Kutya nélkül lehet élni...

menhelyen a gondozójával

-de nem érdemes!


Valamivel több mint 25 éve történt, amikor életem első kutyáját megkaptam.
Utolsó kutyám Zsófi (igen, az egyik lányomat is így hívják) Afgán-agár volt, akivel 17 évig voltunk elválaszthatatlan társak.
Na, de kezdem inkább az elején.
Zsófi (kutyám) hozott "anyag" volt, Gáborral való megismerkedésünkkor.
Mikor beköltöztünk jelenlegi házunkba, jött a felismerés, hogy milyen kevesen vagyunk, kellene egy kis nyüzsi magunk-köré. Itt még nem családbővítésben gondolkoztunk, vagyis igen, de állatokban és nem gyerekekben.
Családi háznál elengedhetetlennek gondoltam a macskákat ezért az első utunkba eső alomból, választottunk is kettőt.
Ezeknek a cicáknak nem volt sok-esélyük a túlélésre, mert a macskanátha miatt egyik szemére mindkettő megvakult, és a másikra is gyengén láttak.
A gondos ápolás, és törődést meghálálva azóta is vígan élnek!
Na, de ha már van egy kutyánk és két macskánk, akkor legyen Zsófi kutyának is társa, elvégre párosan szép az élet...
Így született meg döntésem, mikor Gábor, az éppen aktuális születésnapjára, kutyát kapott tőlem.
Pontosabban nem egy konkrét /faj/ kutyát, hanem egy lehetőséget, hogy maga választhatja ki a megfelelő egyedet, egy menhelyről...
Nem Ő választott, hanem a kutya minket, így került hozzánk az akkor 1 hónapos keverék kan, akit Tódór névre kereszteltünk.
Tódór, rengeteg bosszúságot okozott nekünk a folyamatos kerítésbontásával, "szökésével" ami tulajdonképpen a vérébe volt, így egy idő után rájöttünk, hogy felesleges 3 méter magasságba csirkehálóval bevonni a kerítést, mert úgyis átmássza. Neki mennie kellett, mindig,- mindenhová, mindenkit elkísért, aki a házunk előtt elment, legyen az babakocsit tologató anyuka, kutyát-sétáltató gazda, de -ezek az "önséták" alkalmából tett-szert, széles ismeretségi körre is kerületünkben, ahol mindenki ismerte.
Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy felelőtlen állattartók vagyunk megnyugtatok mindenkit, hogy Tódór /kutya/ chipezve volt, és nem sanyarú sorsa elől menekült, szökött tőlünk.
Egyébként pedig legkésőbb "villanyoltásra" mindig hazajött!
:)
Boldogan éldegéltünk így édes hatosban, mikor a lányok megszülettek.
Az állatok elfogadták a gyerekeket, soha semmilyen gond nem adódott köztük.
Zsófi kutyánk, a félreértések elkerülése végett, új nevet kapott Öreg-kutyaként, vagy Vénasszonyként, amit méltóságteljesen viselt, hiszen "megdolgozott" érte.
/Mondjuk az idősebb hölgy a szomszédunkba sokáig csúnyán nézett ránk, mikor nyíltan, köntörfalazás nélkül mertünk a "Vénasszonyról" beszélni/
:D


Pont egy éve annak, hogy a mi nagy Öregünk, az örök vadászmezőre lépett, majd szeptemberben Tódor is követte, mert nem tudta feldolgozni magányát, hű társa elvesztését, ezért végleg megszökött...
Nagyon rossz volt kutya nélkül, és nem telt el úgy nap, hogy a lányok ne emlegették-volna, valamelyik ex-családtagunkat, vagy azt, hogy mikor lesz megint /kis/ kutyánk.
Tulajdonképpen mi se tudtuk, hogy mit akarunk, egy kis időt szerettünk volna, mire készen állunk a következő, kisállat befogadására.
A kisebbik felelősséggel járó megoldást választottuk, így kerültek hozzánk a cicák, akik azóta elválaszthatatlan játszópajtásai lettek lányaimnak...


Múltheti lomtalanítás alkalmával kerültek utcára a maradék kutyatápok, tálak, és fekvőalkalmatosságok, mondván, nekünk úgysincs rá szükségünk, kitudja mikor lesz,
/lesz-e egyáltalán/ kutyánk!

