Újratervezés

Már jó ideje elkészültek az új íróasztalok, azaz a szekreterek, a lányok tanulószobájába. Ezeket még az epeműtét utáni lábadozós napokban kezdtem el, csakúgy, mint a szobájuk összes bútorát. Mondjuk úgy könnyű, hogy ilyen segítségeim voltak...

-akik nem csak festettek, hanem csiszoltak is.

Mikor a lányok elsőbe mentek, azon a nyáron újítottuk meg az egész gyerekszobát. Akkor, nem csak új festést kaptak, hanem új bútorokat. Az új bútorok, valójában nagyon is régiek voltak, némi továbbgondolással, újratervezéssel. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a ház többi bútorához igazítva, az ő szobájukban is uralkodni fog a barna bútorszín. Mára, ezt már teljesen másképp látom és nem csak a magam változó ízlése miatt...
A lányok miatt is lépnem kellett.
Luca, már elég régen mondogatja, hogy külön szobát szeretne, míg másik-fele Zsófi, hallani se akar róla.
Bántott a dolog, hogy sehogy nem tudok mindenki számára jó döntést hozni, így inkább azon agyaltam, miként tudnék Luca kedvében járni és maradásra bírni.
Sokadik variáció és némi őszhajszál után, arra az egyezségre jutottunk, hogy részben átalakítjuk a szobájukat. Még jó, hogy jött a tanulószoba bútorfestése, mert innen jött az egész ötlet. A leányszoba, egyébként tökéletes volt eddig is, és mivel nőből vannak, ez a módszer tűnt a legegyszerűbbnek, pláne úgy, hogy Lucának nagyon tetszenek a régi, nagyon kopottas bútorok, kiegészítők. Csak tudnám, kire ütött ez a gyerek?
A szekreterek már régebbről megvannak és mivel szerkezetileg se volt semmi gond velük így csak egy festés hiányzott róluk.
Újítottam már fel bútort kedvenc festékemmel többet is, de most inkább, a saját keverésű, házi krétafestéket használtam, ami tulajdonképpen ugyan az mint AS és nem csak olcsóbb, de kiadósabb is. Eredetileg, nagyon öreg  repedezett festékhatást szerettünk volna Lucával, ám a repesztőlakk ellenére-se sikerült, számomra ismeretlen okból elérni a kívánt hatást, így nem kísérletezgettem tovább...
Luca másik nagy mániája, Párizs. Jöhet bármilyen kép, tárgy amin az Eiffel-torony található.
Innen az ötlet, hogy ötvözzük a kettőt a szekreteren.
A transfertálás már becsukott szemmel is menne, amennyit készítettem már,  a majd egy év során, de bútorra, fára, még soha.
Nagy fába vágtam a fejszém tudom, de annyira bíztam a sikerben, annyira szerettem volna szépet, valami igazán maradandót alkotni a lányok számára, hogy ez éltetett végig a munkám során...
Festésben, csiszolásban segítettek, mindenki a sajátján gyakorolt, de amikor a kép rákerült és a végén waxolva öregítve lett, már nem látták, csak a kész végeredményt.
Reakciójuk leírhatatlan volt számomra. Örökre belém égett, ahogy sírva ugráltak, ölelgettek örömükben, nem akartak hinni a szemüknek.
Megható pillanat volt. Már csak ezért is megérte az a rengeteg hajnal és éjszaka amit a bútorfelújításokkal töltöttem.

 itt még csak a transfertált kép van rajta a fiókokon, egyébként mind a két szekreter elején, egyforma a minta

antikolva

Luca szekrénye belülről:

 Zsófié pedig ilyen lett:

Értük bármikor újrakezdeném...

Kis herceg

Ennyire laza szülő még eddig nem voltam, mit az idei nyáron. Nem tudom, hogy ez az iskolaváltásnak köszönhető, vagy egyszerűen csak annak, hogy nőnek a lányaim, de messziről kerültünk eddig, minden tanulással kapcsolatos dolgot. Eredetileg nem így terveztem  a nyarat, de hát ugye,- ember tervez...
Vannak viszont kötelességeink is. Mennyivel jobban hangzik a kötelesség a kötelezőnél.
A kötelező dolgoktól alapvetően irtózunk, és ez így is van jól...
Azért, hogy még véletlenül se unatkozzunk nyáron, kötelező olvasmányként kapták a lányok a kis herceget. Azt csak zárójelben jegyezném meg, hogy szerintem nem 4. osztályba készülő gyerekek fognak életre-szóló idézetekkel dobálózni a könyv elolvasása után... jóformán meg se értik az egészet.
Sebaj! Nem adtam fel. Először kezdtük a könyvek beszerzésével, mert ugye, élből kettő kellett... -majd, az olvasással folytattuk.
Ez így kevésnek bizonyult, jöhetett a hangoskönyv. Személy szerint, többször is elaludtam rajta. 
Amikor csak tehettem, átbeszéltem lányaimmal a fejezeteket, de láttam, hogy nem jutottunk előrébb.
Nem kertelek, utálták az egész könyvet, úgy, ahogy volt. Részemről  teljes volt a pánik, mert fogalmam se volt arról, hogy mit fognak írni a könyvről, öt oldalon keresztül. Öt oldal. Ennyi a minimum, amit fogalmazásként írniuk kellene, ráadásul tollal, csak, hogy gyakoroljanak...
Azt hiszem, hogy a legjobbkor jött az a mentőöv, amit a szegedi Móra Ferenc Múzeum dobott ölünkbe. Bolygón innen  a kiállítás címe, és természetesen a kis hercegről szól. Ez a nekünk való, mint utolsó lehetőség, mert az idő sürget...
A megfelelő időpontot kicsit nehezebb volt összeegyeztetnem Gáborral. Egy vasárnapra esett, hogy útnak tudtunk végre indulni és pontot tehetünk, az egész kötelező olvasmány végére.
Nagyon bizakodó voltam, bár számomra az egész kiállítás nagy csalódás volt, a lányoknak mégis segített...

