Zsófia

Valamikor a húszaséveim elején járhattam, amikor eldöntöttem, hogy ha egyszer lányom születik, akkor  Zsófiának fogják hívni. Az élet, mint nagy rendező, már akkor is alaposan beleszólt az életembe. Kutyám lett, akinek a hőn áhított, kedvenc lánynevemet adtam...
-majd több mint tíz évre rá, miután megtaláltam életem párját és úgy döntöttünk, hogy családot alapítunk, nem kellett sokat gondolkoznom a neveken.

Valahogy annyira egyértelműnek tűnt akkor, hogy a kutya mellett, gyermekünk neve is lehet Zsófia.
Valójában a két név nem futott párhuzamosan egymás mellett sokáig, mert a kutya Zsófink, már akkor is alaposan benne járt a korban, így Őt egyszerűen "csak" Öregkutyáztuk. Ez akkor természetes volt, hiszen a lányoknak is meg-kellett tanulniuk tisztelettel bánni az állatokkal, pláne akkor, ha valaki ilyen szép kort élt meg mellettünk, családtagként.

Kutyánk ma már nincs, azaz van de nem az öreg Zsófikánk viszont igen, így ma őt köszöntöttük névnapja alkalmából.

Már hetek óta várta ezt a napot és mi tagadás nagyon szerény igényeket támasztott az ajándékával kapcsolatba. Na, nem mintha nem lenne itthon elég toll, meg filc. Neki egy saját, igazi toll volt az álma.
És mivel az ünnepeltnek, alkalomhoz illően virág is jár, nem csak a szája, így azt egyedül választhatta ki magának.
Mondjuk én élből teljesen mást vettem volna és Lucám választása is más volt, így engedve a nyomásnak, Zsófikám kérésére beszereztük a 63. levendulánkat, igaz ezt most, a hagyományos lila színben, mert nekünk "csak" fehérek vannak...

Ez az Ő napja. Az mi drága Zsófiánké.
Mondjuk azt azért itt zárójelben megjegyzem, hogy így, ebben a formában nem szereti a nevét.
Ő -Zsófi!
Nem Zsófia...