Ember tervez...
Az a fránya televízió, az mindennek az oka!
Valamelyik műsorban látta Gábor, hogy "nyugdíjas" rendőrkutyákat lehet örökbe fogadni, így bárkinek lehet saját "testőre" aki vállalja a felelős kutyatartást.
Ez a riport annyira felkeltette az érdeklődését , hogy naponta emlegette, ijesztgette a lányokat azzal, hogy lesz egy "őrmesterünk" aki, ha nem fogadnak szót, "rendet-rak" közöttük...
Nekem az "őrmesterrel" szemben "csak" annyi ellenvetésem volt, hogy gyerek és macskabarát legyen.
Némi önszorgalomból azért utánanéztem a neten, hogy milyen kínálat van az örökbefogadásra váró állatok, kutyák között.
Szombaton jött el a nagy nap.
Mivel a Német-juhász fajtamentők az örökbefogadási napot, csak délután kettőkor kezdték el, gondoltam előtte látogassunk el egy kutyamenhelyre ahová kíváncsiságom hajtott, az előzetesen megtekintett, titkos két favoritomat szerettem volna személyesen is megnézni...
Választék volt bőven, mégis úgy gondolom, hogy ez szerelem volt első látásra.
Egy kutya, aki a fogyatékossága miatt vonzott magához, vagy mi vonzottuk őt magunkhoz, mert tudta, érezte, hogy toleráljuk a hiányosságait...

Jellemzésében ez állott:

kb. 3 éves fekete-cser, hosszú szőrű, kajlafülű szuka kutya. Enyhén ataxiás, melynek az eredetét nem tudjuk, de tulajdonképen nem is fontos, hiszen a kutyus teljesen egészséges, csak a mozgása egy kicsit más, igazán vicces és bájos. Különleges kajla megjelenése, táncoló vicces mozgása mindenki arcára mosolyt csal. Ehhez társul bájos, alkalmazkodó természete, igazi álomkutya. Imádja az embereket és a kutyákkal is probléma nélkül, jól kijön. És mindig, mindig mosolyog!

Hagytunk magunknak időt az alapos megfontolásra, ezért az eredetileg tervezett Német-juhász fajtamentőkhöz is ellátogattunk.
Ekkor már azt-hiszem a lányoknak mindegy volt, hogy milyen kutyát "veszünk" meg, csak 4 lába legyen és tudjon ugatni, mérettől , külsőtől, fajtától függetlenül.
Ezen a rendezvényen nem volt olyan kutya akinek sikerült volna belopnia magát a szívünkbe, folyamatosan a Mi kutyánkra gondoltunk.
A lányokkal, nagy sírások közepette hagytuk magunk-mögött a rendezvényt, és mivel már alaposan benne voltunk a délutánba, esélytelennek-tűnt, hogy 20 perc alatt visszaérünk, zárásig a kutyamenhelybe.
Gábor mondta ki a végszót,
-ha nyitva-lesz, akkor a sors is úgy akarja, hogy nekünk legyen kutyánk, ha nem, akkor egy darabig tegyünk inkább le róla.
Szépen, kényelmes tempóban, nem kísértve a sorsot, és útellenőrzéseket, időben érkeztünk a /még pár percig/ nyitva-tartó menhelyre, ahol a formaságok elvégzése után, beültünk az autóba és szépen hazajöttünk.
Nem, nem kutyával, mert azt nem lehetett, egyedül érkeztünk, hogy előkészítsük a terepet, az új jövevénynek.
/még jó, hogy mindent kidobtam, így lehetett menni kaját venni/
Raszta Fánit házhoz hozták, afféle környezettanulmányozási célzattal, aminek a jelek szerint megfeleltünk, és így lettünk hivatalosan is örökbefogadói, újdonsült kutyánknak.
Nagy volt a boldogság mindannyiunk részéről, ahogy a kertet próbálta felfedezni, megismerni, a mi Fáni kutyánk.
Önfeledt boldogságunk azonban nem tarthatott sokáig, mikor egy rossz gondolat, érzés fészkelte bele magát a fejembe, ami nem-hagyott nyugodni...
Nagyon gyanús volt, hogy ez a kutya nem hall!
Vasárnap reggel a helyi állatorvosi rendelőben kötöttünk ki, ahol, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták elképzelésemet.
Fájó szívvel, de egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy Fáninak nem a mozgásával, hanem a fülével van nagy baj.
Mielőtt bárki rosszra-gondolna, eszünk ágában sincs ezért a fogyatékosságáért visszavinni, sőőőt, ettől még inkább ragaszkodunk hozzá, mert úgy érezzük, hogy nálunk lesz a legnagyobb biztonságban, szeretetben és ha csak egy kis esély van a gyógyulására, akkor az nem rajtunk fog múlni...

Még csak pár napja, hogy nálunk lakik, de máris úgy érezzük, mintha mindig-is köztünk élt volna!
Nem is tudom,hogy eddig hogyan bírtuk ki ezt a 7 hónapig tartó, kutyanélküliséget...