Lelkesen jöttek ki a kiállításról, alig várták, hogy belekezdhessenek  végre az írásba. Erre még várniuk kellett egy keveset, mert ha már Szegeden jártunk, akkor egy kicsit turistáskodtunk és lazításképpen, még a vadasparkba is ellátogattunk. Apropó vadaspark. A borsos árak mellett, többet vártam itt is. Sebaj, mert ameddig a lányoknak tetszik és ők, jól érzik magukat, addig is befogom a számat. Azt viszont nem hagyhatom ki, hogy országos szinten, még mindig a miskolci vadasparkot tartom a legjobbnak, minden tekintetben...

Vissza térve a kis hercegre. Jelenleg 4 oldallal készen vagyunk, az-az egy, meg majd csak összejön még, ezalatt a pár nap alatt. A tollal írás hibaszázalékával is maximálisan elégedett vagyok. Nem volt lapkitépés, sírás, elkeseredés, csak hatalmas izgalom, ami gyakorlással majd szűnni fog. Legalábbis nagyon remélem.
Azt írtam már, hogy mekkora mázlink van? Nem csak a kiállítás miatt, hanem novemberben a mozikba kerülő film miatt is, ami természetesen a kis hercegről szól. Lesz még időnk bőven tanulmányozni, hiszen a negyedik osztály végig erről szól...

Egy ilyen a kép meg kötelez...
 

Így is, úgy is... -ikrek!

Ennyi szomorkás bejegyzés után, nekem is felüdülés, végre, valami jó dologról is beszámolni.
Wifi elvesztése után, látva a lányok  nem múló fájdalmát, szülői kötelességünknek tartottuk, hogy kilendítsük Lucáékat a gyászból.
Ne értsen senki félre, nem azt szeretnénk, hogy dugják homokba a fejüket és ne gyászoljanak, ne érezzék az elvesztés fájdalmát, de amikor létezik egy gyerekbarátibb  megoldás is, így, mi inkább azt választanánk...
Mivel azt mondták a lányok, a fájdalom miatt, hogy nem szeretnének semmilyen állatot*, jó szülőhöz híven, meg is kellett volna értenünk.
Mi viszont, jó szülőknek gondoljuk magunkat, így megbocsájtható a bűnünk, hogy nem hallgattunk rájuk, és akcióba lendültünk állatimádó lányainkért...
-pontosabban én.
Vadul keresni kezdtem a neten cicákat, de legfőképpen fehéret, mert Lucának az a kedvence, hátha... Majd miután nem találtam, jöttek a kutyák, de ott sem jártam sikerrel. Hiába volt egyik aranyosabb a másiknál, náluk szóba se jöhetett...
Teljesen feladtam a keresgélést, úgy látszik, akkor ez az utunk, nem kell nekünk több állat.
Ám a sors kifürkészhetetlen...

Este, mikor ismét gép közelébe kerültem, csak úgy poénból (már évek óta) időről-időre, megnézem az aktuális briard kenneleket, hogy éppen hol van szaporulat. Eddig soha sehol nem volt, nem jártam szerencsével.
Ebből, már gondolom lehet sejteni, hogy most, találtam aktuális almot.
Először nagyon megijedtem, hiszen ezt akartam évek óta  majd az első sokkból felocsúdva, szóltam Gábornak, hogy nézze meg ő is a kicsiket...
-persze mindezt a legnagyobb titokba!
Pár telefonváltást követően, sikerült is megegyeznünk abban, hogy másnap megyünk megnézni a kutyusokat, természetesen,  minden kötelezettség nélkül.
Az, hogy gyakorlatilag az ország másik felébe kellett autókáznunk este, mert a tulaj, csak akkor volt otthon, már mellékes is.
Az egész utat végignyűglődték a lányok.
Nem értették, miért megyünk el a Balaton mellett,
-ám amikor kiszálltunk a kocsikból és meglátták a kutyákat, nem akartak hinni a szemüknek...
Első pillanattól nagy lett a szerelem, pláne akkor, amikor megtudták, hogy nem egy, hanem két* kiskutyát hozunk el...
-tovább erősítve ezzel, az itthoni nőuralmunkat.

Semmi kétségünk nincs afelől, hogy jó döntést hoztunk. Igaz, volt bennünk egy kis félelem, de bízva lányaink felelősségtudatában, már elég nagynak éreztük őket ahhoz, hogy saját állatukról gondoskodjanak maximálisan, tőlünk függetlenül.
Nem szerettem volna én a MAMA lenni, mert a konyha miatt az összes állat annak tart és a takarítószemélyzeti státuszból is elegem van már...
Mindent a lányoknak kell a kutyákkal csinálni. Ők adták a neveiket, ők etetik és bizony, a piszkos munka is rájuk hárul.
Ilyen feltételekkel, számunkra igazi öröm az állattartás, mert a kiskutyák első pillanattól fogva elfogadták a lányokat gazdájuknak, jól kiválasztották egymást.

