Nincs Wifink

Sajnos már az előző bejegyzésem se volt túl örömködős, ez meg pláne nem lesz az. Na, nem mintha nem szeretnék vidám és jó dolgokról is írni itt a blogon, csak valahogy az élet másképp alakul nálunk mostanság.
A harmadik, immáron utolsó kacsánk is elment...
Gyakorlatilag 1 héttel a rókás eset után, -pedig már nagyon bizakodóak voltunk, mert a mi kis utolsó mohikánunk, addig nem adta fel, míg társaságot nem toborzott magának.
Ez, először csak egy udvarlót jelentett, majd  naponta növelte a létszámot. A végén, már négy kacsánk lett. Hiába lett társasága, már nem volt a régi. A tóból jóformán ki se jött, és a dinnye se hozta lázba, nem úgy, kosztos vadkacsákat...
Külsérelmi nyomot nem találtunk rajta, csak gubbasztott a tó szélén. Felvittük a helyére, ám múlthét hétfő reggelére elaludt.
Jól kezdődött az a nap is számunkra, pedig akkor még nem sejthettük a folytatást...

Akkor már több mint 2 hétnél tartottunk Wifivel, hogy naponta állatorvoshoz vittük, eleinte csillapíthatatlan lázával. Lázcsillapítás, antibiotikum, vérvétel... 
-eredmények negatívak, ment a találgatás.
Pontos diagnózisunk még nem volt, így nagyon bizakodtunk.
Ezen a bizonyos hétfő reggelen, a változatosság kedvéért ultrahangra és a már "szokásos"  lázcsillapító szurira mentünk Wifivel.   Az ultrahang eredményei nem voltak túl rózsásak, nagyon ijesztőek voltak, amit csak, egy speciális vérvizsgálat mutathat ki.
Még ekkor is nagyon bíztunk a lelettel kapcsolatban, amire délutánig kellett várnunk.
Az eredmény teljesen sokkolta a családot.
Wifinek, fertőző hashártyagyulladása (FIP) van, ami gyógyíthatatlan...
Aki járt már valaha hasonló cipőben, az tudja csak igazán, milyen nehéz egy családtag élete felett, még akkor is, ha ő "csak" egy állat mások szemében, döntést hoznunk.

Nagyon megviselt bennünket a búcsúzás, nehezen engedtük el Wifit.
Nekünk felnőtteknek is sok volt egy napra, hát még a lányoknak...

Tápláléklánc

Nem vagyunk naivak, tudjuk, hogy létezeik. Viszont mikor az ember saját bőrén tapasztalja, vagy a  környezetében fordul elő, teszem azt a családtagként minősített állatoknál, az megdöbbentő.
Mikor a saját szemeddel látod a prédává lett áldozatot a ragadozó szájában, az felkavaró...
Ede kacsánk halála után, nagyon vigyáztunk a maradék  két darabos állományunkra. Hihetetlen, de tényleg nagyon jó fej kacsáink voltak. Jó, mondjuk a dolgukat most sem végezték rendesen, mert kerülgetnünk kell a meztelen csigákat, viszont a tó békaállományát alaposan megkurtították.
Jóformán ki se jöttek a tóból. Most, hogy olyan nagy melegek vannak, már az éjszakákat is lent töltötték, nem lehetett őket felcsalni és a hasuk se hozza fel őket pár napja. Minek is? Hiszen még a dinnyét is levittük nekik...

