Minek az iskola nekem?

Mint már az előzőekben is írtam, előre féltem a lányok ballagásától.

Féltem, hogy az egészet végigbőgöm, féltem, hogy egy bőgő anya látványa, kihat a lányok  utolsó ovis szereplésére, amire olyan nagyon készültek...
Szerencsére az óvónénik teljesen másképp vélekedtek a ballagók búcsúztatásáról mint ez megszokott és a műsort, vicces oldalról közelítették meg.
Azt egyértelműen állíthatom, hogy most, az elmúlt 4 év egyik legszínvonalasabb előadását láthattuk gyermekeinktől.
Rengeteg nevetésünk feledtette a műsor apropóját, amire már csak a végén eszmélhettünk rá...
-bevallom, sokkal kíméletesebb volt így búcsút-venni, mint vörösre sírt szemünkre emlékezni.

Akár itt be is lehetne fejezni ballagási emlékeink beszámolóját, de most jön a lényeg.
Az ilyenkor szokásos eszem-iszom, dínom-dánom után, alaposan elfáradva, megkönnyebbülten értünk haza.
Gyors átöltözés után a lányok szerették volna megnézni az ajándékba kapott Dvd-re írt, 4 év  alatt  készült ovis fényképeket. Ezt igazán remek ötletnek tartottam, legalább míg a ruhákat leviszem a mosókonyhába, mindent a helyére pakolok, addig kicsit lenyugszanak túlpörgött állapotukból...
-és csak pár képről maradok le az első fényképnézegetésből, mert, hogy még tucatnyi ismétlése lesz, ebben egészen biztos voltam.
merészeltem távol-lenni, talán bő 2 percig is, mire visszatértem, a nappaliban két síró, zokogó leányzót találtam...
-itt szem, már részünkről sem maradt szárazon, vigasztalhatatlanok voltak, no meg fáradtak...
Hiába beszéltük át előtte már rengetegszer, hogy még  maradnak tovább az óvodában, 10 napig nem a ballagással ért véget, és természetesen bármikor bemehetünk, meglátogatjuk a többieket, csekély vigasz volt számukra, kórusban hajtogatták, hogy

-sok mindent tudok, minek az iskola nekem?

Már sok-mindent tudok!

Megtanultam cipőt kötni,
tudok késsel szépen enni,
a széket két kézzel viszem...
minek az iskola nekem?

A kanalat nagyosan fogom,
a tavaszi zöldségeket tudom,
ismerem a hét napjait...
az iskola majd mit tanít?

Tudok számolni legalább húszig,
tudom, hogy az ősz a télbe belenyúlik,
a hónapok neveit mind ismerem...
minek az iskola nekem?

Ha kell rajzolok embert, házat,
lefestem szépen az orgonaágat,
énekelek zsipp-zsuppot, csigabigát...
minek kell kijárnom az iskolát?

A nagy betűk közül már sokat ismerek,
jobbra nézek, mikor a járdáról lelépek,
a járművek neveit jól ismerem...
minek az iskola nekem?

A Tv -ből, mondják, lehet tanulni,
mindenről tud az, aki a Híradót nézi.
Aztán van mindenféle tudományos műsor,
az apu véletlenül néha odakapcsol.
Megkérem aput, intézkedjen már most,
mindig nézzünk olyat: fontost, tudományost,
állítsa be a TV-t állandóra oda,
s maradok óvódás, nem kell az iskola!

Margaréták PET palackból

Sokadik virág variációim közül, amiket PET palackokból készítettem, ezek most legkedvesebbek a szívemnek.

 
Ballagásra készültek...
-ezek a helyes kis margaréták szimbolizálják az óvodát, aminek ugyanez a neve, és holnap fájó szívvel búcsút veszünk tőle.
4 év emléke tobzódik bennem.
Hónapok óta próbáltam hárítani, nem gondolni a megmásíthatatlanra, de bevallom nagyon nehéz.
Eleinte megfordult az is a fejemben, hogy elkezdek visszaszámolni a 100. naptól, most meg már csak 6 napunk van hátra az ovis életből és egy sort sem voltam képes írni az egészről...

Nehéz, mint minden más mióta ikres anyuka lettem, hiába van két angyali gyermekem, egyszer élem át  a születés pillanatát, csak úgy mint a járást, szobatisztaságot, mert az a pár nap különbség ilyenkor igazán nem számít az elválás fájdalmát, mikor óvodába kerültek, most pedig a búcsút intenek és szeptembertől iskolások lesznek...
Most írhatnám azt is, hogy-egyik szemem sír, a másik pedig nevet,- de nem teszem, mert jelenleg, könnyben úszó szemekkel, vakon próbálom leírni ezeket a sorokat úgy, hogy ráadásul rég elfeledett emlékek tucatjai is megnehezítik helyzetemet.
Félek a holnapi naptól, talán könnyebb lesz ha már túl leszünk rajta...
Amolyan Scarlett O' Hara módon, addig is megpróbálok ma többet nem gondolni rá, majd holnap... elvégre, holnap is nap lesz.

"segítségeim" akik nélkül a képeken nem állnának úgy a virágok, ahogy...
-Görci és Izi

Viszont idén, szakítottam az ilyenkor szokásos süteményemmel és elhagytam járt utamat, a járatlanért.
Azt, hogy milyen sikerrel még nem tudom, mert jelenleg is a hűtőben dermed tetején a csokoládé, aminek tökéletes felkenése eléggé megizzasztott, de nem fogott ki rajtam, ÉN győztem, végül tükörsima lett...
-már csak a tökéletes szeleteléssel kell megküzdenem, mire a "főkóstolók" hazaérnek és értékelik remekművemet.


                                                                   Kiegészítés:
 Ilyen lett (jó sok)