Hazafelé: Luca-Bori, Zsófi-Saci páros.

a 3 hónapos szőrgombolyagok

Azóta elválaszthatatlanok egymástól.

 Szerelem, első látásra...
-itt még a szülőkkel

 Ez a boldogság, remélem, évekig tart az ikreink között!


*Lóg a zászló sajnos Schanelnél is, mivel Wifi betegsége fertőző, és egy év alatti cicákat támadhat legfőképpen meg. Schanyit (Sanyi) 2 hét múlva kell vinni vérvételre...

Nincs Wifink

Sajnos már az előző bejegyzésem se volt túl örömködős, ez meg pláne nem lesz az. Na, nem mintha nem szeretnék vidám és jó dolgokról is írni itt a blogon, csak valahogy az élet másképp alakul nálunk mostanság.
A harmadik, immáron utolsó kacsánk is elment...
Gyakorlatilag 1 héttel a rókás eset után, -pedig már nagyon bizakodóak voltunk, mert a mi kis utolsó mohikánunk, addig nem adta fel, míg társaságot nem toborzott magának.
Ez, először csak egy udvarlót jelentett, majd  naponta növelte a létszámot. A végén, már négy kacsánk lett. Hiába lett társasága, már nem volt a régi. A tóból jóformán ki se jött, és a dinnye se hozta lázba, nem úgy, kosztos vadkacsákat...
Külsérelmi nyomot nem találtunk rajta, csak gubbasztott a tó szélén. Felvittük a helyére, ám múlthét hétfő reggelére elaludt.
Jól kezdődött az a nap is számunkra, pedig akkor még nem sejthettük a folytatást...

Akkor már több mint 2 hétnél tartottunk Wifivel, hogy naponta állatorvoshoz vittük, eleinte csillapíthatatlan lázával. Lázcsillapítás, antibiotikum, vérvétel... 
-eredmények negatívak, ment a találgatás.
Pontos diagnózisunk még nem volt, így nagyon bizakodtunk.
Ezen a bizonyos hétfő reggelen, a változatosság kedvéért ultrahangra és a már "szokásos"  lázcsillapító szurira mentünk Wifivel.   Az ultrahang eredményei nem voltak túl rózsásak, nagyon ijesztőek voltak, amit csak, egy speciális vérvizsgálat mutathat ki.
Még ekkor is nagyon bíztunk a lelettel kapcsolatban, amire délutánig kellett várnunk.
Az eredmény teljesen sokkolta a családot.
Wifinek, fertőző hashártyagyulladása (FIP) van, ami gyógyíthatatlan...
Aki járt már valaha hasonló cipőben, az tudja csak igazán, milyen nehéz egy családtag élete felett, még akkor is, ha ő "csak" egy állat mások szemében, döntést hoznunk.

Nagyon megviselt bennünket a búcsúzás, nehezen engedtük el Wifit.
Nekünk felnőtteknek is sok volt egy napra, hát még a lányoknak...

Tápláléklánc

Nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy létezeik. Viszont mikor az ember saját bőrén tapasztalja, vagy a  környezetében fordul elő, teszem azt a családtagként minősített állatoknál, az megdöbbentő.
Mikor a saját szemeddel látod a prédává lett áldozatot a ragadozó szájában, az felkavaró...
Ede kacsánk halála után, nagyon vigyáztunk a maradék  két darabos állományunkra. Hihetetlen, de tényleg nagyon jó fej kacsáink voltak. Jó, mondjuk a dolgukat most sem végezték rendesen, mert kerülgetnünk kell a meztelen csigákat, viszont a tó békaállományát alaposan megkurtították.
Jóformán ki se jöttek a tóból. Most, hogy olyan nagy melegek vannak, már az éjszakákat is lent töltötték, nem lehetett őket felcsalni és a hasuk se hozza fel őket pár napja. Minek is? Hiszen még a dinnyét is levittük nekik...