Szombaton egyébként is korábban terveztem az ébredést, mert baráti körben egy kis bográcsozásra, sütögetésre készültünk. Ha már pokoli meleg lesz amúgy is,  akkor dobjunk rá még egy lapáttal...
5:40-kor nem-éppen óracsörgésre, hanem kacsa hápogásra keltem. Ebben nem is lenne semmi meglepő, hiszen mióta megtanultak hápogni, gyakran hallatják reggelente jellegzetes hangjukat. Iza mivel ő meg jó házörzőként a házban aludt bent, tőle nem megszokott módon jött hozzám és ébresztgetett. holott máskor még 7 órakor is alig bír felkelni
Igen ám, de ez a hápogás más volt mint az eddig megszokottak. Beletellett szerintem pár percbe, mire eljutott a tudatomig és felkeltem, beletörődve a szokatlan ébresztőbe. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy egy kacsánk áll a tó szélén és még mindig hápog ki a fejéből. Izát kiengedtem, majd miután kimentem a teraszra, ez használni szokott, szememmel pásztáztam a tavat a másik kacsa után. Nem láttam. Ekkor olyan rossz érzésem támadt, hogy inkább lementem, hogy megkeressem, mert biztosan elbújt valahová, azért hívja a másik. Azt tudni kell a kacsákról, hogy mindig, mindenhová együtt mentek, nem voltak külön utak számukra. Hiába jártam körbe a tavat és hívogattam  a másikat, nem találtam meg. A legrosszabbra gondoltam már akkor, de mivel nem voltak atrocitásra utaló nyomok, így még reménykedtem, hogy csak egy szökevénnyel van dolgom.
Itthon maradt kacsánk se adta fel a kegyetlen rikácsolást, amire nem is olyan messziről, de jött is válasz. Papucsot húztam, kulcsot vettem a kezembe és úgy ahogy voltam hálóingbe, elindultam a két házzal odébb lévő lejárathoz, ami a patakpartra vezet. Hiába füleltem a mi kacsánk hangán kívül mást nem hallottam, ha csak azt nem veszem alapul, hogy a vadkacsák pancsolása is annak számít.
Visszamentem a házba, ahol már az egész család ébren várt, ebben a korai órában.
A gyerekekkel ismét lementünk a tóhoz, nyomokat, no meg kacsát keresni. Akkor vettem csak észre, hogy nem a tó szélén, hanem a vízben vannak kacsatollak. Tehát itt valami nagy baj történhetett, mert már Izi is nagy szaglászásba volt benne.
A kertünk hátsó részén a kerítés, kőből van kirakva, rajta egy vasajtó, ami maximáslisan szökésbiztos. Ott állat se ki, se be, nem közlekedhet.
A kert végében folyik egy kis patak, ez a határvonal Budapest és Csömör között amibe a vadkacsák tanyázni szoktak, tele náddal, fűzfával.
Kimentem hogy szétnézzek ott is kacsaügyben, bár értelmét sokat nem láttam, mikor megláttam őt...
-a nagy vörös rókát, szájában a kacsánkkal.
Kb 10-15 méter választott el bennünket. Pár másodperig földbegyökerezett lábbal meredtünk csak egymás szemébe, ő mozdult meg elsőnek. a kacsát kiejtette a szájából és mintha ott se lett volna, köddé-vált. A szemem se vettem le arról a helyről ahol kacsánkat elejtette, úgy kiabáltam a lányoknak, hogy hívják az apjukat, de azonnal.  Azt nem tudom, hogy-hogyan, miként, történhetett, de mire Gáborom kiment a megadott helyre, a kacsatetem már nem volt ott...  
- csak az-az  idegen érzés maradt bennem,ami nagyon felkavaró.
Talán jobb lett volna, ha nem látom, akkor a tudatalattim biztosan szebb befejezést kreál veszteségünknek, mint így tudva a tutit.
A tutit, ami megdöbbent és sokkol.
Róka jár a kertünkben úgy, hogy az elméletileg, kutyával őrzött terület.
Róka van a városi, lakott részen.
A róka világosban szedi áldozatait, nem az éjszaka leple alatt.
Őrület!
Szóval, tisztában vagyunk ezzel a táplálékláncos izével, de ez azért így, egy kicsit más...
Most már csak egy kacsánk maradt a háromból.
Szegénykénk, ő is sokkot kapott.
Egész nap kétségbeesve hápogott, kereste, hívogatta még a társát.
Semmi nem volt jó neki, még az imádott dinnyéjétt se ette.
A tóból ki se tette a lábát, és megfogni sem tudtuk.
Nem tudom mi lesz ennek a vége...

