Így is, úgy is... -ikrek!

Ennyi szomorkás bejegyzés után, nekem is felüdülés, végre, valami jó dologról is beszámolni.
Wifi elvesztése után, látva a lányok  nem múló fájdalmát, szülői kötelességünknek tartottuk, hogy kilendítsük Lucáékat a gyászból.
Ne értsen senki félre, nem azt szeretnénk, hogy dugják homokba a fejüket és ne gyászoljanak, ne érezzék az elvesztés fájdalmát, de amikor létezik egy gyerekbarátibb  megoldás is, így, mi inkább azt választanánk...
Mivel azt mondták a lányok, a fájdalom miatt, hogy nem szeretnének semmilyen állatot*, jó szülőhöz híven, meg is kellett volna értenünk.
Mi viszont, jó szülőknek gondoljuk magunkat, így megbocsájtható a bűnünk, hogy nem hallgattunk rájuk, és akcióba lendültünk állatimádó lányainkért...
-pontosabban én.
Vadul keresni kezdtem a neten cicákat, de legfőképpen fehéret, mert Lucának az a kedvence, hátha... Majd miután nem találtam, jöttek a kutyák, de ott sem jártam sikerrel. Hiába volt egyik aranyosabb a másiknál, náluk szóba se jöhetett...
Teljesen feladtam a keresgélést, úgy látszik, akkor ez az utunk, nem kell nekünk több állat.
Ám a sors kifürkészhetetlen...

Este, mikor ismét gép közelébe kerültem, csak úgy poénból (már évek óta) időről-időre, megnézem az aktuális briard kenneleket, hogy éppen hol van szaporulat. Eddig soha sehol nem volt, nem jártam szerencsével.
Ebből, már gondolom lehet sejteni, hogy most, találtam aktuális almot.
Először nagyon megijedtem, hiszen ezt akartam évek óta  majd az első sokkból felocsúdva, szóltam Gábornak, hogy nézze meg ő is a kicsiket...
-persze mindezt a legnagyobb titokba!
Pár telefonváltást követően, sikerült is megegyeznünk abban, hogy másnap megyünk megnézni a kutyusokat, természetesen,  minden kötelezettség nélkül.
Az, hogy gyakorlatilag az ország másik felébe kellett autókáznunk este, mert a tulaj, csak akkor volt otthon, már mellékes is.
Az egész utat végignyűglődték a lányok.
Nem értették, miért megyünk el a Balaton mellett,
-ám amikor kiszálltunk a kocsikból és meglátták a kutyákat, nem akartak hinni a szemüknek...
Első pillanattól nagy lett a szerelem, pláne akkor, amikor megtudták, hogy nem egy, hanem két* kiskutyát hozunk el...
-tovább erősítve ezzel, az itthoni nőuralmunkat.

Semmi kétségünk nincs afelől, hogy jó döntést hoztunk. Igaz, volt bennünk egy kis félelem, de bízva lányaink felelősségtudatában, már elég nagynak éreztük őket ahhoz, hogy saját állatukról gondoskodjanak maximálisan, tőlünk függetlenül.
Nem szerettem volna én a MAMA lenni, mert a konyha miatt az összes állat annak tart és a takarítószemélyzeti státuszból is elegem van már...
Mindent a lányoknak kell a kutyákkal csinálni. Ők adták a neveiket, ők etetik és bizony, a piszkos munka is rájuk hárul.
Ilyen feltételekkel, számunkra igazi öröm az állattartás, mert a kiskutyák első pillanattól fogva elfogadták a lányokat gazdájuknak, jól kiválasztották egymást.

Hazafelé: Luca-Bori, Zsófi-Saci páros.

a 3 hónapos szőrgombolyagok

Azóta elválaszthatatlanok egymástól.

 Szerelem, első látásra...
-itt még a szülőkkel

 Ez a boldogság, remélem, évekig tart az ikreink között!


*Lóg a zászló sajnos Schanelnél is, mivel Wifi betegsége fertőző, és egy év alatti cicákat támadhat legfőképpen meg. Schanyit (Sanyi) 2 hét múlva kell vinni vérvételre...

Kutya világ

Tegnap a lányok étkezéséről írtam, ma a háziállatainkról.