Szombaton egyébként is korábban terveztem az ébredést, mert baráti körben egy kis bográcsozásra, sütögetésre készültünk. Ha már pokoli meleg lesz amúgy is,  akkor dobjunk rá még egy lapáttal...
5:40-kor nem-éppen óracsörgésre, hanem kacsa hápogásra keltem. Ebben nem is lenne semmi meglepő, hiszen mióta megtanultak hápogni, gyakran hallatják reggelente jellegzetes hangjukat. Iza mivel ő meg jó házörzőként a házban aludt bent, tőle nem megszokott módon jött hozzám és ébresztgetett. holott máskor még 7 órakor is alig bír felkelni
Igen ám, de ez a hápogás más volt mint az eddig megszokottak. Beletellett szerintem pár percbe, mire eljutott a tudatomig és felkeltem, beletörődve a szokatlan ébresztőbe. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy egy kacsánk áll a tó szélén és még mindig hápog ki a fejéből. Izát kiengedtem, majd miután kimentem a teraszra, ez használni szokott, szememmel pásztáztam a tavat a másik kacsa után. Nem láttam. Ekkor olyan rossz érzésem támadt, hogy inkább lementem, hogy megkeressem, mert biztosan elbújt valahová, azért hívja a másik. Azt tudni kell a kacsákról, hogy mindig, mindenhová együtt mentek, nem voltak külön utak számukra. Hiába jártam körbe a tavat és hívogattam  a másikat, nem találtam meg. A legrosszabbra gondoltam már akkor, de mivel nem voltak atrocitásra utaló nyomok, így még reménykedtem, hogy csak egy szökevénnyel van dolgom.
Itthon maradt kacsánk se adta fel a kegyetlen rikácsolást, amire nem is olyan messziről, de jött is válasz. Papucsot húztam, kulcsot vettem a kezembe és úgy ahogy voltam hálóingbe, elindultam a két házzal odébb lévő lejárathoz, ami a patakpartra vezet. Hiába füleltem a mi kacsánk hangán kívül mást nem hallottam, ha csak azt nem veszem alapul, hogy a vadkacsák pancsolása is annak számít.
Visszamentem a házba, ahol már az egész család ébren várt, ebben a korai órában.
A gyerekekkel ismét lementünk a tóhoz, nyomokat, no meg kacsát keresni. Akkor vettem csak észre, hogy nem a tó szélén, hanem a vízben vannak kacsatollak. Tehát itt valami nagy baj történhetett, mert már Izi is nagy szaglászásba volt benne.
A kertünk hátsó részén a kerítés, kőből van kirakva, rajta egy vasajtó, ami maximáslisan szökésbiztos. Ott állat se ki, se be, nem közlekedhet.
A kert végében folyik egy kis patak, ez a határvonal Budapest és Csömör között amibe a vadkacsák tanyázni szoktak, tele náddal, fűzfával.
Kimentem hogy szétnézzek ott is kacsaügyben, bár értelmét sokat nem láttam, mikor megláttam őt...
-a nagy vörös rókát, szájában a kacsánkkal.
Kb 10-15 méter választott el bennünket. Pár másodperig földbegyökerezett lábbal meredtünk csak egymás szemébe, ő mozdult meg elsőnek. a kacsát kiejtette a szájából és mintha ott se lett volna, köddé-vált. A szemem se vettem le arról a helyről ahol kacsánkat elejtette, úgy kiabáltam a lányoknak, hogy hívják az apjukat, de azonnal.  Azt nem tudom, hogy-hogyan, miként, történhetett, de mire Gáborom kiment a megadott helyre, a kacsatetem már nem volt ott...  
- csak az-az  idegen érzés maradt bennem,ami nagyon felkavaró.
Talán jobb lett volna, ha nem látom, akkor a tudatalattim biztosan szebb befejezést kreál veszteségünknek, mint így tudva a tutit.
A tutit, ami megdöbbent és sokkol.
Róka jár a kertünkben úgy, hogy az elméletileg, kutyával őrzött terület.
Róka van a városi, lakott részen.
A róka világosban szedi áldozatait, nem az éjszaka leple alatt.
Őrület!
Szóval, tisztában vagyunk ezzel a táplálékláncos izével, de ez azért így, egy kicsit más...
Most már csak egy kacsánk maradt a háromból.
Szegénykénk, ő is sokkot kapott.
Egész nap kétségbeesve hápogott, kereste, hívogatta még a társát.
Semmi nem volt jó neki, még az imádott dinnyéjétt se ette.
A tóból ki se tette a lábát, és megfogni sem tudtuk.
Nem tudom mi lesz ennek a vége...

Ez a kép másfél órával a rókatámadás után készült. Csak így volt aznap hajlandó úszkálni a tóban.
Egyszerre volt vicces és egyben elszomorító.







  

Zsófiám, egy igazi hős!

Lehet, hogy kicsit nagyképűnek tűnhet elsőre a bejegyzésem címe, de ezt most tényleg nem az anyai elfogultság íratja velem, hanem a puszta tények...
-mert, melyik gyerek fekszik önként és dalolva kés alá, hogy megműttese magát?
Történt még valamikor kora tavasszal, hogy Zsófi alsó szemhéján egy kis piros dudort láttam. Nem viszketett neki, így gondoltam hamarosan elmúlik. A pirosság meg is szűnt, a dudor viszont maradt. Ez pont egy hétvégére esett. Majd frászt kaptam, mert egy szabályos göb volt a szemén, és persze, hogy egyből a legrosszabbakra gondoltam. Addig-addig  túráztattam magam, míg saját megnyugtatásomra, hála google kikerestem, a leginkább Zsófi tűneteihez passzoló betegséget és diagnosztizáltam neki a jégárpát. Maga a jégárpa nem komoly, nem fáj, nem viszket ha csak azt nem vesszük figyelembe, hogy inkább a környezetünkbe keltünk némi aggodalmat a nem túl esztétikus látvánnyal és folyton magyarázkodnunk kell miatta. A jégárpa vagy elmúlik magától, ami egy nagyon hosszadalmas folyamat, akár 1 évbe is beletellhet, vagy nem vár az ember és megműtteti.
Természetesen nekem, a kés volt a legutolsó ami Zsófi szemével kapcsolatban eszembe jutott. No meg, akkor még suliba is jártak a lányok, így inkább a kevésbé fájdalmas, de biztonságos megoldást ajánlottam, némi irányított demokrácia mellett.
Türelem!
Hiába volt Zsófi türelmes, a jégárpa sehogy se akart kisebb lenni, sőt, mintha még nőtt is volna.
Mondogatta, hogy nagyon zavarja, szeretné ha megműtenék, még szeptember előtt.
Nem örültem neki, de mivel döntésében hajthatatlan volt, így kénytelen kellett melléállnunk és támogattuk döntésében.
Bevallom rengeteg időm ráment, mire megtaláltam a megfelelő orvost. Igaz, jégárpát rengeteg helyen műtenek, gyereket sehol nem vállaltak el...
Az eszetgomi kórház megint remekelt, mert ott vállalták csak el. Nem baj, kirándulásnak is jó volt, hogy kétszer is kellett oda mennünk
Először is, mindenki nagyon kedves volt Zsófival. A nővérek, és az orvosok is csodájára jártak, hogy mennyire elszánt a műtéttel kapcsolatban.
Mikor megbeszéltük a másnapi időpontot, bennem hihetetlen félelem alakult ki. Oldva saját  feszültségemet és Zsófi számára tíz napig tartó víztilalmat, egy strandolást javasoltam a családnak.
Egyébként is kánikula volt, ki tudja mit hoz a holnap...
Egész éjszaka alig aludtam, annyira féltettem Zsófit, mert bár, néztünk közösen videókat a műtétről, én a műtét után íródott kommenteket is végigolvastam...
-Végig az esztergomi úton hatalmas gyomorideggel voltam, míg Zsófi, maga volt a megtestesült nyugalom.
Reggel 8-ra már a kórházba is voltunk.
Jóformán még le se ültünk, már jött is az első nővér, hatalmas mosollyal az arcán, és már cseppentette is az első adag érzéstelenítőt Zsófi szemébe.
Majd pár perc múlva egy másik nővér ezt megismételte, mire jött a doktornő és mentek is a műtőbe, ahová előzetes megbeszélésünk alapján az apja kísérte be. Sajnos én nem bírtam volna a látványt, túlságosan is féltettem, így nekünk Lucával, marad a várakozás.
Luca, hogy unalmát űzze, vagy aggódását leplezze, a telefonommal matatott.
Alig záródott be Zsófiék mögött az ajtó, beindította a stopperórát. 
Négy perc se telt el, mire kijött egy nővér hozzánk és azt mondta:

- Anyuka, nagyon büszke lehet a lányára, mert egy pisszenés nélkül, bátran végigcsinálta a műtétet!
-?????
-Már készen is vagyunk, rögtön jönnek. Érdemes lett volna videóra venni, hogy egy 9 éves kislány jégárpáját helyi érzéstelenítővel műtjük, míg a felnőtteket ezért, el kell altatni, mert hisztiznek...
És akkor meg is jelent az én hősöm az ajtóban!
4: 43
Stopper leállt, anyai szívem megkönnyebbült, Zsófi meg csak mosolyog.
Most már szép a szeme, nem lett hatalmas monoklija, mint amire a kommentek miatt számítottunk és nem is voltak őrült fájdalmai (hiszen, műtét másnapján már kerítést is mászott, kedvenc macskája után)

Most már gyönyörű a szeme. 
Kenegetnünk kell még pár napig, majd reménykedni, hogy nem újul ki megint a jégárpa, amit Zsófi egyébként nem bánna, mert annyira jól érezte magát a kórházban.
Részemről csak annyit fűznék hozzá, hogy az elkövetkezendő években szeretném kerülni a kórházak tájékát is.
Elég volt az idén ennyi is belőle...

Boldog

Na, nem mintha olyan gyakran posztolnék magamról képeket, vagy bármilyen eseményt a facebookon, tegnap biztosan ilyet tettem volna  fel, egy nyúlfarknyi mondat mellett...
:)
Végre, kiszedték a varrataimat!

Viszont mivel nem a facebookon, hanem itt a blogba írok, így egy kicsit bővebbre eresztem mondandómat.
Tényleg kiszedték a varratokat, amitől alapjáraton jobban féltem, mint magától a műtéttől.
Jól vagyok a helyzethez képest. Mivel egyébként sem hagytam el magamat, igaz a család mellett nem is nagyon lehetett volna, két pihenés között belekezdtem némi bútortuningba.
Jó, azért nem egyedül csináltam, mert a lányok lelkesen segítettek, elvégre az ő bútoraikról volt szó.
Először a szobájukban lévő kisbútorokat festettük át fehérre, majd a tanulószoba következett.
A két szekreter alaposan feladta a leckét, no meg a lányok igényei sem könnyítették meg a munkámat.
Ma majdnem befejeztem, de sajnos az utolsó lépéseknél elrontottam valamit, és a fiókokat újra kellett kezdeni. Ettől nem lettem túlságosan boldog, viszont aki ismer, tudja rólam, hogy nem adom fel egykönnyen...
-pláne úgy, hogy két csiszolás közben a világ legjobb anyukájává lettem nyilvánítva.
Már csak ezért megérte az egész.
Holnap remélem befejezem, és akkor végre képet is tudok mutatni mázolmányainkról. 

Nyaraltunk?

