Hó angyalok

Eredetileg ezt a hétvégénket máshol, máshogy töltöttük volna, de bevallom ez a fajta változat nagyon is kedvemre-való volt.
Miután végig izgultam a hetet, hogy Zsófikám után Luca, ne kapja el a most tomboló járványok egyikét, az utazásnak így is csak 50% esélyét adtam (mert természetesen mindig akkor jön közbe valami, amire nem számítunk, az utolsó pillanatban) de, ha jönni akar, akkor had jöjjön, nem véletlenül történnek meg velünk "bizonyos" dolgok...

Így is lett maradtunk, tőlünk teljesen kívülálló okok miatt, de sebaj, mi nem csüggedtünk, megpróbáltuk tartalmasan kihasználni helyzetünket...

Hogy milyen helyesen döntöttünk, már szombat reggel bebizonyosodott, amikor a lányokat szokásos szentélyükbe vittünk, nyerve ezzel a Jézuskának egy órát, amit gyerekmentesen tölthetünk el a játékok között válogatva.
Jóformán az autóval alig parkoltunk le az egyik bevásárlóközpont előtt, mikor megszólalt zsebemben a telefonom, és Ági aggódva kérdezi, hogy merre vagyunk, mert nem lát minket, csak a gyerekeket és ma van a bemutató!!!
Azt se tudtam, hogy milyen bemutatóról beszél, mert "hivatalosan" mi a múlt héten lemondtuk a mai napot, így érthető, hogy nekünk nem szóltak, vagy igen, csak Gábor volt figyelmetlenebb, mert ő szokta a lányokat szombatonként fuvarozni, míg én az itthoni elmaradásaimat pótolom...
Pillanatok alatt nagyon rosszul éreztem magam a bőrömben míg padlógázzal tettük meg az utat hazáig, hogy a fényképezőt felvegyük, azt ecseteltem Gábornak, hogy
-remélem a lányokat ez a pár perces késés nem viseli meg lelkileg, úgy mint anno engem, mikor az én anyukám késett egy számomra fontos előadásról, és a szégyenérzet, ami akkor bennem volt, máig (el)kísért...

Szerencsére valóban "csak" az első 5 percről (azaz pont semmiről) maradtunk le, miközben arra törekedtem, hogy a lányok lássák, érezzék, hogy ott-vagyunk, ami a fényképezés miatt nem volt nehéz, de arcukon a felismerés (megkönnyebbülés) mosolya egy életre belém-ivódott...
Jó kis lecke volt, de megtanultuk!

Egyébként, nagyon aranyos műsorral készültek a gyerekek szeptember óta tanult versekből, énekekből, ami megerősített abban, amit eddig is tudtunk, hogy jó kezekbe vannak a lányok.

Az ajándékvásárlási tervünkről sem kellett szerencsére lemondanunk, mert míg mi nyugodtan keresgéltük az áruház polcain a temérdek játék között, addig a lányok barátnőiknél, jó társaságba múlatták az időt.

Délután egyre nagyobb hó lett, ami úgy tűnt, hogy alkalmas az idei első szánkózásunk megejtéséhez, de előtte még egy igen kedves feladatomnak kellett eleget tennem...
Aki ismer az tudja jól, hogy a sütéssel nagyon hadilábon állok, éppen ezért ritkán szánom magam a lányok ilyenfajta kényeztetéséhez (a héten azt hiszem, hogy nagyon kitettem magamért mert palacsintát is sütöttem nekik)
Amíg a lányok aludtak addig én a neten böngésztem valami szuper (nekem való) karácsonyi süteményreceptre, rátaláltam egy nagyon egyszerű sütire, amit később el is készítettünk igazi csapatmunkában...
-míg Gábor a diót törte (a lányok pedig ették)
-én kimértem a többi alapanyagot, majd közösen formákkal kiszurkáltuk, mert nekem nincs pogácsa szaggatóm, de azt hiszem a gyerekek szempontjából a legtökéletesebb megoldást sikerült választanom...

Szeretem az ilyen tartalmas napokat, amikor mindenre kényelmesen, kapkodás nélkül jut időnk, nagyokat tudunk játszani, miközben csak egymásra figyelünk, csak négyen létezünk...

Évek óta, valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy estére esett nagyobb mennyiségű hó, ezért mi éjszakai (zug) szánkózóknak nevezzük magunkat.
Ilyenkor, rendszerint egyedül vagyunk (ilyen elvetemültek) az utcánkba, pedig jó-pár kisgyerekes család lakik a környékünkön...
A kínálkozó lehetőséget most sem tudtuk kihagyni, pedig már óramutató jócskán benne-járt az estébe, mikor végre nekivágtunk a hófehérbe öltözött utcáknak...
Ugyancsak az óramutató jelezte a mókázásunk végét, ugyanis fantasztikus két órát töltöttünk észrevétlenül a szabadban.
De j(h)ó volt!