó mindenféle ünnepi dekorációt, száműzöm a házból. Na jó, ez a számkivetettség maximum még 11 hónapig fog tartani a gondosan összecsomagolt díszeinknek, diszkréten meghúzódva a mosókonyha erre alkalmas, rejtekadó zugába. Lassan, már kezdett egészen vicces hangulatot ölteni ez az egész cicoma, ami oly idegenül festett a tavaszias időjárásban.
Arra persze az idén is várhattunk, hogy a gondosan feldíszített karácsonyfánk megadja magát és ha másért nem, de a kopasz ágak miatt hőtermelővé változik át...
Valahogy évről-évre olyan pompás fákat sikerül beszereznünk, hogy nemhogy eszébe se jut hullani, még az ágai is meredten állnak.
Ezzel az előzménnyel a hátunk-mögött álltunk neki a karácsonyfabontásnak. Ez  a tevékenység, lényegesen több munkát és kevesebb örömet tud nyújtani, arról nem is beszélve, hogy létezhetne egy sokkal gyorsabb, olcsóbb, pénztárcakímélőbb megoldás a problémánk orvoslására. Miközben ezen elméletemet ecseteltem az illetékes célszemélynek, rájöttem, hogy alapjaiban füstbe ment terv az egész...
-mert minek nekünk műfenyő, annak nincs is illata,
-meg,- hogy néznek ki, milyen csúnyák...
Több ellenérv nem volt egészen addig, míg munkamenetünk elérkezett az aprítás fázisához.
Na, ha valami, akkor ez tipikus férfimunka.
Már rég el is felejtettem  a mű dolgokról folytatott magasröptű beszélgetésünket, hiszen  a rám-ruházott feladatot letudtam, majd, hogy még véletlenül se unatkozzak,  gyorsan, kerestem magamnak másikat.
Egyszer csak favágóemberünk először motyogva, majd később már egészen tisztán és számomra a ház másik végében tartózkodva is jól érthetően hozta fel a -  a műfenyő!-témát.
Kapva kaptam az alkalmon, és miután megbizonyosodtam, hogy semmiféle félreértés nincs köztünk, leültem gyorsan a géphez és keresgélni kezdtem a műfenyő kínálatok között.
Kínálat van bőven, bár nem tudom, hogy mennyire egyezik a sok-nullás, akár hat-számjegyből álló forintosított, ár-érték arány a felhozatal minőségén.. Mindenesetre találtam egy céget, akiknél akár már 2-3 éven belül megtérülhet a nekünk méretileg is megfelelő műfenyő ára.
Itt megjegyezném, hogy lelkesedésünk hevében, még a ház belmagasságát is lemértük, gerenda előtt, gerenda alatt, hogy a tökéletes méretet megtaláljuk...

Egyenlőre még gondolkodunk, de legalábbis tuti megoldást keresünk az idei karácsonyfa projektünkre. Igaz, tőlem az se állna távol, ha már december közepétől, esetleg Luca napjától kellene kerülgetni az előre feldíszített élő karácsonyfát, akkor talán vízkeresztkor már le is tudnánk bontani, de...

-valljuk be a végeredményen ez nem sokat változtatna, mert azt is valahogy el kellene égetni, ha már egyszer tűzifát vettünk.

Ez már most egy füstbe ment terv...

Iza Takahasi

Szűk környezetünkben már mindenkinek ismerősnek cseng ez a dallamos, fülbemászó művésznév.
Ja, hogy nektek még nem?
Ne csodálkozzatok rajta, ez nem a ti hibátok.
Gyorsan pótolom is ezt a hiányosságot.
Iza Takahasi egy valóságos szabadulóművész a maga nagyságában.
Napjainkban egyre többen ismerik fel az utcákon ezt a francia ősöktől származó, hazánkba szakadt  tehetséges művésznőt.
Bevallom, nagy rajongói lettünk tisztán csengő, utánozhatatlan hangjának, ami filigrán alkatához, cseppet sem meglepő...
Na, jó! Aki még nem jött rá, annak most lehet, hogy csalódást fogok okozni azzal, hogy semmilyen Oszkár-várományos nincs az ismeretségemben, ellenben  az 5 hónapos legifjabb családtagunkról, Iza Takahasiról, oly kevés szót ejtettem  az utóbbi időben.

Vérvonalának köszönhetően, egy nagyon kellemes, könnyen alkalmazkodó, viszonylag problémamentes, igazi gyerekbarát terelő kutyát kaptunk. Pici baba még Ő is, ezért nem meglepő, hogy a lányok plüssállat tartományának megöröklését tűzte ki elsődleges célul, amiből sikeresen kiválasztott az elmúlt időszakban néhány kedvenc példányt. Az elejtett zsákmánynál szigorúan torokra megy, de eszében sincs az áldozat teljes megsemmisítése, inkább csak kedvtelésből teszi, amolyan hobbivadász...
Nyávogáshoz hasonló, vékony hangocskája is már a múlté, amit öblös, tekintélyt-parancsoló, mély hangra váltott fel. Ezt az utánozhatatlan hangot nem hallhatja ám mindenki, mert alaposan cenzúrázva van a célközönség, ami szintén fajtajellegéből adódó felsőbbrendűségének köszönhető.
Döbbenetes, hogy mennyire nyugodt, intelligens kutya, aki még azt is képes megállni, hogy az utcánkba sétáló kutyákat némán tűrje, mikor belépnek az aurájába.
Igaz, egy kerítés is elválassza őket...
-és, ha már a kerítésnél tartok, akkor itt mindenképpen meg kell említsem, mint fő fajtadöntő tényezőt, hogy alapkövetelménynek számított a 30 centi feletti marmagasság az új családtagnál.
Elegünk volt már a folyamatos csavargásból, éjnek idején csörgő telefonhívásokból.
Olyan kutyát kerestünk, aki garantáltan jó idegrendszerrel, méretekkel rendelkezik és Izabella, ezeknek tökéletesen megfelelt.
Illetve, majd tökéletesen meg fog felelni, úgy pár hónap múlva, mert jelenleg, függetlenül a méretétől, még javában átpréseli magát a kovácsoltvas kerítésen, hiába tömjük mint egy libát...
Milyen szabadulóművészre tettünk szert, bizonyítja az is az elmúlt időszakban, hogy rengeteg környékünkön lakó, számunkra eddig ismeretlen emberrel ismerkedhettünk meg...
Múlt szombaton telt-be végleg az a bizonyos pohár!
Mintha a történelem ismételné önmagát.
Kénytelen-kellett, csirkehálóval borítottuk be a kerítést, mint tettük ezt évekkel ezelőtt Tódornál, igaz nála hatástalan volt, legfeljebb magasabban kellett kimásznia, de az biztos, hogy őt nem akadályozta meg a csavargásban maradásra bírva kutyánkat. Jelenleg a csirkeháló, a lehető legjobb döntésnek bizonyult. Legközelebb meg legfeljebb a tüzelési időszakban tesz jószolgálatot, igaz hétpecsétes lakat még nincs rajta...