Szóval, van most ez a nagy meleg meg minden. Úgy gondoltuk  a múlt héten, hogy akkor házon kívül egy pár napot, mi felnőttek is megérdemelnénk a jóból.
Az állatok felügyeletét is sikeresen megoldottuk, így nyugodt szívvel indulhattunk a Balatonra.
Igaz, már indulás előtt pár nappal éreztem én, hogy valami nincs rendben, mert vacakolt az epém, de akinek már volt hasonló problémája az tudja, hogy ez egy múló állapot. Egyszer jobb másszor rosszabb. Szóval induláskor az egyszer jobb állapotomban voltam, ami lehet, hogy a lányok lelkesedése miatt ragadt rám. Rengeteget pihentem, napoztam és olvastam, míg a lányok úszóhártya növesztésével próbálkoztak. Pár nap múlva azonban jött a feketeleves. Csillapíthatatlan epegörcsöm lett, amin a gyerekek kedvéért próbáltam ideig, óráig uralkodni, ám amikor elszakadt a cérna, könyörtelen voltam és össznépileg elautókáztunk a siófoki ügyeletre, esti program gyanánt.  Az ügyeletről egyből a kórházba irányítottak, ahol most írhatnám, -hogy megfelelő ellátásban részesültem, majd szépen visszamentünk szállásunkra és nyaraltunk tovább, de sajnos ez nem fedné a valóságot.
A valóságban, szinte könyörögnöm kellett némi fájdalomcsillapítóért, majd miután az egész kórházat bejáratták velünk, én, akkor már inkább hason-csúsztam volna, mert az injekció semmit nem hatott. A röntgen és ultrahangos leletekkel vissza a sebészetre, ahol újabb várakozás után, végre foglalkoztak velem, ami abból állt, hogy:
-műteni kell, mert be van gyulladva az egész epém, elzáródott az epevezetékem egy majd 3 centis kő miatt...
-nem vagyok életveszélyben, így nem műtenek meg
-nem kapok újabb fájdalomcsillapítót, mert nem drogellátó központ a kórház, sajnálja, hogy nem hat az első!
Ez volt az a pont, amit a filmekben általában úgy ábrázolnak az éppen vajúdó anyánál, hogy hirtelen átváltozik és sátáni hangon üvöltve utasítja az orvost, fájdalma azonnali csillapítására.
Na jó, nem ebben a stílusban mondtam, de a végeredmény érdekében nem is ez számít, mert megkaptam a második szurit is, ami szintén nem hatott, viszont minimálisan csökkentette a fájdalmaimat.
Szombaton délután kettőig bírtam, majd összecsomagoltunk és hazafelé vettük az irányt. A lányokat otthon kipakoltuk, mi pedig megcéloztuk az ügyeletes Uzsoki kórházat, ahová egyébként is mentem volna, csak persze hétfőn, ha addig kibírom...
Szerencsém volt, mert nem voltak sokan, így a megfelelő vizsgálatok, és vérvétel után, fél hatra, már a műtőbe is toltak...
Olyan érdekes, hogy a rengeteg fájdalom amit éreztem napokig, mennyire megváltoztatott, mert egy cseppet sem féltem, sőt nem is izgultam, mert tudtam, hogy most már csak jobb lehet...
Azóta itthon lábadozok, és nagyon várom a varratok kiszedését.

Azt hiszem, amint lehetséges, ismételten próbálkozunk azzal a bizonyos pár napos pihenéssel, ami immáron, zavartalanul fog eltelni.

Nyár van!

Már megint teljesen elhanyagoltam az írást, pedig bőségesen lenne van miről írnom.
Most a kacsákkal kezdem, mert náluk van jelentős változás. Sajnos a háromból, már csak kettő maradt, ami eléggé megviselte a lányokat. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi történt de, a lényeg az, hogy eltörött Edénk lába, aki nem mellesleg a mi, (azaz Gáborral volt a) közös kacsánk.
Most lehet teljesen hülyének nézni!!!
Mindent megtettünk Ede érdekében. Spéci dokihoz is elvittük aki műtéttel próbálta megmenteni szegénykémet, ám csak a műtét után derült ki, hogy a lába teljesen menthetetlen.
Nagy volt a szomorúság, mert tényleg nagyon aranyosak a kacsák és Ede, meg valahogy teljesen más volt...
Az állományunk maradék tagjai erős személyiségzavarral küzdenek.
-Először is,- nem eszik a csigákat
-naphosszat csak a tóban lubickolnak, vadkacsáknak képzelik magukat
-görögdinnye függők
-amikor már eléggé éhesek, felfutnak a tótól és a bejárati ajtóban hápognak (kiabálnak nekünk, ha viszont türelmetlenek akkor még Izi kajáját is megdézsmálják, aki meg jó vendéglátóként, hagyja is nekik, a dinnyén viszont nem osztozik senkivel)

Még jóformán ki se hevertük Ede elvesztését, megint az állatorvosnál kötöttünk ki a változatosság kedvéért most egy cicánkkal Wifivel.
Mivel ivartalanított macskusz, semmi balhéra nem számítottam nála, mégis egyik nap úgy jött haza, mint aki verekedett. Lekezeltük sebeit, majd egy hétig ment minden a rendes kerékvágásba.
Egy idő után arra figyeltem fel, hogy a sebei nem hogy nem gyógyulnak de, mintha még csúnyábbak is lennének, olyan mintha rühös lenne... még jó, hogy van internet
Irány a doki. Első körben megállapították, hogy Wifi nem hogy nem rühös, hanem rosszabb betegségben szenved. Autoimmun lett a diagnózis. Teljes letargia az egész családban, nem tudtuk és nem is akartuk elfogadni a diagnózis, mert Wifi nem az a fajta...
Harmadik, negyedik körnél már nem biztos a diagnózis, tehát van még remény.
Wifi azóta egy tökéletesen egészséges eleven cica, olyan amilyen mindig is volt.

Ennyit az állatokról.
Mi, ahogy mindenki más, szenvedünk a hőségtől. A lányok folyamatosan vízben vannak, kihasználják a lehetőséget.
Nyaralni még csak rövid időre jutottunk, hála nekem de, erről majd később írok.

Lazulunk

Gondolom nem újdonság azok számára akiknek iskoláskorú gyerekkel rendelkeznek és azoknak sem, akik már, vagy még nem de, nálunk is megkezdődött a vakáció.
Ennek, nem csak a lányok, hanem jómagam is nagyon örültem...
-teljesen elfáradtunk a végére.
 Az év-közbeni iskolaváltást is szerencsésen megugrottuk, azaz pontosabban ugrották a lányok, csakúgy, mit az utolsó hetekben írt, rengeteg témazárót.
Igen!
Büszke vagyok a két szépséges bizonyítványra, kicsit magaménak is érzem, mert tudom mennyi munkájuk fekszik benne.