Ez a kép másfél órával a rókatámadás után készült. Csak így volt aznap hajlandó úszkálni a tóban.
Egyszerre volt vicces és egyben elszomorító.







  

Nyár van!

Már megint teljesen elhanyagoltam az írást, pedig bőségesen lenne van miről írnom.
Most a kacsákkal kezdem, mert náluk van jelentős változás. Sajnos a háromból, már csak kettő maradt, ami eléggé megviselte a lányokat. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi történt de, a lényeg az, hogy eltörött Edénk lába, aki nem mellesleg a mi, (azaz Gáborral volt a) közös kacsánk.
Most lehet teljesen hülyének nézni!!!
Mindent megtettünk Ede érdekében. Spéci dokihoz is elvittük aki műtéttel próbálta megmenteni szegénykémet, ám csak a műtét után derült ki, hogy a lába teljesen menthetetlen.
Nagy volt a szomorúság, mert tényleg nagyon aranyosak a kacsák és Ede, meg valahogy teljesen más volt...
Az állományunk maradék tagjai erős személyiségzavarral küzdenek.
-Először is,- nem eszik a csigákat
-naphosszat csak a tóban lubickolnak, vadkacsáknak képzelik magukat
-görögdinnye függők
-amikor már eléggé éhesek, felfutnak a tótól és a bejárati ajtóban hápognak (kiabálnak nekünk, ha viszont türelmetlenek akkor még Izi kajáját is megdézsmálják, aki meg jó vendéglátóként, hagyja is nekik, a dinnyén viszont nem osztozik senkivel)

Még jóformán ki se hevertük Ede elvesztését, megint az állatorvosnál kötöttünk ki a változatosság kedvéért most egy cicánkkal Wifivel.
Mivel ivartalanított macskusz, semmi balhéra nem számítottam nála, mégis egyik nap úgy jött haza, mint aki verekedett. Lekezeltük sebeit, majd egy hétig ment minden a rendes kerékvágásba.
Egy idő után arra figyeltem fel, hogy a sebei nem hogy nem gyógyulnak de, mintha még csúnyábbak is lennének, olyan mintha rühös lenne... még jó, hogy van internet
Irány a doki. Első körben megállapították, hogy Wifi nem hogy nem rühös, hanem rosszabb betegségben szenved. Autoimmun lett a diagnózis. Teljes letargia az egész családban, nem tudtuk és nem is akartuk elfogadni a diagnózis, mert Wifi nem az a fajta...
Harmadik, negyedik körnél már nem biztos a diagnózis, tehát van még remény.
Wifi azóta egy tökéletesen egészséges eleven cica, olyan amilyen mindig is volt.

Ennyit az állatokról.
Mi, ahogy mindenki más, szenvedünk a hőségtől. A lányok folyamatosan vízben vannak, kihasználják a lehetőséget.
Nyaralni még csak rövid időre jutottunk, hála nekem de, erről majd később írok.

Futnak a kicsikék

Sajnos mostanában megint hanyagoltam az írást, ami eléggé aggasztó, hiszen a vakáció is közeleg, akkor pedig végképp nem lesz időm semmire...
Tudom nem kifogás, hogy majd 2 hete influenzás tünetekkel küzdök, mert Zsófikám névnapján még makk egészséges voltam, mégse jutott időm egy nyúlfarknyi bejegyzésre, róla.