A névadás:
Francia kutyához, francia nevet kerestünk. Komolyan mondom, legalább olyan érvek és ellenérvek, csaták, majd több pártra-szakadás mint a névadásnál, még nem volt a családunkban.
Természetesen mint mindig, most is a lányoké volt a döntő utolsó szó, nekik kellett kiegyezniük egymással. Így lett a kutya neve Izabella.
Viszont, lakva ismerjük meg a másikat...-hogy ez mennyire igaz! -és nem csak az emberekre.
A névadásban lányaink most is jeleskedtek, mert az eredetileg választott  francia nevet, hamar magyarosították:
-Izumizura, fluortomi után szabadon majd jött a rövidített változata Izu, Iza, Izi, és végül, csak, hogy bővítsük a nemzetközi palettát, -jött a japán változat, már fentiekből is ismert Iza Takahasi, ami már egy finomított, nyomdafestéket is tűrő, módosított változat.
Az eredeti egy kissé durvább, étkezési szokásából alakult ki fene egye a gusztusát  ami a macskáinkkal, pontosabban a macska-alommal függ szorosan össze...

A vérbeli profi:
Az biztos, hogy nálunk nem lesz elkóborolt bárányka, mert szorgosan terelgeti a lányokat. Folyamatosan nyomukba jár, mindig mindenhol jelen van.
Nagyszerű bébiszitter, mellesleg, az öltöztető baba szerepébe is szívesen belebújik, de csak és kizárólag játszópajtásai Zsófi és Luca kedvéért.  Önfeláldozásának köszönhetően, végre valahára, több tucat meztelen Barbi-babát és Ken-t tehettem a süllyesztőbe ruhástól, cipőstől, szőröstől-bőröstől...
A pónik még egy darabig maradhatnak!

Ő a mi  pedigrés kutyánk, aki egyenlőre még leginkább egy utcai keverékre emlékeztet aztán az is lehet, hogy jól átvertek Ő az, akire a későbbiekben vakon is rábízhatjuk magunkat, Ő lesz leghamarabb kis-iskolás családunkban, pedig azt gondoltam, hogy a saját lányaink, Ő a családi kedvenc.

Ő, Iza Takahasi...

Már nem tudtam, hogy mi hiányzott az életünkből...

-mert, annyira gördülékenyen ment mostanában minden. Lehet, hogy pont ez volt a baj.
Felőlem, akár maradhatott volna minden változatlan az se okozott volna álmatlan éjszakákat, ellenben egy beteg Lucával, akinek láza a hajnali órákban rendszeresen 40°C felé kúszik, már kevésbé nyugodt pillanatokat órákat tud okozni  a magamfajta számára...
Ettől a megváltozott helyzettől egészen beteges különleges, új szokásokat kezdünk felvenni...
Amolyan családi találkahelyféle kezd kialakulóban lenni hajnalban a fürdőszobában, éjszakai hűtőfürdőzésre összegyűlve. Mixerünk, jeges koktélok helyett, úszó jégkockákkal kényezteti a játékos kedvű, hibernálásra cseppet sem vágyó beteg egyedet miközben az animátor szerénységem vicces történetekkel, rövid mesével bírja maradásra a didergő gyereket.

Verseny ez a javából!

Hajnali Vánszorgó Idő vs Hideg Víz

kép forrása

Mi ez?

Na jó, ez így nem korrekt, mert nagyon kicsi az esély arra, hogy ezt valaki segítség nélkül kitalálja...

Játszani jó!
Ezt  bizonyítja az is, hogy MJ és fia blogján  a napokban igen izgalmas képekkel találkozhattunk, és különbözőségünkből adódóan így utólag, igen meglepő megfejtések születtek.

Itt most nincs tétje, nem jár ajándék a helyesen válaszolónak, de kíváncsivá tett, hogy ti mit láttok a képen.

Segítségül annyit elárulok, hogy a közelgő farsang jelmezéhez készült, mint nélkülözhetetlen ismertetőjegyek egyike...
Vagy inkább kérdezzem azt, hogy minek öltöznek a lányok, legalábbis az egyik biztosan?
 

Mesterlogika???

Emlékeztek még erre a játékra?

Gyerekként én is nagyon szerettem vele játszani.
Lehet, hogy pont ezért, mikor meglátta a mikulás egy percig se habozott vele és 2 éve, ezzel lepte meg a lányokat. Azt nem merném állítani, hogy mindennapos használatban van, de időről időre mindig előkerül és hosszan játszanak, játszunk vele.
Érdekes, mert ma délután, csak és kizárólag készségfejlesztő játékok kerültek le a polcról, majd mire mindennel végeztek, fojtásnak egy kicsit mesterlogikáztak.
Eddig  minden rendben is lenne, bár írhatnám azt is, hogy semmi nincs rendben, mert önkéntesen soha nem fordítottak ennyi időt az agyuk tornáztatása.
Amiről viszont most írni szeretnék, arról már több ízben olvastam, hallottam, de ilyen mértékű telepátiát személyesen az ikerlányaimnál nem tapasztaltam. Mivel Zsófi és Luca nem egypetéjű ikrek, így gyakorlatilag semmiben nem különböznek jobban bármelyik testvérpárnál...

Ma este olyan hihetetlen dolog történt velük, amit még most is hitetlenkedve, csodálkozva fogunk fel, mert hasonlóra sem volt példa...
Illetve pár évvel ezelőtt, talán mégis!
-egy forró nyári napon az esti fürdetésnél külön kádba kérték magukat a lányok, mert pancsolni vágytak a langymeleg vízben. Ők, nagyon jól szórakoztak, élvezték az egyedüli lubickolást, csak arról feledkeztek el, hogy egyedül voltam rájuk, apjuk dolgozott így folyamatos ingázásban voltam a két fürdőszoba között, mert persze, hogy futottam, ha a nevemet kiabálták.
Ez volt az első olyan  alkalom, amikor kivétel nélkül pont ugyanazt a vízi-tudományukat mutogatták meg nekem, mint a ház másik felében fürdő testvérpárjuk.

