Nem ér a nevem...

-és még a  fejem is káposzta.

Nem is értem, de most komolyan! Hogyan lehettem annyira naiv, mikor papír helyett a blogba írtam arról, nagyképűen hogy az idén kicsit kényelmesebbre véve a figurát, megúszhatom a jelmezkészítést...
Miért az utolsó pillanatban kell meggondolnia magát a gyereknek, és félredobva  a majdnem kész jelmezeket, változtatni rajta úgy, amit egy tollvonással, tű-öltéssel nem lehet már kiküszöbölni. Miért most jut az eszébe, hogy nincs megelégedve a színével. Történt ugyanis, hogy Zsófikám, az itthon fellelhető tíz kötényből (ebből 4! a lányoké) kiválasztotta a megfelelő darabot. Legalábbis, akkor úgy tűnt...
-majd mire majdnem befejeztem rajta az utolsó öltéseket, díszítéseket, mert egy konyhatündér nem nézhet ki akárhogyan akkor közölte velem, hogy Ő, inkább mást szeretne. Mármint, más színűt! Ááá!!!
Nem állt égnek egy cseppet sem a hajam...
-Mi az, hogy más színűűűt? Ez van, ebből kell válogatni...
Az egészen biztos, hogy nem veszem meg a 11.kötényt, varrni meg biztosan nem fogok...
Dehogynem*! Mikor tekintetünk összetalálkozott, akkor már éreztem a vesztem. Tudtam, hogy nekiállok, azaz pontosabban ülök, és ha törik, ha szakad, megvarrom neki a hőn vágyott köténykét.
Így, most jelenleg már  ott tartok, hogy kimostam, vasaltam, majd szabtam az anyagot, csak a varrás részét húzom. Húzom még egy darabig, bár sokáig nem fogom tudni, de nagyon nem akaródzik** nekifogni...
-mindenesetre most szívesebben csinálnék bármi mást, csak -varrnom ne kelljen!
*egy anya, mindent tud!
**nem csoda, hiszen varrni se tudok*, vagyis nem az erősségem.