Mint mindenhol az iskolákban, nálunk is dübörög az év-végi hajrá! Na, nem mintha számítanának a most szerzett osztályzatok, mert Zsófi és Luca is, gyönyörű bizonyítványt kapnak, majd...
Ami viszont számunkra teljesen új, az-az iskolai záróbuli. Ez a gálaműsor már a héten meglesz, ahol a gyerekek angolul és magyarul is fellépnek műsoraikkal, ráadásul nem is az iskolában. Süthetek ma egész nap, mert ilyenkor az a szokás. Szóval, nem unatkozunk...
-többek között, már csak azért sem, mert ismételten bővítettük családunk létszámát, immáron 3 indiai futókacsával. 
Már egy éve beszélünk róla, hogy milyen jó, meg hasznos is lenne több szempontból is de, valahogy az élet, a sors mindig úgy hozta,  hogy semmi nem lett belőle. Már-már most is teljesen lemondtunk róluk, mert előjegyzésre lehet csak kapni, meg mekkora felelősség, mennyi lemondással jár, főleg most, hogy itt a nyár...
Sorsunkat, Lucám keresztapja pecsételte meg egy telefonhívással, mikor megkérdezte, hogy aktuális-e még a futókacsa, amire a lányok úgy vágytak. Sikerült keltetniük 5 tojást, amik akkor már mint kiskacsák, 3 naposak voltak. Aznap elvesztünk. Az, hogy a lányok attól a naptól fogva aludni se tudtak, annyira várták a kacsákat, mi pedig, mint elméletileg józan ésszel bíró felnőttek, akik soha nem éltek baromfiakkal egy háztartásba, a felelősség terhe miatt.
Miután minden hozzávalót beszereztünk, az új lakók fogadását, gyermeknapra időzítettük.
Na, jó! Egy nappal előtte hoztuk el az akkor 2 hetes kicsiket.
Lucám, nem bírt magával, már az autóban kiválasztotta a saját kacsáját (mindenkinek van egy-egy, mi Gáborral, pedig osztozunk a sajátunkon) ölébe vette és úgy babusgatta, simogatta, mint egy kiscicát.
Legnagyobb félelmem Izával és a cicákkal kapcsolatban volt, mert mégsem dugdoshatom előlük ezután a kacsákat, addig amíg fel nem nőnek, ha egyáltalán megélik a felnőttkort...
Elméletileg, nálunk semmilyen állat nem bánthat senkit, ez szabály! Az, viszont teljesen lelombozott, hogy előző héten 2 döglött vadkacsát találtunk, pár nap különbséggel a tóparton. Ilyen soha ezelőtt még nem fordult elő. Nem mintha mentegetni szeretném állatkáinkat de, Iza csak ugatja, max elkergeti a kacsákat a tóról, még a vízbe se megy be utánuk. Mattika az öreg cicánk, már hátra se megy, csak az első részben közlekedik. A kicsik, Wifi és Chani? Nem tudjuk de, gyanítjuk, hogy nem ők kaptak vérszemet egy náluknál sokkal nagyobb zsákmányra. Maradt tehát a nyest, mint gyanúsított. Az viszont nem olyan jó jel, ha a kutya ellenére bejönnek a kertbe, főleg úgy, hogy előtte fogott egyet. Vagy ez a nyest bosszúja?
Mindenesetre ilyen előzményekkel a nyakunkba vettünk három kis életkét, akikért felelősek vagyunk.
Félelmem Izi miatt, teljesen alaptalan volt. Első pillanattól fogva elfogatta és terelgeti, vigyáz a kacsákra, míg a macskáink, pánikszerűen menekülnek a félelmetes "fenevadaktól".
Egyenlőre elkerítve vannak napközben, mert vígan átférnek a szomszédos dróthálón, akkor pedig bottal üthetjük a nyomukat. Pancsolni is csak egy nagyobb lavórban engedjük még őket, talán majd hétvégén, és akkor is csak szülői felügyelet mellett, mehetnek a tóba...
-estére csak megunják és kijönnek közénk. Mint városi lány, soha nem gondoltam volna, hogy lehetnek ennyire aranyosak a kacsák. Jó, nem az a cuki, dögönyözni való szőrgombócok, de nagyon viccesek és talán még okosak is, pláne, hogy ilyen hamar elfogadtak, beilleszkedtek közénk.