Azt hiszem itt az ideje visszatérnem a mesterlogikához.
Már az első mai játszmájuknál az első gombácskákat is egyformán rakták fel...
-mert, ha egyszer gondolnak csak ugyanarra az még lehet véletlen de, hogy tíznél is több alkalommal ugyanazokat a színeket rakják ki elsőre, hiba nélkül a táblára, az már nem a véletlen műve!

Lehet, hogy ma kerültek egy hullámhosszra és fordulóponthoz érkezett el kapcsolatuk?
Mindenesetre ez az Ő kiváltságos sikerviláguk, amiért mi csak hálásak lehetünk a sorsnak, hogy megismertetett vele...


kép forrása

Hóvirág expedíció

-anyaaa, mi az expedíció?
-az expedíció az, mikor az emberek felfedező útra indulnak, mert valamit megszeretnének találni, felszeretnének kutatni...
-anya,akkor menjünk mi is expedícióra!


Így kezdődött, hogy sajátos hóvirág expedíciónkra elindultunk a közeli kiserdőbe, annak rendje módja szerint felpakolva megfelelő élelmiszer kekszellátmánnyal, hátha időközben eltévedünk. (ez utóbbi a lányok mániája)
Expedíciónk témája lehet, hogy elsőre  kissé furcsának tűnik, de mivel már több helyen láttam bejegyzést az idei első hóvirágokról, nem tartottuk lehetetlennek, hogy utunkat siker koronázza...
Alaposan beöltözve, a hideg szélben nekivágtunk a természetnek, ami több szempontból is szerencsésnek mondható:
-a vasárnapi ebédnél felhalmozott kalóriákat lemozogjuk,
-nem punnyadunk a Tv előtt emésztés céljából,
-friss levegőn vagyunk,
-kutyát sétáltatunk

 




Az erdőtől alig 10 percre lakunk, de nekünk sikerült ezt az időt megdupláznunk, ami nem a menetszélnek és nem a lányok szkafander öltözetének volt köszönhető, hanem az útszéli befagyott pocsolyáknak. A lányok jégtörőként haladtak az úton, és mondhatom elég alapos munkát végeztek.
Az erdőben már nem fújt a szél, így megengedtük magunknak, hogy hosszába és nem keresztbe
megyünk végig rajta, sikeres expedíciónk  érdekében. Hóvirágot természetesen nem találtunk, de a kutatást itt még nem adjuk fel, csak az időponton változtatunk egy kissé...
Lucám viszont a nagy keresgélésben nyomolvasóba csapott át és lópatkók irányát, frissességét  tudományosan vizsgálgatva haladt az "úton". Ha már így alakult utunk, ez új értelmezésre is adott okot, így meghiúsult hóvirág-expedíciónk, lópatkó-nyomolvasó expedícióvá változtatták át, természetesen a lányok.
Munkájuk akadt is bőven, mert nem holmi kóbor, véletlenszerűen odakerült nyomokról volt szó, hanem a környék lovardájából származó patanyomokat vizslattak.
Szeretünk ebben az erdőben sétálni, amit sajnálatos módon, csak tavasszal és ősszel tehetünk meg sértetlenül, ha nem szeretnénk önkéntes véradóvá válni a szúnyogok és egyéb vérszívók számára. Kicsi az erdő. Olyannyira kicsi, hogy talán ezt a fa mennyiséget még nem is ennek nevezik, pláne, hogy pár éve eléggé megritkították.  Viszont számunkra, és a környék lakóinak is nagyon sokat jelent, amolyan nyugalom szigete valahol az M0 és Budapest határában, amit sajnos az illegális szemétlerakók teljesen másképp értelmeznek...

Barátnőm kisfiával nálunk töltötte a szombati napot a hol a közös játék, evés, iváson-túl természetesen az iskolatéma is szóba került. Azt hiszem, hogy az iskola is olyan kimeríthetetlen téma mint a gyereknevelés, órákig lehet beszélni róla. Így tettük ez mi is egészen addig, amíg el nem jutottunk a mumusig, egy 3. osztályos házi feladatáig. Mert mit tehet egy racionálisan nevelő szülő, amikor  gyermeke azzal a házi feladattal tér haza, hogy a mumusról kell írnia, és le is kell rajzolnia. Képtelenség. Ekkora hülyeséget, nincs is mumus, ezt még a lányaim is tudják. Jó, hogy el kellene képzelnie a saját mumusát szegény gyereknek,  mivel semmilyen horror, véres megoldás nem lehet maradtak a manók.

Ennyi bevezető után azt hiszem elég is, hogy visszatérjek erdei sétánk során megfigyelt természeti mutánsokra, furcsaságokra, amik mellett nem tudtunk elmenni szótlanul. Talán tőlem örökölték lányaim vonzódásukat ezekhez a természet-alkotta csodákhoz, talán ez a gyermeki fantázia hatalmas áldása, de tény és való, hogy szívesen játszunk, -mi lehet ez- játékot, bárhol, bármikor.
Lehet az égen úszó felhők változó alakját figyelni, kavicsok, kövek formáját hasonlítgatni, de a fák, mohák érdekes alakzatát is. A téma mindig előttünk hever! És tényleg, mert szinte belebotlottunk korhadozó famumusunkba, ami más és más szögből nézve, komoly változáson megy keresztül, a gonoszkodón át, az egészen vicces, nagy-orrú manóig. Így lett nekünk egyszeriben egy súlyos mumusunk, manónk, madárijesztőnk,  amit serpánk hősiesen cipelt haza, miután többség női-szakasz megszavazta.

Expedíciónk végül is sikeresnek mondható, mert az egész, ugye csak nézőpont kérdése...

Ez nem normális

Mi fog ebből az időjárásból kisülni?

Gyanítom, hogy sok jóra a közeljövőben sem számíthatunk.
Pont egy évvel ezelőtt ilyen volt az időjárási helyzetkép, most meg...
-dörög és villámlik!

Családi hagyomány

Valamivel több mint három éve, Marék Veronika -Boribon- sorozata adta az ihletet, és megmutattuk lányainknak, milyen is az igazi piknikezés, télen. Bemutatónk olyannyira jól sikeredett, hogy immáron elképzelhetetlennek tűnik a héjában sült krumpli asztalnál történő fogyasztása.
Az évek múlásával nem csoda, hogy megszaporodott azon ételek száma  is, amit ebben a különleges felnőttek számára meglehetősen kényelmetlen pozícióban fogyaszthatunk el. Ide sorolhatjuk az egyszerű hagyományos pirítóst, melegszendvicseket, de a sült-húsok közül a ropogós csirkeszárnyakat is, szigorúan forró teával. Mert sült krumplit mégse ehetünk állandóan, bár meglehetősen finom és még jól is esik, egy hideg téli estén...
Arra azonban soha nem vetemednék, hogy a vasárnapi húslevest is hasonló körülmények között szervírozzam kisebb családom számára, és itt most nem csak a szánk és a tányér közötti távolsága akadályoz meg cselekedetemben.
Takarító személyzettel szerencsére elég jól állunk, mert mindig akad a közelünkben egy-egy morzsaporszívó, felnyaló felmosó, akik boldogan állnak rendelkezésünkre a nap bármely szakában. Velem ellenben, sosem morognak a  rájuk-kiszabott munka miatt, ám nemtetszésüket kifejezve elég makacsnak bizonyulnak, ha akkor kell elhagyniuk munkaterületüket, amikor ínycsiklandozó illatok lengik körbe a házat.