Egyenlőre élvezzük a semmittevést, igyekszünk nem gondolni a szeptemberre, mert tisztában vagyunk azzal, milyen nehézségek várnak még ránk...
-addig meg várjuk a kánikulát.
Nem csak képeken szeretnénk nézegetni és emlékezni arra, amiben az idén már pár napig részesülhettünk az időjárásnak köszönhetően, hogy milyen jó is egy kis pancsolás.

Futnak a kicsikék

Sajnos mostanában megint hanyagoltam az írást, ami eléggé aggasztó, hiszen a vakáció is közeleg, akkor pedig végképp nem lesz időm semmire...
Tudom nem kifogás, hogy majd 2 hete influenzás tünetekkel küzdök, mert Zsófikám névnapján még makk egészséges voltam, mégse jutott időm egy nyúlfarknyi bejegyzésre, róla.

Mint mindenhol az iskolákban, nálunk is dübörög az év-végi hajrá! Na, nem mintha számítanának a most szerzett osztályzatok, mert Zsófi és Luca is, gyönyörű bizonyítványt kapnak, majd...
Ami viszont számunkra teljesen új, az-az iskolai záróbuli. Ez a gálaműsor már a héten meglesz, ahol a gyerekek angolul és magyarul is fellépnek műsoraikkal, ráadásul nem is az iskolában. Süthetek ma egész nap, mert ilyenkor az a szokás. Szóval, nem unatkozunk...
-többek között, már csak azért sem, mert ismételten bővítettük családunk létszámát, immáron 3 indiai futókacsával. 
Már egy éve beszélünk róla, hogy milyen jó, meg hasznos is lenne több szempontból is de, valahogy az élet, a sors mindig úgy hozta,  hogy semmi nem lett belőle. Már-már most is teljesen lemondtunk róluk, mert előjegyzésre lehet csak kapni, meg mekkora felelősség, mennyi lemondással jár, főleg most, hogy itt a nyár...
Sorsunkat, Lucám keresztapja pecsételte meg egy telefonhívással, mikor megkérdezte, hogy aktuális-e még a futókacsa, amire a lányok úgy vágytak. Sikerült keltetniük 5 tojást, amik akkor már mint kiskacsák, 3 naposak voltak. Aznap elvesztünk. Az, hogy a lányok attól a naptól fogva aludni se tudtak, annyira várták a kacsákat, mi pedig, mint elméletileg józan ésszel bíró felnőttek, akik soha nem éltek baromfiakkal egy háztartásba, a felelősség terhe miatt.
Miután minden hozzávalót beszereztünk, az új lakók fogadását, gyermeknapra időzítettük.
Na, jó! Egy nappal előtte hoztuk el az akkor 2 hetes kicsiket.
Lucám, nem bírt magával, már az autóban kiválasztotta a saját kacsáját (mindenkinek van egy-egy, mi Gáborral, pedig osztozunk a sajátunkon) ölébe vette és úgy babusgatta, simogatta, mint egy kiscicát.
Legnagyobb félelmem Izával és a cicákkal kapcsolatban volt, mert mégsem dugdoshatom előlük ezután a kacsákat, addig amíg fel nem nőnek, ha egyáltalán megélik a felnőttkort...
Elméletileg, nálunk semmilyen állat nem bánthat senkit, ez szabály! Az, viszont teljesen lelombozott, hogy előző héten 2 döglött vadkacsát találtunk, pár nap különbséggel a tóparton. Ilyen soha ezelőtt még nem fordult elő. Nem mintha mentegetni szeretném állatkáinkat de, Iza csak ugatja, max elkergeti a kacsákat a tóról, még a vízbe se megy be utánuk. Mattika az öreg cicánk, már hátra se megy, csak az első részben közlekedik. A kicsik, Wifi és Chani? Nem tudjuk de, gyanítjuk, hogy nem ők kaptak vérszemet egy náluknál sokkal nagyobb zsákmányra. Maradt tehát a nyest, mint gyanúsított. Az viszont nem olyan jó jel, ha a kutya ellenére bejönnek a kertbe, főleg úgy, hogy előtte fogott egyet. Vagy ez a nyest bosszúja?
Mindenesetre ilyen előzményekkel a nyakunkba vettünk három kis életkét, akikért felelősek vagyunk.
Félelmem Izi miatt, teljesen alaptalan volt. Első pillanattól fogva elfogatta és terelgeti, vigyáz a kacsákra, míg a macskáink, pánikszerűen menekülnek a félelmetes "fenevadaktól".
Egyenlőre elkerítve vannak napközben, mert vígan átférnek a szomszédos dróthálón, akkor pedig bottal üthetjük a nyomukat. Pancsolni is csak egy nagyobb lavórban engedjük még őket, talán majd hétvégén, és akkor is csak szülői felügyelet mellett, mehetnek a tóba...
-estére csak megunják és kijönnek közénk. Mint városi lány, soha nem gondoltam volna, hogy lehetnek ennyire aranyosak a kacsák. Jó, nem az a cuki, dögönyözni való szőrgombócok, de nagyon viccesek és talán még okosak is, pláne, hogy ilyen hamar elfogadtak, beilleszkedtek közénk.

