Végre, végre...

-hazajöttek a lányok! Pontosabban mi mentünk értük szombaton. Nem mondom, hogy nem izgultam...
-Gábor szerint az utazás nincs rám jó hatással. Olyasmi mint a telihold, ami előhozza az ember hisztisebb, rosszabbik énét...
Hajnali ötkor keltem, pattantam ki az ágyból mert úgy terveztem, hogy hatkor, de legkésőbb negyed hétkor indulnunk kell ahhoz, hogy a városon átverekedjük magunkat konkrétan a másik végébe
És a szombati M7-es balatoni őrületet is el szerettem volna kerülni, hogy kényelmesen, minden idegeskedés nélkül, tízre Nagyvázsonyba érjünk. Ehhez képest, negyed nyolckor sikerült végre elindulnunk... amit nagyon nem részleteznék, elég legyen annyi, hogy előrehaladott elsárkányosodásban szenvedtem. Mert a szenvedés csak rám vonatkozott. Gáborom teljesen nyugodt volt ennek ellenére. Míg én egész úton azon agonizáltam, hogy nemfogunkodaériéselfogunkkésni, Ő rutinosan (F1) vezetett. Ennek köszönhetően már kilenc után pár perccel meg is érkeztünk, így még egy kényelmes kávé is belefért az időnkbe...
-meg az, hogy végre megnyugodjak, és felengedjek, mielőtt a lányokat viszontlátom.
A szülőknek, tíztől  a faluházban volt egy órácskás hét-értékelő beszámoló, majd csak ezután, 11-re jöttek le a gyerekek a "hegyről"  a szupertitkos erődítményből. Ami  egyébként autóval megközelíthetetlen.
A lányok részéről teljesen más viszontlátásra számítottunk. Megszoktuk már, hogy szinte sírva könyörögnek távozáskor a maradásért. A sírós része most is megvolt. Csak úgy repültek karjainkba.
Szívszorító érzés volt hallani, hogy mennyire hiányoztunk nekik...
Most, ne gondolja senki, hogy mennyire rossz lehetett nekik a tábor, csupán a találkozás váltott ki, ilyen heves érzelmi reakciót belőlük.
Kalandos 6 napot hagytunk magunk mögött mindannyian, levonva a tanulságokat...
-augusztusban, ugyanitt Zsófi és Luca folytatni szeretnék, a felpörgető táborban.