Az, hogy a mi családunkban senki sem normális, az már egyszer biztos. Legfőképpen Izi a kutyánk lóg ki a sorból, már ami a fajtajellegét érinti. Ki látott már vegetáriánus kutyát?
Na jó, nem teljesen vega, csak félig...
Mikor hozzánk került, már akkor is nagy előszeretettel fogyasztott almát és nyers répát, amit úgy gondoltam, hogy idővel "kinő" és rendes kutyához illően, csontot rágcsál.
Tavaly ősszel mikor a tavi növényeket ritkítottuk vérszemet kapott és a maga módján, segített a túlburjánzott növények kordában tartásában. Tette ezt úgy, hogy naponta egy algás gyökeret elrágcsált, francia kutya lévén. Addig-addig ismételgette, míg sikerült az összes létező növényt kiszednie a tóból, persze csak az íze miatt...
Majd, mikor a húsvéti nyúl is nálunk maradt, Áfonya, ez az egész vegetáriánus táplálkozási szenvedélye fokozódott.
A nyers konyhai zöldséghulladékot osztanom kellett a két állat között, mert különben ment a duzzogás. Vagy lopkodás. Természetesen a kutya részéről a nyúlketrecből.
Nálunk a kutya (meg a két cica) szabadon jönnek- mennek a házban. Így, ha véletlenül akkor pucolom a répát, krumplit, uborkát mikor Izi is bent van, lehetetlenség kihagyni belőle.
Persze csak nyersen fogyassza, mert úgy maradnak benne a létfontosságú vitaminok csak úgy mint a savanyú káposztát, déligyümölcsöket, epret, dinnyét, barackot-bármit, amit mi eszünk...
A konyhai maradékot, ami nagy ritkán megmarad, legtöbb helyen a kutyának adják. Nálunk ez a macskáké. Ők, csak egy kicsit defektesek. Főzelékfüggők.
A nyúl, nem szereti a dinnyehéjat és a krumpli héjat is csak nagy duzzogva eszi meg, akár a kutya a csontokat...
-a dinnyehéj miatt Izi külön hálás neki, mert azt így akkor azt,  ő eheti meg.
Izi a tésztaféléket sem szereti, csakúgy mint a kutyatápot. Pontosabban a száraz kajából is csak egyfélét nyomat...
-bezzeg a sajtok a gyengéi.

Legközelebb nem Francia, hanem a Magyar fajták közül választunk.

chip

Nem is tudom. Lehet talán már 8-10 éve annak, mikor megelégelve kutyánk önálló életét folyamatos csavargását a chip mellett döntöttünk. Addig is a felelős állattartók életét éltük de, mivel Tódikánk genetikailag volt csavargásra kódolva, mit sem értek a nyakába akasztott biléták. ..
-így egy idő után, törzsvevőnek számítottunk a gravírozónál.
A legtöbb esetben, gondolom, valóban jó szándékkal vezérelt emberek, nemes egyszerűséggel levették a kutya nyakából  a bilétát, és úgy próbáltak telefonon értesíteni, miközben, ez az édes kiskutya, felhúzta a nyúlcipőt és kereket oldott...
A legdurvább esetek, talán mégsem ezek voltak, hanem amikor hajnali 3!-kor, jobb esetben 5! órakkor megszólaló mobilok ébresztettek legédesebb álmunkból, hogy indulhatunk kutyamentésre...
-Örümünk ilyenkor leírhatatlan volt.- de, szó szerint., mert a nyomdafestéket biztos nem bírta volna.
Sokan kérdezték, miért nem vigyázunk a kutyára jobban. Mit csinálunk vele, amiért folyamatosan szökésben van, mert az mégsem lehet normális, hogy amennyiben egy állatot jól tartanak, az menekülni akarjon gazdájától...