Mit főzzek ma?
Gondolom sokan teszik fel ezt a bonyolultnak tűnő kérdést nap- mint nap, úgy ahogy én is. Eddig, még szerencsésnek mondhatom magam, mert a válaszok között egyszer sem hallottam a -nekem mindegy, azt amit akarsz-, ellenben nagyon pontosan megfogalmazott igényekkel és csuda-jó ötletekkel látnak el a lányok. Nem tudom, hogy honnan szedik azt a rengeteg ételvariációt, mindenesetre tényleg nagy segítséget nyújtanak nekem, csak úgy, mint tették ezt tegnap.
Most sült krumplira fájt a foguk, arra a "tepsis piknikezős" fajtára, és mivel már elég régen készült ebből az egyszerű, de nagyszerű ételféleségből, nem volt nehéz kérésüket teljesítenem.
A gondosan előkészített terítékhez, elég sokat válogattak a rendelkezésükre álló szalvéták között, mire egyhangúlag megtalálták a legtökéletesebb színű, piros-fehér, kockás darabot.

Vajon meddig fog tartani ez az állapot?
Mára mindenesetre melegszendvicsre adták le megrendelésüket, a maradék, sonkás-sajtos mártogatóból...

Belevágok

Az újévet, ha nem is fogadalmakkal fűszerezve, de egy kérésnek eleget-téve kezdtem. Aprócska kívánság, amire lehetetlen volt nemet mondani. Nemes egyszerűséggel a lányok azt kérték tőlem, hogy amikor ők itthon vannak, ne kapcsoljam be a számítógépet. Egyébként nem is szoktam, mert egy külön helyiségbe van telepítve a gépezet, de egy laptop általában van a közelemben, még akkor is, ha nincs bekapcsolt állapotban de úgy-látszik, hogy nekik még ez is sok... Még valamikor az év elei első napokban gondoltam arra, hogy elkészítem én is az éves beszámolómat, természetesen akkor amikor egyedül, vagy legalábbis a lányok nélkül vagyok. Na ez hamarosan megdőlt, ugyanis az óvodába hiába mentünk , mintha ciánoztak volna, gyerek sehol. Mivel nálunk nincs (még) iskoláskorú gyermek, így nem tudhattuk, hogy sokan pár nappal később kezdik el az évet, az iskolai szünetek miatt. Kaptak a lányok egy hét ráadást, hiszen ez az utolsó gondtalan évünk, amit jövőre már szabályok betartásával kell élniük. Volt itt minden ami a játék fogalmába belefér, ám eljött az-az idő is, amikor ez már kevésnek bizonyult és követeltek valami kreatív munkát tőlem, mert állításuk szerint, már -régóta nem csináltunk semmit...
(ezt is jól megkaptam tőlük, de magamnak köszönhetem!)
Az elmúlt időszakban annyi minden történt velünk, pedig itt még csak egy hét blog kihagyásról van szó, hogy már arra sem nagyon emlékszem mi volt tegnap.
Na jó azért ez így nem igaz, mert a tegnapi napra nagyon is jól emlékszem és még azt hiszem sokáig emlékezetes is marad számomra, de erről majd később írok, valahol a lap alján és nem apró-betűkkel...
Lucával ismételten ellátogattunk a kerületi Nev.Tan-ba, ahol most mozgásügyben nézték meg. Kiderült, hogy sikerült megint hülyét csinálnom magamból, mert ennek a gyereknek semmi , de semmi baja az égadta világon azon kívül, hogy van egy olyan anyja, aki túlparázik mindent. Mert hol van az megírva, hogy az ikereknek teljesen egyformáknak kell lenniük, miért ne lehetne az egyik egy kicsit más. (na, jó de ennyire?) Szerdán meglesz az első vizsgálat (pszichológiai) eredménye, és akkor majd kiderül, hogy kinek volt igaza. Azt hiszem, most is eltudnám viselni, hogy félelmeim alaptalanok és nem nekem van igazam.
Amennyiben, már ilyen komoly vizekre eveztem, akkor itt, most azt is illene megemlítenem, hogy a nagy játék hevében nem feledkeztünk meg a szeptemberi iskolakezdésünkről sem. Leadtuk jelentkezési lapunkat az egyik sokszoros túljelentkezéssel küzdő népszerű és nagyon-kitűnő iskolába, ellenben rendszeresen járunk a "Manó Akadémiára" ami az óvodásoknak tart komplex foglalkozásokat a másik iskolában. A harmadik számításba jöhető iskoláról még semmit nem tudunk, de ez is már csak hetek függvénye. Szóval belevetettük azért magunkat a dolgos hétköznapokba, de számomra az igazi kánaán csak ma érkezett el. Végre billentyűzetet ragadhattam és itt vagyok, a házimunkára meg ha már eddig is tudott várni, amolyan Pató Pál urasan-ej, ráérünk arra még...
Visszatérve a tegnapi napunkra.
Pontosan úgy indult, mint minden vasárnap. Lustálkodós ébredéssel, húslevessel, rántott husival, délutáni kellemes sétával...
-de a kora-este beköszöntével, gyökeresen megváltozott az életem. (egy bizonyos része)
Már elég régóta szenvedek. Zavar. Teljesen feleslegesnek tartom. Nem tudok mit kezdeni vele. Legszívesebben megszabadulnék tőle. Csak a gond van vele. Gyáva vagyok, nincs bátorságom. Győzködöm magam, hiszen több mint 10 éve nagyon élveztem...
Döntöttem. Lesz ami lesz, belevágok. Na jó nem én, ezt inkább szakemberre bíznám.
Így történt, hogy unokanővérem személyében (aki egyébként a családi fodrászunk) sikeresen (drasztikusan) megszabadultam hajzuhatagomtól. Volt néhány elmorzsolt könnycsepp, de ezeket sem én hullattam. Zsófikám teljesen kiborult már csak a gondolattól is, hogy anyának levágják a haját, hiába győzködtem, hogy nekem ez jó lesz így, hajthatatlan volt. Kénytelen kellett belementem egy kegyes hazugságba is miszerint, ha akarom, akkor megint hosszú lesz (visszaragasszuk) ami a mai világban nem is olyan lehetetlen dolog, csak másképp zajlik, mint azt a kis fejecskéjükbe elképzelték. Szorgos kis hangya módján gyűjtögettek zacskóba minden leesett hajszálat, hogy holnap már vissza is kerüljön a fejemre. (mondjuk az nagyon tréfás lenne, ha ma meg hajfelvarrásom lenne, azt hiszem ettől a "fodrászom" eret vágna magán)
Na, de ilyenről szó sem lehet, mert remekül érzem magam az új frizurámmal, és eszem ágában sincs megnöveszteni. Sőt, ha lehet még rövidebbre szeretném, de a drasztikus átalakulásom miatt erre még legalább egy hónapig várnom kell. Átalakulásomnak semmilyen lelki oka nincsen, egyszerűen meguntam, hogy lófarokba összecopfozva járjak, csak azért mert zavar a hajam bármilyen munkában. Az életem különböző szakaszaiban többször viseltem egészen rövid hajat, így nem ismeretlen számomra az 5 perc alatt elkészíthető tökéletes frizura.
Azzal is tisztában voltam, hogy egy éjszaka leforgása alatt milyen átváltozáson tudunk keresztülmenni, mikor reggel felébredve egy torzonborz fejű idegen köszön vissza ránk és akkor még csak a hajról beszéltem, a bedagadt fáradt szemekről nem.
(amit nem ismerünk, arról nem is tudunk írni)
:D
Hajvágásom olyan jól sikeredett, hogy a lányok versengve küzdöttek az elsőbbségért, mert hiszen anyja lánya mind a kettő, nekik is rövid haj kellett, de ízibe! Rövid hajat nem kaptak, azt nagyon sajnáltam volna, de egy alapos kurtítás nekik is kijárt.
Így történt, hogy ha egy egész hét eseményei maradéktalanul nem is maradtak meg bennem teljesen, de a tegnapi napomra, még egy darabig emlékezni fogok.