Éjszakai látogatónk

Nálunk már természetes dolog, hogy akkor történik az ember lányával, valami váratlan, megoldásra váró ügy, amikor férfi népség nélkül maradunk éjszakára. Egy hete se volt ez másképp...
Tulajdonképpen, teljesen normálisan indult az esténk, ha attól az apróságtól eltekintünk, hogy a gyerekszobában aludtam, közkívánatra. Szeretek ilyenkor a lányokkal lenni, sokáig beszélgetni velük, függetlenül a másnapi koránkeléstől, ezt önként és dalolva vállalják.

Valamikor hajnali kettő után legédesebb álmomból arra riadtam fel, hogy valami iszonyatosan hangosan sziszeg.
Gyorsan kipattantam az ágyból, mert azt hittem, hogy a házból jön a hang. Valahogy akkor még fel se fogtam, vagy addig nem tűnt fel, hogy a kutya meg kint ugat. Résnyire nyitott ajtón keresztül  kikukucskáltam de, azon a részen a nagy fű miatt nem sok-mindent láttam. Tudtam, hogy valamilyen állat lehet, mert Iza azt, egyértelműen jelezte nekem, viszont sokra nem ment vele, mert ijedtemben földbegyökerezett a lábam. Kígyó, patkány, mi a fene lehet? Kavarogtak a gondolatok a fejemben, mert természetesen a kutyát is féltettem, nehogy valami baja essen, na meg azt a szerencsétlen betolakodót is, aki ilyenkor hozzánk keveredett...
Hiába vetettem be minden cselt, az egyébként máskor szófogadó kutyának, rám se hederített, azaz igen, mert ő meg azt akarta, hogy menjek ki én hozzá.
Akkor, már a lányok is felébredtek a nagy hangzavarra, no meg szerintem a fél utca, mert így megállás nélkül ugatni még nem hallottuk Izát, tehát minden maradt az eredeti felállásban. Kutya kint, én bent...
Azt, elképzelni se tudták a lányok, még kérdezgették is, hogy meddig tud ugatni egy kutya, mikorra fog vajon Izi berekedni. Azt hiszem, azzal teljesen elkeserítettem Zsófit és Lucát, hogy a kutyáknak az ugatás olyan, mint nekünk a beszéd, tehát sanszos, hogy bírja még egy darabig...
Már úgy tűnt, hogy nem is alszunk többet aznap hajnalban, mert akkor már több mint 2 órán keresztül megállás nélkül ment a hangzavar. Azt egy kicsit furcsállottam, hogy egy viszonylag nagytestű kutya, hogy nem képes percek alatt végezni áldozatával, ha már így hozta a sors, ha csak nem valami nagyobb veszedelmes állat... mert egyszer csak csend lett.
Azt nem mondanám, hogy nyugodtan aludtam el arra a kevéske időre, mert bennem volt az, hogy felkészülök a legrosszabbakra, amik majd a reggeli romeltakarításnál várnak rám.

Reggel, első dolgom volt kinézni az ajtón.
Az ajtó előtt semmi tetem, ez jó jel.
- Izát meg is dicsértem, aki persze úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna.
Mikor számon-kértem tőle az éjszakát, boldogan vezetett áldozatához.
A rózsák között volt valami szőrös izé, amit akkor még nem tudtam hová tenni.
Szomszédaink új arcomat ismerhették meg a felkelő napsugarakban, amint pizsamában, kócosan, egy seprűt dugdosok a virágok közé, persze, csak úgy, módjával, tisztes távolságból...
-és nagyot sikítok, amikor megmoccan!
Nyest volt a kicsike, aki ekkora hangzavart okozott, ráadásul úgy, hogy haja szála se görbült, ugyanis a mi drága kutyánknak eszébe se jutott bántani.
Ő "csak" játszott vele, hiszen családtagot, háziállatot nem bántunk, ezt mindenkinek be kell tartani, így tanulta és a szabály az szabály, mindenkire vonatkozik!
Miután a lányok suliba mentek, segítséget hívtam nyest ügyben, akkor még azt hittem, hogy görény és levittük az állatorvoshoz, megbizonyosodni róla, hogy valóban sértetlen...
Mivel kicsike volt, így próbáltam felvenni a kapcsolatot állatmenhelyekkel, míg végül a Noé állatotthonba sikerült estére elhelyezni. 
A lányokat még megvártam, mert szerettek volna elbúcsúzni Sufnitól, aki időközben ezt a nevet nyerte meg magának.
Volt nagy sírás, mert Sufni hamar belopta magát a szívünkbe de, nem tarthattuk meg, tudtuk jól, mennyire kártékony és veszélyes is lehet.

Éppen hazafelé tartottunk a menhelyről, amikor szomszédunk hívott, hogy a kertjükbe van egy mocsári teknős és átrakná hozzánk, ha nem vagyunk otthon...
Mikor felvilágosítottam arról, hogy ez nem a legjobb ötlet, mert ha a teki elbarangol a kertben, akkor ma se alszik a környék,ezt garantálom, hiszen Izi szerint, új lakónk érkezett.
Gyorsan vízbe rakták a lányok.
Én meg csak bízhattam abban, hogy nyugodt éjszakánk lesz, hiszen egy napra,
bőven elég volt ennyi állat...
Sufni álmos

 Luca megtartaná Sufnit

 -ha nem lehet nyestünk, akkor legyen görényünk Zsófi szerint... -mert, olyan cukik!

 Izabella és Sufni között teljes az összhang...

 Búcsúzás...

 Mennyi mindenre jó a LIDL-s szatyor

 

 teki szemrevételezés

 vízrebocsájtás

VÉGE!