Az egész úgy kezdődött évekkel ezelőtt, hogy Gábort szerettem volna meglepni egy kutyával, pontosabban egy Briarddal születésnapja alkalmából. Mivel akkoriban Briard kölyökkutyák nem voltak  az országban és bizonytalan ideig nem is voltak várhatóak, ajándék meg kellett...
-így jobb híján, egy miskolci menhelyet látogattuk meg, mert pont abban a városban töltöttük az ünnepi hétvégénket.
Február eleje. Hatalmas hó. Egy kis fekete, olyan egy hónap körüli kölyökkutya  a menhelyen,folyamatosan a nyomunkba van, pedig jóformán alig látszik ki a hóból. Koszos, büdös és még ráadásul fiú is... (pedig én lányt szerettem volna)
-mégis, Ő lett Gábornál a befutó.
A születésnap dátuma és a kutya neve a véletlen műve de, talán a  sors keze...
Tódikánkat, az én akkor is már igen koros, öreg Afgán agár kutyám mellé szántuk játszótársnak, aki egy kicsit megmozgatja a vénasszonyt, színt visz öreg napjaiba.
Attól a naptól fogva, elválaszthatatlan barátság lett köztük. Legtöbbször, még együtt  is szöktek.
Tódor bontotta a kerítést, mert ahhoz nagyon értett, az "Öreg" nagyságos asszony volt ilyen alantas munkálathoz.
Tódi,, először csak a kert hátsó frontjánál lévőt célozta meg, ami fából készült. Neki ez volt a leggyengébb láncszem és mint utólag kiderült nekünk is...
Miután megelégeltük a toldozás-foltozást és felépíttettük a bevehetetlen várfalat, következett a szomszédos oldal, drótkerítés bontása.  A szomszédok meg boldogok voltak, hogy új kerítést kaptak. Közben persze az utcafronton 2 méter magasban felhúzva a csirkeháló, a kovácsoltvas kerítésre, csak ideiglenes megoldásként működött...
Előbb utóbb rá kellett jönnünk, hogy Tódor tökéletesre fejlesztette kerítésmászó tudományát, nincs az az akadály, ami megállíthatná Őt, így a hálót végül lebontottuk.
Végre, szabadon jött, -ment. A környéken is mindenki ismerte. Nem volt olyan kisgyerekes anyuka, akit ne kísért volna végig babakocsis sétája során, majd miután jól végezte dolgát, annak rendje-módja szerint, estére mindig szépen hazajött.
Kedvence volt csak -úgy lesétálni a közeli Vári cukrászdáig. Süteményt soha nem fogadott el az ott dolgozóktól, viselkedni azért tudott,- nem koldult,  Ő csak nézelődött.
Az igazi gondok viszont az " Öregkutya" elvesztése után ami 2 éve volt  kezdődtek. Tódi csavargásai egyre hosszabbak lettek.  Volt, hogy napokig nem jött haza, mi mentünk érte...
-aztán, egyszer csak nem jött haza.
Hiába kerestük, vártuk a telefont, sokáig nem történt semmi, nem volt kutyánk.
Majd mikor ismét lett végre, az örömünk sem tartott sokáig, mert Tódinak mennie kellett... hajtotta a vére...
Hiába lett belőle szobakutya, nélküle sehová nem tudtunk elmenni, ami eléggé megkeserítette örömünket.  Már, egy nagyobb bevásárlást is csak úgy engedhettünk meg magunknak, ha siettünk haza és a cukiba felszedtük a kutyát, mert tuti, hogy ott volt.
Egy-egy ilyen bevásárlás alkalmával, folyton attól rettegtem, hogy a forgalmas Szlovák úton, mikor, hol fogom elgázolva őt meglátni. Pár hónap volt csupán, amit így, ilyen "körülmények" között velünk töltött, mert ez a kis hálátlan, odébb állt. Új gazdikat talált magának, valahol itt a környéken...
-két kisöreghez csapódott, akik kedvére kényeztetik. A kertbe ki, egyedül pedig soha nem engedik...
Most, hogy ez a chip körüli mizéria folyik még a csapból is, így jutott az eszembe, milyen jó szolgálatot tett nekünk akkoriban ez a kevésbé "divatos"  megjelölési-módszer, amit azóta is előszeretetből, vagy inkább tapasztalatból alkalmazunk a kutyáinkon.
Bízom benne, hogy főleg így szilveszter után,  egyre többen alkalmazzák és nem csak azért, mert kötelező...
-hanem, mert nagyon hasznos is!

Egy régi kép, még az Öreg kutyáról
és a jelenlegi egykénkről, Izáról.

Kutya nélkül lehet élni...

menhelyen a gondozójával

-de nem érdemes!