kupaktanács, milyen is legyen...

belevágtunk

Lucám arca azt hiszem itt mindent elárul...
Zsófia

B.U.É.K!!!

Múlik a nap, múlik az év,
Ami rossz volt, elmúlt már rég.
Holnap egy új évre ébredsz,
S ehhez kívánok nagyon sok jót és szépet!
B.U.É.K!

Fáziskésésben!

Mondhatom szép, hogy hajnalban (na jó most a reggeli 7 óra is annak számít) már feltettem a szilveszteri kocsonyát főni és a lencsével is hamarosan végzek, miközben az idei karácsonyunkról még egy árva sorban se emlékeztem meg. Pár napja történt és mégis olyan távolinak tűnik már. Sok minden történt azóta, ami még távolibbá teszi az elmúlt karácsony eseményeit...
- a folyamatos vendéglátáson túl, az idei év utolsó szülinapi buliján is túl, ott ahol a kerti kis-vakond is vadul túr, már lázas készülődés folyik, hogy az év utolsó napját is méltón elbúcsúztassuk.
Kezdet és a vég!

Kezdet, amikor a karácsonyi ajándékok beszerzésén ügyködünk, ez lehet már hónapokkal a jeles nap előtt, de a lényeg, hogy mindig "akad" valami a fa alatt. A mi Jézuskánk nagyon ügyes volt és még a bevásárlási láz kitörése előtt beszerezte a hőn áhított, illetve a legtesthezállóbb ajándékokat, amit röpke másfél óra alatt sikerült is gyönyörűen becsomagolnia. Azért az ajándékcsomagoláshoz egy kicsit visszatérnék, mert az évek óta használt piros, majd arany csomagolóanyagom, már tavaly is nagyon neccesnek tűnt a lányok számára, (mert nekünk is pont olyan volt!) ezért az idén szupertitkos rózsaszínre váltottam, akarom mondani a Jézuska, mert nekem olyan nyilvánosan soha nem volt, és nem is lesz...


Vég, amikor a kemény, verejtékes munkával becsomagolt ajándékok, két perc alatt az elenyészetté, szétdobálva, tépkedve a földön egy szemétkupaccá válnak. Erről szól a karácsony legalábbis nálunk, a gyerekekről, a gyerekekért, és ez nem is lesz már soha másképp, mert nekik szólnak az ajándékok, nekünk pedig gyönyörű, boldog mosolyuk, ami mindennél többet ér.
A köztes állapot pedig mondhatni mellékes, mert úgysem az fog megmaradni az emlékezetükben. A rengeteg kézműveskedésünk közül sem sikerült mindet megosztanom veletek, ez részben lustaságomnak köszönhető, amin remélem jövőre sikerül némileg változtatnom, mert írni mindig van miről, de ez legyen inkább egy újévi fogadalom féle, amit igyekszem legjobb tudásom szerint majd betartanom.
(néha azért nem árt majd ezen ígéretemre figyelmeztetnetek!)
Ételek szempontjából nézve hagyományos, ám ha az édességeket vesszük, cseppet sem rendhagyó desszertek kerültek az asztalunkra. Idén először szakítottam a hagyományokkal, és a megszokott mákos, diós bejglin túllépve az imádott Pavlova tortánk kapta meg a főszerepet.
Változás történt még a karácsonyfa állításban, díszítésében is, ami eddig a Jézuska feladata volt, most idén először viszont a lányokkal közösen, illetve egy bizonyos idő eltelte után, már csak az én feladatom volt...
Míg ezeket a sorokat írtam, elkészültek a lányok az idei év legutolsó kreálmányaival, az újévi sisakokkal. Plusz még egy nagyon fontos esemény miatt kellett félbeszakítanom írásomat, ugyanis a MI fogtündérünknek, se sok időt hagytunk pihenésre (mert az ünnepek alatt köztudott, hogy Ő sem dolgozik) de ma már ismételten akcióba kell, hogy lépjen, ugyanis Lucánk egyedül szabadult meg mozgó, fityegő fogától, úgyhogy éjszakai vendéget is várunk...
-még az idén!
:)

SOLO

A fenti címmel nem párkapcsolati állapotomra, hanem az esténként oly gyakran előforduló, vidám családi programunkra utaltam.