Éjszakai látogatónk

Nálunk már természetes dolog, hogy akkor történik az ember lányával, valami váratlan, megoldásra váró ügy, amikor férfi népség nélkül maradunk éjszakára. Egy hete se volt ez másképp...
Tulajdonképpen, teljesen normálisan indult az esténk, ha attól az apróságtól eltekintünk, hogy a gyerekszobában aludtam, közkívánatra. Szeretek ilyenkor a lányokkal lenni, sokáig beszélgetni velük, függetlenül a másnapi koránkeléstől, ezt önként és dalolva vállalják.

Valamikor hajnali kettő után legédesebb álmomból arra riadtam fel, hogy valami iszonyatosan hangosan sziszeg.
Gyorsan kipattantam az ágyból, mert azt hittem, hogy a házból jön a hang. Valahogy akkor még fel se fogtam, vagy addig nem tűnt fel, hogy a kutya meg kint ugat. Résnyire nyitott ajtón keresztül  kikukucskáltam de, azon a részen a nagy fű miatt nem sok-mindent láttam. Tudtam, hogy valamilyen állat lehet, mert Iza azt, egyértelműen jelezte nekem, viszont sokra nem ment vele, mert ijedtemben földbegyökerezett a lábam. Kígyó, patkány, mi a fene lehet? Kavarogtak a gondolatok a fejemben, mert természetesen a kutyát is féltettem, nehogy valami baja essen, na meg azt a szerencsétlen betolakodót is, aki ilyenkor hozzánk keveredett...
Hiába vetettem be minden cselt, az egyébként máskor szófogadó kutyának, rám se hederített, azaz igen, mert ő meg azt akarta, hogy menjek ki én hozzá.
Akkor, már a lányok is felébredtek a nagy hangzavarra, no meg szerintem a fél utca, mert így megállás nélkül ugatni még nem hallottuk Izát, tehát minden maradt az eredeti felállásban. Kutya kint, én bent...
Azt, elképzelni se tudták a lányok, még kérdezgették is, hogy meddig tud ugatni egy kutya, mikorra fog vajon Izi berekedni. Azt hiszem, azzal teljesen elkeserítettem Zsófit és Lucát, hogy a kutyáknak az ugatás olyan, mint nekünk a beszéd, tehát sanszos, hogy bírja még egy darabig...
Már úgy tűnt, hogy nem is alszunk többet aznap hajnalban, mert akkor már több mint 2 órán keresztül megállás nélkül ment a hangzavar. Azt egy kicsit furcsállottam, hogy egy viszonylag nagytestű kutya, hogy nem képes percek alatt végezni áldozatával, ha már így hozta a sors, ha csak nem valami nagyobb veszedelmes állat... mert egyszer csak csend lett.
Azt nem mondanám, hogy nyugodtan aludtam el arra a kevéske időre, mert bennem volt az, hogy felkészülök a legrosszabbakra, amik majd a reggeli romeltakarításnál várnak rám.

Reggel, első dolgom volt kinézni az ajtón.
Az ajtó előtt semmi tetem, ez jó jel.
- Izát meg is dicsértem, aki persze úgy viselkedett, mintha semmi nem történt volna.
Mikor számon-kértem tőle az éjszakát, boldogan vezetett áldozatához.
A rózsák között volt valami szőrös izé, amit akkor még nem tudtam hová tenni.
Szomszédaink új arcomat ismerhették meg a felkelő napsugarakban, amint pizsamában, kócosan, egy seprűt dugdosok a virágok közé, persze, csak úgy, módjával, tisztes távolságból...
-és nagyot sikítok, amikor megmoccan!
Nyest volt a kicsike, aki ekkora hangzavart okozott, ráadásul úgy, hogy haja szála se görbült, ugyanis a mi drága kutyánknak eszébe se jutott bántani.
Ő "csak" játszott vele, hiszen családtagot, háziállatot nem bántunk, ezt mindenkinek be kell tartani, így tanulta és a szabály az szabály, mindenkire vonatkozik!
Miután a lányok suliba mentek, segítséget hívtam nyest ügyben, akkor még azt hittem, hogy görény és levittük az állatorvoshoz, megbizonyosodni róla, hogy valóban sértetlen...
Mivel kicsike volt, így próbáltam felvenni a kapcsolatot állatmenhelyekkel, míg végül a Noé állatotthonba sikerült estére elhelyezni. 
A lányokat még megvártam, mert szerettek volna elbúcsúzni Sufnitól, aki időközben ezt a nevet nyerte meg magának.
Volt nagy sírás, mert Sufni hamar belopta magát a szívünkbe de, nem tarthattuk meg, tudtuk jól, mennyire kártékony és veszélyes is lehet.