Valamivel több mint 25 éve történt, amikor életem első kutyáját megkaptam.
Utolsó kutyám Zsófi (igen, az egyik lányomat is így hívják) Afgán-agár volt, akivel 17 évig voltunk elválaszthatatlan társak.
Na, de kezdem inkább az elején.
Zsófi (kutyám) hozott "anyag" volt, Gáborral való megismerkedésünkkor.
Mikor beköltöztünk jelenlegi házunkba, jött a felismerés, hogy milyen kevesen vagyunk, kellene egy kis nyüzsi magunk-köré. Itt még nem családbővítésben gondolkoztunk, vagyis igen, de állatokban és nem gyerekekben.
Családi háznál elengedhetetlennek gondoltam a macskákat ezért az első utunkba eső alomból, választottunk is kettőt.
Ezeknek a cicáknak nem volt sok-esélyük a túlélésre, mert a macskanátha miatt egyik szemére mindkettő megvakult, és a másikra is gyengén láttak.
A gondos ápolás, és törődést meghálálva azóta is vígan élnek!
Na, de ha már van egy kutyánk és két macskánk, akkor legyen Zsófi kutyának is társa, elvégre párosan szép az élet...
Így született meg döntésem, mikor Gábor, az éppen aktuális születésnapjára, kutyát kapott tőlem.
Pontosabban nem egy konkrét /faj/ kutyát, hanem egy lehetőséget, hogy maga választhatja ki a megfelelő egyedet, egy menhelyről...
Nem Ő választott, hanem a kutya minket, így került hozzánk az akkor 1 hónapos keverék kan, akit Tódór névre kereszteltünk.
Tódór, rengeteg bosszúságot okozott nekünk a folyamatos kerítésbontásával, "szökésével" ami tulajdonképpen a vérébe volt, így egy idő után rájöttünk, hogy felesleges 3 méter magasságba csirkehálóval bevonni a kerítést, mert úgyis átmássza. Neki mennie kellett, mindig,- mindenhová, mindenkit elkísért, aki a házunk előtt elment, legyen az babakocsit tologató anyuka, kutyát-sétáltató gazda, de -ezek az "önséták" alkalmából tett-szert, széles ismeretségi körre is kerületünkben, ahol mindenki ismerte.
Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy felelőtlen állattartók vagyunk megnyugtatok mindenkit, hogy Tódór /kutya/ chipezve volt, és nem sanyarú sorsa elől menekült, szökött tőlünk.
Egyébként pedig legkésőbb "villanyoltásra" mindig hazajött!
:)
Boldogan éldegéltünk így édes hatosban, mikor a lányok megszülettek.
Az állatok elfogadták a gyerekeket, soha semmilyen gond nem adódott köztük.
Zsófi kutyánk, a félreértések elkerülése végett, új nevet kapott Öreg-kutyaként, vagy Vénasszonyként, amit méltóságteljesen viselt, hiszen "megdolgozott" érte.
/Mondjuk az idősebb hölgy a szomszédunkba sokáig csúnyán nézett ránk, mikor nyíltan, köntörfalazás nélkül mertünk a "Vénasszonyról" beszélni/
:D


Pont egy éve annak, hogy a mi nagy Öregünk, az örök vadászmezőre lépett, majd szeptemberben Tódor is követte, mert nem tudta feldolgozni magányát, hű társa elvesztését, ezért végleg megszökött...
Nagyon rossz volt kutya nélkül, és nem telt el úgy nap, hogy a lányok ne emlegették-volna, valamelyik ex-családtagunkat, vagy azt, hogy mikor lesz megint /kis/ kutyánk.
Tulajdonképpen mi se tudtuk, hogy mit akarunk, egy kis időt szerettünk volna, mire készen állunk a következő, kisállat befogadására.
A kisebbik felelősséggel járó megoldást választottuk, így kerültek hozzánk a cicák, akik azóta elválaszthatatlan játszópajtásai lettek lányaimnak...


Múltheti lomtalanítás alkalmával kerültek utcára a maradék kutyatápok, tálak, és fekvőalkalmatosságok, mondván, nekünk úgysincs rá szükségünk, kitudja mikor lesz,
/lesz-e egyáltalán/ kutyánk!