Kezdhetném úgy is, hogy a vér nem válik vízzé, hiszen már pocaklakóként szívták lányaink magukba a kártyázás örömét.
Akkoriban a nagy hasamnak és álmatlan éjszakáimnak köszönhetően rengeteget römiztünk Gáborral, és miután a lányok megszülettek az éjszakázósnemalvós időnket is ezzel töltöttük.
Aztán ahogy nőttek, cseperedtek a lányok, egyre kevesebb alkalmunk nyílt esténként nyugodtan leülni, nemhogy kártyázni...
Persze a kártyázás nem szűnt meg teljesen, csak más formát öltött. Elsők között a memória kártya, majd ezt felváltva Fekete Péter jelent meg, tehát akadt bőven kártyázási lehetőség az életünkben, hogy nem olyan amit mi szeretnénk, az már másodlagos kérdés volt.

Aztán a gyakori gyerektársaságnak köszönhetően, még valamikor nyáron találkoztunk először az UNO kártyával, ami azontúl, hogy fejleszt, még szórakoztat is. Nem csoda, hogy a kedvencünk lett. Illetve, csak lett volna, ha van saját kártyánk. Az óvodakezdés, és az ilyenkor szokásos különfoglalkozások, hamarosan feledtették velünk estébe nyúló, hosszú kártyacsatáinkat. Nem unatkoztunk a korán sötétedő estéken sem, mert mindig találtunk magunknak valami szórakoztató elfoglaltságot. Igaz, amikor felnőttek számára cseppet sem vonzó hercegnős, vagy pónis társast vették elő a lányok, mert akadnak ilyenek is a rejtekadó polcok mélyén, hiába próbáltam eldugdosni, akkor akárhogy erőltetjük magunkat, számunkra az minden, csak nem szórakozás. Mondjuk, elég viccesen is fest Gábor, amikor Bell (a szépség és a szörnyeteg) bábujával tipeg a csillogó mezőkön, mert persze természetesen, mindenkinek saját mesehőse van. (nekem Hófehérke lett leosztva)
Észrevétlen repültek a napok, hónapok, egészen addig, amíg Mikulásunk egyik beszerzőkörútján, úgy gondolta, hogy az édességek mellé egy csomag kártyát is becsempész a csizmácskákba. Gondolkozott szegény elég sokat, mert megzavarta Őt is a kínálat bőség zavara. Hogy, hogy-nem úgy döntött, nem a hőn áhított kártyával, hanem a hozzá nagyon hasonlító testvérével, a SOLO-val lepi meg lányokat. Azt tudtam, hogy a Mikulás nagyon bölcs, de hogy milyen jó döntést hozott, azt csak a játékszabályok elolvasása és első SOLO partink lejátszása derült ki. Sokkal izgalmasabb, szórakoztatóbb, mint a már általunk ismert UNO.
Nagyon jó, hogy eljött végre az-az idő is, amikor a kártyázást a gyerekekkel már baráti körben is bátran vállalhatjuk, mindannyiunk örömére. Idővel, még talán füleim is megszokják, ha a lányaim szájából oly idegenül csengő szavakat hallom -zsugázunk egyet?

(kép a netről)

Erre a hétre, szólóban terveztem napi programjaimat, mert bár nagyon jól állok a karácsonyt illetőleg, szerettem volna még egy-két befejezetlen dolgomat elintézni, míg a lányok az oviban vannak. Nem is tudom miért nem lep meg, hogy meghiúsult tervem, hiszen már számítottam rá, és pár nappal későbbre is vártam...
-mert nálunk nincs karácsony betegség nélkül, az szentestére szokott várni, hiszen ezt a hagyományt tartjuk már 5 éve. Most egy héttel a vártnál korábban érkezett, és csak reménykedni tudok abban, hogy mire elérkezik a szenteste, addigra feledésbe merülnek az idei betegségek. Jelenleg egy orrhosszal (pirossággal) Luca vezet. Tegnap némi öniróniával el is nevezte magát Rudolfnak. Jó lenne, ha legalább az antibiotikumot megúsznák, csak valami szövődmény ne legyen belőle. Gondoltam legalább egy napig ágynyugalmat rendeltek el nekik, amit egyenlőre sikeresen is kiviteleztem, mert élvezik az ágyhoz-jött játékokat, arról nem is beszélve, hogy órákig kártyázni, még itt is lehet...

meglePETés karkötők

Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, hogy milyen anyaggal dolgozom legszívesebben, bevallom nem tudnám rá a választ. Nincs "egy" amit különösebben kitudnék emelni a már meglévő munkáink közül, mert természetesen mindegyiket szeretem a maga egyszerűségével együtt. Talán azt mondhatnám, ha valaki mégis megkérdezné, hogy az aktuális munkámat szeretem a legjobban.
Most, ez a PET palackokból készült karkötő lenne a kedvencem. Tudom, kerültek már ki a kezem alól vadabbnál-vadabb elképzelések alapján készült ékszerek, de a jelenleginek még ez a jelző is szerénység lenne. Néha belendülök és ontom a bizsukat, holott jómagam jó, ha talán évente két-három alkalommal használom eme kiegészítőket. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy akkor miért bizsukészítésre szánom az időmet, nem tudnám rá a választ. Szeretem a bizsuk tarkabarka színvilágát, csillogását, és mint minden nő, én is minden kirakat előtt megállok, gyönyörködöm bennük. Régebben még vettem is magamnak egy-egy kiegészítőt, ami idővel a lányok játékszerévé vállt. Szeretem másokon, de már évek óta mentesítettem magam mindenféle ékszerviselettől, holott azelőtt még az is elképzelhetetlen volt hogy az órámat letegyem akár egy pillanatra is. Nem volt szándékos az ékszerletétel, de lássuk be nagyon zavaró tud lenni mosogatás, kertészkedés, vagy éppen főzés közben, arról nem is beszélve, hogy naponta le-fel húzogatni a kezünkre akár többször is, felér egy ceremóniával. Ezért rendszerint elfelejtettem felvenni, majd tanulva feledékenységemből, később inkább nemes egyszerűséggel a táskámba raktam, és útközben vettem fel... Mégis szeretem az ékszereket, bizsukat, csak éppen másokon gyönyörködöm bennük, miközben már rengetegszer megfogadtam magamnak hogy rendszeres viselőjük leszek. Nem tudom, hogy a karácsony, az ajándékozás, a saját készítésű ajándékok, vagy mi vitt arra, hogy PET palackokból készítsek karkötőket, azoknak a barátnőimnek akikről tudom, hogy hordani is fogják, mert szeretik a különleges, egyedi, igazán extrém darabokat. Gondolom megvenni sokkal egyszerűbb lett volna, bár ki tudja. Az óriási választék között biztosan elvesztem volna, mire kitalálom kinek melyik lenne a legtesthezállóbb választás. Így, hogy magam készítettem, tudok valami különleges, karácsonyi hangulathoz illő, lehet, hogy évente csak egyszer hordott, de egyedi ajándékot adni.
Mire az első elfogadható méretű darabokkal elkészültem, bizony több flakon is bánta buzgóságomat, de a sikeresebbek bizonyára áldották kezemet, hogy újrahasznosítva megmentem őket az utókor számára. Viszont elkövettem azt a hibát, hogy eleinte csak ott szabdaltam fel a palackokat, ahol megfelelő, karkötő méretűnek gondoltam. Igen ám, de mire az éles, egyenletlen széleket "beszegtem", addigra alaposan összement egyedeket kaptam. Kezdtem előröl, tanulva az előzményekből, már a szélesebb oldalánál szabdaltam a flakonokat és láss csodát sikerült elgondolásom.
Szegés után, pont a kívánt karkötőnagyságot értem el. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy egy flakont, hogy a fenébe lehet beszegni, elárulnám kérdésére a nagyon egyszerű választ. Nem tűvel és cérnával a jól megszokott módszerrel, hanem tűzzel és gyertyával, a PET palackoknál már jól bevált régi technikával, zsugorítással. Egy kis pirománia is kell hozzá, amit ezekben az esetekben különösen élvezek, mert a végeredmény soha nem garantált, főleg nem olyan formájúra mint amilyenre szeretnénk. Egy kis kitartással, (esetleg) némi égési sérüléssel elérhetjük a PET különlegesre de/formált karkötőkké alakulását. Talán ez a munkafolyamat a legizgalmasabb a karkötőkészítésben, mert a festés, már tényleg gyerekjáték, ha kiválasztottuk a legmegfelelőbb színt, esetemben több színt, és csillámos ragasztót. A Visegrádi flakon különlegesen nyomott mintája alkalmas antikolásra, ami nálunk készült zöld és piros alappal is. Antikoltam sima felületet is szivaccsal, ne rettentsen vissza senkit, ha nincs domború palackja.