Éppen hazafelé tartottunk a menhelyről, amikor szomszédunk hívott, hogy a kertjükbe van egy mocsári teknős és átrakná hozzánk, ha nem vagyunk otthon...
Mikor felvilágosítottam arról, hogy ez nem a legjobb ötlet, mert ha a teki elbarangol a kertben, akkor ma se alszik a környék,ezt garantálom, hiszen Izi szerint, új lakónk érkezett.
Gyorsan vízbe rakták a lányok.
Én meg csak bízhattam abban, hogy nyugodt éjszakánk lesz, hiszen egy napra,
bőven elég volt ennyi állat...
Sufni álmos

 Luca megtartaná Sufnit

 -ha nem lehet nyestünk, akkor legyen görényünk Zsófi szerint... -mert, olyan cukik!

 Izabella és Sufni között teljes az összhang...

 Búcsúzás...

 Mennyi mindenre jó a LIDL-s szatyor

 

 teki szemrevételezés

 vízrebocsájtás

VÉGE!

Siklók, békák

Nem tudom, miért nem lepődök meg azon, hogy Zsófi és Luca szeretik az állatokat. Ez így eddig rendben is lenne, hiszen tudom milyen kellemes azokat a kis szőrös testűeket simogatni, no, de mi van a többivel?  Számomra a hüllők és puhatestűek már a pfúj, gusztustalan kategória, nem is fognám meg őket... -ellenben a lányaim! Jöhet bármi, de a szó szoros értelmében, hiszen ebben nőnek fel.
A tó élővilágának köszönhetően, eddig "csak" az aranyhalak és a kisebb testű békák nem voltak biztonságban. Most viszont, kibővült a kör a nagyobb békákra. Legyenek varangyok, vagy kecskebékák, teljesen mindegy...
-hála, Lucám keresztapjának.
Pár héttel ezelőtt, neki köszönhetően elkészültek, pár perces munkával a békafogó pecabotok. Csaliként pitypangot használunk, azaz használnak a lányok és láss csodát, ezek a buta békák rögtön rá is ugranak. Azóta nincs olyan nap, hogy lazításként ne töltenének el pár percet a tónál, a békahorgászok.
Természetesen legtöbbször áldozataik visszakerülnek eredeti környezetükbe, viszont olykor-olykor megesik, hogy a kert végében lévő patakba deportálják őket. Néhány szerencsésebb példány abban a megtiszteltetésben is részesülhet, hogy egy körtúrán vehet részt.  Ezen túrákon, nem csak a kert magasabban fekvő pontját, hanem az otthon melegét ismegismerhetik. Na, itt szoktam hisztérikus rohamokat kapni, mikor egy-egy varangyal a kezükben, bejönnek hozzám a házba, "csak úgy" mutatólag. Ez a szegény sikló is a konyhában landolt első nekifutásra, majd néhány tekergés után amit a konyhakövön lejtett, sokkos állapotban azonnal kiparancsoltam a házból...
-még, mielőtt felkelti a szunyókáló macskáink érdeklődését, vagy úgy megszökik, hogy bottal üthetjük a nyomát.

Próbálom szokni a gondolatot, mi vár rám még ezen a nyáron, mivel a lányokat nem hatja meg kinevetik undorodó sikoltozásom... 