Ember tervez...
Az a fránya televízió, az mindennek az oka!
Valamelyik műsorban látta Gábor, hogy "nyugdíjas" rendőrkutyákat lehet örökbe fogadni, így bárkinek lehet saját "testőre" aki vállalja a felelős kutyatartást.
Ez a riport annyira felkeltette az érdeklődését , hogy naponta emlegette, ijesztgette a lányokat azzal, hogy lesz egy "őrmesterünk" aki, ha nem fogadnak szót, "rendet-rak" közöttük...
Nekem az "őrmesterrel" szemben "csak" annyi ellenvetésem volt, hogy gyerek és macskabarát legyen.
Némi önszorgalomból azért utánanéztem a neten, hogy milyen kínálat van az örökbefogadásra váró állatok, kutyák között.
Szombaton jött el a nagy nap.
Mivel a Német-juhász fajtamentők az örökbefogadási napot, csak délután kettőkor kezdték el, gondoltam előtte látogassunk el egy kutyamenhelyre ahová kíváncsiságom hajtott, az előzetesen megtekintett, titkos két favoritomat szerettem volna személyesen is megnézni...
Választék volt bőven, mégis úgy gondolom, hogy ez szerelem volt első látásra.
Egy kutya, aki a fogyatékossága miatt vonzott magához, vagy mi vonzottuk őt magunkhoz, mert tudta, érezte, hogy toleráljuk a hiányosságait...

Jellemzésében ez állott:

kb. 3 éves fekete-cser, hosszú szőrű, kajlafülű szuka kutya. Enyhén ataxiás, melynek az eredetét nem tudjuk, de tulajdonképen nem is fontos, hiszen a kutyus teljesen egészséges, csak a mozgása egy kicsit más, igazán vicces és bájos. Különleges kajla megjelenése, táncoló vicces mozgása mindenki arcára mosolyt csal. Ehhez társul bájos, alkalmazkodó természete, igazi álomkutya. Imádja az embereket és a kutyákkal is probléma nélkül, jól kijön. És mindig, mindig mosolyog!

Hagytunk magunknak időt az alapos megfontolásra, ezért az eredetileg tervezett Német-juhász fajtamentőkhöz is ellátogattunk.
Ekkor már azt-hiszem a lányoknak mindegy volt, hogy milyen kutyát "veszünk" meg, csak 4 lába legyen és tudjon ugatni, mérettől , külsőtől, fajtától függetlenül.
Ezen a rendezvényen nem volt olyan kutya akinek sikerült volna belopnia magát a szívünkbe, folyamatosan a Mi kutyánkra gondoltunk.
A lányokkal, nagy sírások közepette hagytuk magunk-mögött a rendezvényt, és mivel már alaposan benne voltunk a délutánba, esélytelennek-tűnt, hogy 20 perc alatt visszaérünk, zárásig a kutyamenhelybe.
Gábor mondta ki a végszót,
-ha nyitva-lesz, akkor a sors is úgy akarja, hogy nekünk legyen kutyánk, ha nem, akkor egy darabig tegyünk inkább le róla.
Szépen, kényelmes tempóban, nem kísértve a sorsot, és útellenőrzéseket, időben érkeztünk a /még pár percig/ nyitva-tartó menhelyre, ahol a formaságok elvégzése után, beültünk az autóba és szépen hazajöttünk.
Nem, nem kutyával, mert azt nem lehetett, egyedül érkeztünk, hogy előkészítsük a terepet, az új jövevénynek.
/még jó, hogy mindent kidobtam, így lehetett menni kaját venni/
Raszta Fánit házhoz hozták, afféle környezettanulmányozási célzattal, aminek a jelek szerint megfeleltünk, és így lettünk hivatalosan is örökbefogadói, újdonsült kutyánknak.
Nagy volt a boldogság mindannyiunk részéről, ahogy a kertet próbálta felfedezni, megismerni, a mi Fáni kutyánk.
Önfeledt boldogságunk azonban nem tarthatott sokáig, mikor egy rossz gondolat, érzés fészkelte bele magát a fejembe, ami nem-hagyott nyugodni...
Nagyon gyanús volt, hogy ez a kutya nem hall!
Vasárnap reggel a helyi állatorvosi rendelőben kötöttünk ki, ahol, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták elképzelésemet.
Fájó szívvel, de egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy Fáninak nem a mozgásával, hanem a fülével van nagy baj.
Mielőtt bárki rosszra-gondolna, eszünk ágában sincs ezért a fogyatékosságáért visszavinni, sőőőt, ettől még inkább ragaszkodunk hozzá, mert úgy érezzük, hogy nálunk lesz a legnagyobb biztonságban, szeretetben és ha csak egy kis esély van a gyógyulására, akkor az nem rajtunk fog múlni...

Még csak pár napja, hogy nálunk lakik, de máris úgy érezzük, mintha mindig-is köztünk élt volna!
Nem is tudom,hogy eddig hogyan bírtuk ki ezt a 7 hónapig tartó, kutyanélküliséget...