Ha valaki egyszer megkérdezné tőlem, hogy miért ilyen rossz minőségű képekkel égetem magam a blogomon, akkor nem küldeném el a búsba, és nem sértődnék meg, jogos lenne felvetése.
Nem mintha mentegetőzni szeretnék és a fényképezőgépre hárítani a képi hibákat, amiknek egyébként szerintem megvan a saját hangulata, így még egyedibbé teszi meglePETéseimet.

Végül, ha valaki egyszer megkérdezné tőlem:
-az orvos mit mondott, mikor látott?
-azt mondta,hogy -Elmebeteg!-én pedig azt értettem, hogy -elmehetek.
:)))
meglepő, de azóta is tünetmentes vagyok...

Karácsonyi mécsestartóra, sokadik variációnk...

Már-már hagyománynak számít nálunk, hogy karácsonyi ajándéknak mécsestartókat készítünk.
Idén se volt ez másképp. Három évvel ezelőtt kezdtük el lányaimmal a mézeskalács mécsestartókat gyártását ami egyébként nagy kedvencünk, de most egy kicsit szerettem volna újítani, de mégis hagyományosat, olyan Mónisat készíteni. Mivel karácsonyi ajándéknak szántuk, egyértelmű volt, hogy valami olyasmiben gondolkodunk, ami szorosan kapcsolódik az ünnepekhez.


Volt egy doboznyi dióhéjam, ami részben tavalyi maradék, részben idei szerzemény a kézműves kacatjaimban. Tökéletes választásnak tűnt a dióhéj azt tudtam, csak azt nem, hogy miképpen lehetne kivitelezni belőle valamilyen pofásabb mécsestartót. Az ilyenkor szokásos iderakom-odarakom, forgatomból szokott kipattanni fejemből az isteni szikra, megoldás a dilemmámra. Nem sokkal később már javában folyt a munka , aminek dandár részét a lányok végezték, festették az aprócska dióhéjakat.
A kartonlapokra természetesen már nem engedtem nekik ragasztani, mert az ragasztópisztollyal történt, de azt hiszem jövőre már ezt a feladatot is eltudják önállóan végezni...
Minden mécsestartónk szigorúan a lányok elképzelése, felügyelete mellett történt, így a végeredmény is az Ő ízlésüket dícséri, amivel maximálisan meg vagyok elégedve.
Igazán ötletesen variálták a színeket, nem csak a dióhéjaknál, hanem az alaplap kiválasztásánál, illetve a dekorációként használt gyöngyöknél is.
Úgy indultunk neki eleinte a munkának, hogy csak pár darabra mécsestartóra van szükségünk, majd időről-időre emeltük a darabszámot, mire a végére értünk, szinte észrevétlenül értük el a 25-ös darabszámot. Óvónénik, dadusnénik, Varázsműhelyből az összes alkalmazottnak, na és természetesen azon barátok részére, akik nevét itt nem említhetem meg, mert még a végén lelőném a poént.


Ha valakinek még nincs ajándékötlete, de van néhány szem fél dióhéja, tetszőleges színű akril festéke, mécsese és ragasztópisztolya, ne habozzon, bátran fogjon bele! :)


Ma, csütörtök lévén Varázsműhelyes napunk van, ahol délután már az utolsó Adventi gyertyagyújtásra, karácsonyra hangolódva, egy műsorral készültek a gyerekek.
Reggel izgatottan készülődtek a lányok, ami nem is csoda, mert életükben először igazi nylon harisnyába mehettek, ami ráadásul nem akármilyen, hanem igazi nagylányos, alkalomhoz illően, csillogó. Ezt most muszáj volt lejegyeznem, illetve az előbb egy emlékeztető cetlire is felírtam magamnak, nehogy a nagy rohanásban elfelejtsem: PÓTHARISNYA!!!

11.12.13. Lucám napja

Tudom, már megint a számmisztikánál kötök ki, de nem mehetek el szó nélkül a mai dátum mellett, mert nem mostanában lesz hasonlóban részünk. Igaz a 13 mint szám, továbbra is kedvencem lesz és nem csak azért, mert jómagam is ezen a napon születtem...
Tulajdonképpen Gábornak köszönhető, hogy a mai nap, december 13. névnapként szerepel az életünkben, másodszülött, Luca lányunk személyében.