Ebből a cserépből vajon mi fog kikelni?

Nem biztos, hogy a tudás olyan jó...

Rá kellett jönnöm, hogy jobb ha nem kérdezem meg lányaimat, mit gondolnak rólam, mint anyjukról. Nem  is biztos, hogy kellene tudnom, min kellene változtatnom. Minden úgy jó, ahogy van!  Na, jó! Félévente talán szóba hozhatom a témát, saját megnyugtatásom érdekében, hátha időközben változtatnak meglátásaikon...
Történt ugyanis, hogy mint jó fejnek tűnő anyuka, legcudarabb pillanatomban rákérdeztem a lányoknál, mi lenne az, amit szívesen megváltoztatnának rajtam. Legyen az bármi,-akármi!
Tényleg rossz passzban voltam, tele lelkiismeret-furdalással, ezért gondoltam, jobb, ha tiszta vizet töltünk a pohárba és tisztázunk mindent esetleges félreértést, mielőtt bárki is sérülne, a vélt  vagy valós sérelmeiben.
Bevallom, teljesen más reagálásokat vártam, konkrét c@ranyaságom megerősítésében. Ez is bizonyítja, hogy jobb ha előre nem gondolunk semmilyen negatív kritikát magunkról ami fent említett negatív önkritika érzete felé sodor. Teljesen másképp éljük meg anyaként a legrosszabb napjainkat is, mint azt a gyerekek érzékelik, látják... Mi istennők vagyunk és azok is maradunk, legfeljebb, apróbb hiányosságokkal.
Ezen, ominózus beszélgetésünk alkalmával derült az ki, hogy legnagyobb hiányosságom abban rejlik, miszerint túlságosan szigorú vagyok. No, nem Zsófival és Lucával, hanem a családtagként kezelt háziállatokkal. A lányok szerint az tök jó lenne, illetve, akkor lennék a legjobb anya, ha egy asztalnál ebédelhetnének, vacsorázhatnának az állatokkal.
Rajtam ez nem múlik, mert szívesen megterítek nekik a bejárati ajtó elé, felőlem ehetnek a kutyával és a macskákkal is de, nem egészen ilyen felállás az elképzelésük.
Vállalom magam. Amennyiben ezen múlik, ám legyen. A lelkiismeretem viszont tiszta...
-minden tőlem telhetőt megteszek, viszont az aztalhoz "csak" kétlábúak ülhetnek.
Most majd retteghetek, mi lesz akkor, ha megérkeznek a futó kacsáink...
-szárnyasok is kíméljenek!
 Kivéve, ha sültek!

Naná, hogy a konyhában a legjobb...
-tanulni!

Chanelt fedőnevén:Sanyi, becézve Sanyika is nagyon érdekli a matek házi... -komoly segítsége akadt Lucának

Állati...

Szeretjük az állatokat ez kétségtelen, ám mint mindennél, itt is szigorú határokat próbálunk húztunk.
Ezek a határvonalak leginkább a lányok miatt voltak fontosak, mert ha rajtuk múlik, akkor bizony jókora kis állat szaporulattal rendelkezünk, mert úton,-útfélen, összeszednének bármit, ami mozog...
Volt kitől örökölniük az állatok iránti rajongást, bár a magam részéről, inkább a szőrösebbik fajtát, abból is a négylábúakat, bizonyos mért felettieket favorizálom, nekik viszont teljesen mindegy, jobb híján, jöhet bármilyen csúszó-mászó.

