Ígéret szép szó...

Tulajdonképpen azt hiszem, nem csak nekem sikerült felelőtlen ígéretet tennem Zsófiám felé, hanem neki is. Az történt ugyanis, hogy még hónap elején eldöntötte, hogy ebben a hónapban április csak és kizárólag mosolygós fejeket* hoz magatartásból. Ez lesz az egyik anyák-napi ajándéka nekem...
Mint ahogy fent is írtam, ez részéről eléggé felelőtlen ígértetnek hangzott. Aki ismeri ŐT, tudja mire is gondoltam.
Eltelt az elő nap: -mosolygós, második-nap megint mosolygós, harmadik-nap szintén, és ez így megy egészen napjainkig. Most már bevallom nagyon izgulok érte és elkiabálni se szeretném, csak hinni, hogy amilyen eltökélt végig is tudja csinálni...
-ami egyébként szerinte, nem is olyan nehéz.

Na, itt jön az én felelőtlen kijelentésem.
Hétvégén, igaz, hogy csak 2 óra hosszára, egy gyerekes szülővé váltunk, illetve ha csúnyán akarnék fogalmazni, akkor csonka családot is írhatnék. Lucám szülinapi zsúron volt, Gábor pedig a fűnyírót tologatta, így ritka módon sikerült kettesben Zsófival maradnunk. Természetes, hogy félredobtam minden rám váró munkámat és nyeregbe pattantunk.
Komoly biciklitúrát találtunk ki magunknak, úgy ahogy kell. Hátizsákkal, benne némi  élelmiszer-ellátmánnyal. Előre eltervezett pihenőkkel.
Az első pihenőnk, már a bicikliút elhagyása után, egy szántóföld mellett volt. Egészen pontosan, egy útszéli kútgyűrűn üldögéltünk. Stílusosan, ahogy kell...
Majd mikor már kellően kipihentük magunkat és lábam a bicikli pedálján, indulásra készen, mikor gondoltam egy merészet.

Bevallom az utolsó családi biciklizés alkalmán feltűnt, hogy olyan nagyok a lányok. Vagy a biciklik kicsik... Mindenesetre olyan viccesen festettek a járgányokon. Sebaj, kell nekik majd venni egy másikat, ha már a nyúl nem hozott. Eddig tartott a gondolatmenetem, na meg addig, hogy megint milyen nagyszerű is lesz 2 évre bicikliket venni... Tiszta anyagi csőd.
Szóval, annyiba maradtam magammal, hogy feláldozom a saját biciklimet gyakorlásra. Egyszerűbb lenne egy kettő végleges, igazi felnőtt  biciklit venni, mint fokozatosan eljutni a végleges megoldásig Lesz ami lesz, én is így kezdtem.
Emlékszem nagyapám vázas Csepel biciklijén száguldoztam, olyan féloldalas formában a váz alatt, és megmaradtam. Viszont az is igaz, hogy nagyanyám rémült tekintetét se feledtem...

Saját para magamon is meglepődtem, mennyire magabiztosan tettem ajánlatot Zsófinak, aki zavart vihogással el is fogadta. Láttam szemében a félelmet, amit a számára monstrum járgány jelentett és láttam egyszerre a boldogságot is. A magamét nem láttam, de azt hiszem talán jobb is...
Fogtam tartottam míg felült, tartottam, míg elindult, majd mikor már biztonságban éreztem elengedtem.
Már javában egyedül biciklizett mikor hátraszólt nekem:
-Anya, most már elengedhetsz! - mire közöltem vele legnagyobb meglepetésére, hogy
-már rég megtettem...
Nagy volt a boldogsága. Alig vártuk a következő alkalmas terepet az ismételt gyakorlásra. Ekkor, már én is nagyon lelkes lettem.
Mire túránk végére értünk,  azaz haza, addigra tökéletesen belejött, úgy mint az a bizonyos kiskutya az ugatásba...

Másnap, más útvonalon, célirányosan mentünk  a tökéletes terep felé. Két biciklivel, a két lánnyal, hogy Lucám se maradjon ki semmi jóból. Csak mi csajok, míg apuka a F1-et nézhetett végre zavartalanul.
Egy kis-bicikli és egy nagy, amin a gyerekek ülnek, míg én futhattam utánuk...
Azt hittem belehalok. A futásba... Nem vagyok ehhez hozzászokva!!!
Miután reszkető lábakkal megállapítottam, hogy fog ez nekik menni, úgy döntöttem, hogy feladom, és nem csinálom tovább, mehetünk futhatok haza. Elvégre van a lányoknak apjuk is. Az apjuknak pedig biciklije. Vigye Ő a lányokat egyesével egy hosszabb útra...
-míg én kipihenem a futás fáradalmait.
A ház előtti utcafronton kapirgáltam addig...
-nehogy izmaim megmacskásodjanak.

Minden tökéletes is lehetne eddig és itt jön a felelőtlen ígéret.
Most már biztos, hogy új bicikik kellenek. Viszont. A "csak úgy" ajándékozást nem szeretem. Valami nevet is kell adni a gyereknek. Legyen tétje, dolgozzanak meg érte. Most, már van mivel motiválni is a lányokat, pláne, hogy sikeresen elhúztam orruk előtt a mézesmadzagot. Ez pedig csak rajtuk áll, azaz a bizonyítványokon...
-amitől egyébként nem félek, de így azért  mégis-csak másképp hangzik.

*Ma van az utolsó nap a hónapból, nem szeretném elkiabálni, de nagyon úgy tűnik, hogy Zsófikám megcsinálta...
:)
.