Mikor még a lányok pocaklakók voltak és megtudtuk, hogy "A" magzatunk biztosan lány lesz, ragaszkodtam rég dédelgetett kedvenc nevemhez, a Zsófiához.
"B" magzatunk viszont csak az utolsó hetekben mutatta meg szégyenlősen magát 3D ultrahangon, amikor is nem csak a gyerek nemével kellett szembesülnünk, hanem azzal a ténnyel, hogy a lábán 6 ujjacskát mutatott a gép.
Lánynév ügyben nagyon jól álltam, mert voltak még rejtett tartalékaim, (gondoltam bevetem az irányított demokráciámat) de valahogy egyik sem volt Gábor kedvére való, mert Ő valami "különlegesebbet" szeretett volna adni a kis sámánlányának.
Egyébként Lucánk, egy földre-szállt angyalka.
Szerencsére semmi nem lett igaz a téves diagnosztizálásból, de Luca nevén már nem változtattunk, rajta maradt.
Rajta maradt úgy, mint becenevei. Igen, mert neki több is van (hú, hogy fog utálni érte később mert most kikotyogom)
Ilyenek a Lufiszerkó, Batkamanó, és mostanában az Arany Mazsola (ezt Ő is szereti), csak hogy a legnépszerűbbeket említsem az évek alatt felhalmozott becenevek közül.
Mi egy ilyen becézgetős család vagyunk, mert még a körülöttünk élő állatoknak is vannak fedőnevei.
Na, de térjek vissza eredeti témámhoz.
Mivel ma Luca napja van és utolsó évünket tapossuk az ovisok önfeledt világában, megengedthettük magunknak azt a lazaságot, hogy igazoltan hiányozzunk az ilyenkor évente megrendezett családi Adventi készülődésből. A lányok nem nagyon bánták, mert már a könyökükön jön ki az asztaldísz és egyéb karácsonyi okosságok készítése. Nem csoda, mivel másról se szól az életünk már hosszú hetek óta.
Az ovis kézműveskedés helyett színházba mentünk családilag és Závory Andrea egyszemélyes előadásban nézhettünk meg az Alice csodaországban című darabot. Bevallom maga a mese nem tartozik a kedvenceim közé, attól függetlenül, hogy már rengetegszer szerepelt az esti meséink között, ez a különleges, vidám előadás más megvilágításba helyezte a darabot.

Luca "régi" vágyát teljesítettük azzal is, hogy megkapta élete első elektromos fogkeféjét, amit mióta cápakisasszonnyá avanzsált, mellesleg minden nap megemlített.
Most, hogy már a fürdésen is túl vagyunk, fogmosás után az új könyvet is felavatjuk...
Hosszú és eseménydús volt a napunk, nagyon elfáradtam, de holnap szívesen kezdeném előröl, ugyanebben a felállásban.

Csak egy kérdés

Anya, hogyan lehetséges hogy az oviban, meg az utcán láthatjuk a Mikulást, este pedig amíg nem alszunk el nem jön be hozzánk?


Lucám kezdett agyalni az elmúlt napokon történésein...

Várunk téged Mikulás!

Azt hiszem nem vagyok egyedül azzal amikor azt írom, hogy a gyerekek reggeli ébredése rekord idő alatt megvolt. Elég volt csak a számon kiejtenem, hogy bizony Ma van az a nagy nap amikor a fehér szakállú ellátogat hozzájuk, -máris pattantak ki az ágyból.
Még hisznek benne, és ez olyan jó.
Már tegnap este tisztogatták csizmácskájukat, nem törődve azzal, hogy oviba ma abba mentek...
Sebaj, délután szívesen megismétlik, szertartásosan előkészítik.
Az ovis Mikulást délelőtt fogadták a gyerekek immáron utoljára, hiszen jövőre már mindannyian az iskolapadra cserélik jeleiket.
Igyekszünk ezt a mai napot is különlegessé tenni a lányok számára, ezért szakítva az eddigi hagyományainkkal, úgy döntöttünk, hogy nem éjszaka, hanem sötétedés után érkezik a Mikulás.
A forgatókönyv kész, már csak a kivitelezés kíván egy kis finomítást.
Még én is izgulok, annyira magával ragadt az ünnepi hangulat!
:D

Pont a fele

ég, mivel ma bronz vasárnap van.
Hihetetlen, két hét múlva karácsony...

Palackba zárt adventi naptár

Vannak időszakok amikor elkap a gépszíj és mindenféle agyament dolgot csinálok. Ilyenkor legtöbbször előjön maratoni takarítási mániám és ha már agyilag ennyire "pihent" állapotba kerülök, akkor jönnek a legőrültebb kreatív ötleteim. Így volt ez akkor is amikor a lányok gurigás adventi naptárján agyaltam, hogy egy kicsit valamivel az idén feldobjam. Miközben gondolataim kitudja hol jártak, megszomjaztam és alaposan meghúztam az ásványvizes palackot. Ez lett a vesztem, mert a flakon formája adta a témát. A gurigákat egy szempillantás alatt elfeledtem és otthagyva csapot-papot ollót ragadtam, hogy eszement ötletemet azonnal kipróbáljam. Az elképzelés jónak tűnt, már csak a megfelelő mennyiségű és formájú falakon akadályozott megvalósításában. Este jött egy újabb megvilágosodás, amikor a lányok Boci /probiotikus/ italos-doboza /lecserélve az Actimel-t/ a szemetesben landolt. Nem voltam rest kivettem a kukából, miközben tudtam, hogy megtaláltam az igazit! Innentől egyenes út vezetett a sikerig. A lányok is nagyon élvezték, korlátozás nélkül, kedvükre ihattak kedvenc ivójoghurtukból, csak hogy meglegyen a kívánt darabszám.
Valahogy most jöttem rá, hogy a naptárnak nem feltétlenül kell zárhatónak lenni, mert az aprócska ajándékok másképp is tálalhatók, csak a "körítésnek" kell megfelelőnek lenni.
A mi esettünkben egyébként is az ajándékok zöme utalvány formájában, azaz nem kézzel fogható módon ad meglepetést, annak a pár darab csokoládénak meg megteszi egy kis-kosár, vagy régi, kinőtt sapka, amiből kedvükre kihúzhatják a napi fejadagjukat.
Az utalványok egyébként összetekerve vannak elrejtve a harangok pocakjában.


A flakonokat méretre vágtam, festettem, díszítettem.
Mutatós kis harangocskák kerültek ki a kezem alól, igaz az angyalok lyukasztásánál, ragasztásánál voltak (nehéz) pillanatok, amikor saját ép elmémet magam is megkérdőjeleztem, de a lányok mosolygós arcára gondolva, a zárt osztályt is bevállaltam volna...


És, hogy a lányok "kevesek" nekem, idén ismételten elkészítettem az ovisok advent dekorációját a gurigás szaloncukrokat, megtöltve egy kis csokoládéval, összesen 35 darabot.
:D

A fényképező kezdi megadni magát, amin már nagyon nem is csodálkozok, hiszen mikor romlana el, ha nem az ünnepek előtt, alatt, között!!!