Emlékszem, még javában a totyogó korszakukat élték lányaim, mikor a kerti munkálatok folyamán a gilisztákat pfuj gyűjtögették kis kezükbe, majd megunva csiklandós tekergésüket, nekem nyújtották át... áááá
Nem mondhattam, hogy undorodom, nem mondhattam, hogy utálom az undorító, ám annál hasznosabb gilisztákat, de csalódást se szerettem volna okozni lányaimnak, ezért megpróbáltam mindig a legkézenfekvőbb megoldásokat felkínálni, az adott szituációban. tenyerem helyett például a talicska, vagy egy homokozóvödör sokkal jobb megoldásnak tűnt. Számukra, még a mai napig sem köztudott, jól álcázom ebbéli hiányosságaimat, amit egyszerűen nem tudok leküzdeni, igaz, az idők folyamán rengeteg fejlődésre tettem már szert, mert békát, kígyót  például fogtam, de azt is csak az Ő kedvükért, összeszorított szájjal és az előbbiből is a nagyon mini változatot.
Úgy gondolom, hogy Zsófi és Luca, amolyan fiús lányok, akik nem rettennek vissza sikongatva egy méretesebb pók látványától, és elsőként fogják meg, majd rakják ki a szabadba, mert nem a házba valók.
Azt hiszem egy egérrel is bátran megküzdenének, míg nekem elsődlegesen egy macska felderítése lenne elsődleges gondolatom, mint amire már volt is egyébként példa, annyi különbséggel, hogy hirtelen egy tejfölösszájú, behízelgőmodorú, folyton-éhes példány nem volt a közelemben...

Ezek után nem csoda, hogy minden beszélőkénkre szükségünk van amikor egy-egy utunk sétánk során szembetalálkozunk különböző állatfajokkal, akik nem házba valók, legfőképpen, nem gyerekszobába.

Legutóbbi sétánkon történt, -amikor nem használt a jó-szó, nem értek semmit az észérvek, amikor két könnyes szempár könyörgő, kérlelő tekintettel néz ránk, hogy vigyük magunkkal, ha csak rövid időre is a legújabb szerzeményünket, -engedtünk a kísértésnek, tudván, hogy ismételten egy gonddal többet vettünk a nyakunkba...

Hirtelenjében, még ha ideiglenesen is, így lettünk sün tartók, de a lányok fogalmazásában inkább  tulajdonosi viszonyként került megfogalmazásba.
Sününknek hála, előkerültek a plüss és nyomtatott formában kiadott történetek, ezzel keltünk, ezzel feküdtünk.

Mondjuk az első éjszaka eléggé viccesre sikeredett mikor megfeledkezve újdonsült lakótársunkról, arra riadtam legkedvesebb álmomból, hogy valaki járkál a nappaliban, majd úgy 5 percnyi bátorsággyűjtés után kimerészkedtem és megnéztem a tettest...
Azt hiszem az is a furcsaságok közé sorolható, hogy  vasárnapi ebédünkből leeső rántott-húsis csontokra, most wellness vendégünk jogosult, csalódást okozva ezzel a többi családtagként nyilvántartott négylábúnak.
Mikor lakosztályát berendeztük és első vacsoráját feltálaltuk, automatikusan magvakat napraforgó, tökmag és mazsola is került a tányérkába, majd mielőtt nekiláttam az alma felszeleteléséhez, jutott eszembe, hogy pontosabban utánanézzek a sünök etetésének google, és milyen jól is tettem...

A sünik ugyanis nem szeretik az almát, se a körtét, pedig milyen jól mutat az őket ábrázoló képeknél a hátukon, csak a kukacok miatt cipelik magukkal...
Ezzel is új dolgokat tanultunk a kedves tüskés barátainkról. Nekünk szerencsénk volt, mert egy igazi, kis életrevaló, de annál barátságosabb példányt sikerült kifognunk, akit bátran meglehetett fogni, kézből lehetett etetni. Pár napig tartott csak a csoda, mert úgy szólt megállapodásunk a lányokkal, hogy a születésnapomon elengedjük, illetve, ha látjuk rajta, hogy nagyon szomorkodik családja miatt nem habozunk megválni tőle...
Pár napja már nincs velünk, szabad lett ismét, csak remélni tudom, hogy neki is olyan kellemes emlékek maradnak emlékezetében, mint amilyet jelenlétével nekünk okozott...