Bar(L)angolók

Előző éjszakai kalandjainkból még jóformán fel sem ocsúdtunk, máris következő úti célunk felé robogtunk, Aggtelekre.

Emlékeimben hosszú, nagyon meredek, egyenes útszakaszok éltek, de ahogy felnőtt lettem, ezek is velem együtt nőttek, (vagyis mentek össze) de azért ott voltak ahogy emlékeztem, és nekem ez volt a lényeg.
Felkavaró érzés volt szembesülnöm a tudattal, hogy a szüleim akikkel utoljára gyerekkoromban itt jártam, már rég nem lehetnek közöttünk, viszont kisgyerekes anyukaként, most én hoztam el a családomat, gyerekeimet, hogy közösen megnézhessük a páratlan szépségű Aggteleki- cseppkőbarlangot, amit mindenkinek látnia kell, legalább egyszer az életben...
Maga a település az elmúlt több mint negyed évszázad alatt rengeteg változáson ment keresztül, de még így is maradtak bőven jellegzetes helyek, amitől egyre több gyerekkori emlékem elevenedett fel.
Helyi látványosságban volt részünk bőven, ugyanis ezen a hétvégén rendezték meg a falmászó (sziklamászó) versenyt is, ami teljesen lenyűgözött bennünket, hogy ilyen, majdhogynem testközelből is részesei lehetünk ennek a nehéz sportnak.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat a szikrázó napsütés és egyre melegebb hőmérsékletek miatt, mert az időjárás-előrejelzésekben ennek pont az ellenkezőjét mutatták, ami szerint összeválogattam hétvégi "ruhatárunkat", ám a barlangban nagy szükségünk is volt a meleg öltözetre
(igaz, jóval hidegebbre számítottam)

Barlangtúránk előtti várakozási időt játszóterezéssel töltöttük, de nem maradhatott ki a szokásos emlékérmek készítése sem.

Nagyon büszke vagyok a lányokra, akik a cseppkőbarlangban, felnőttes viselkedésükről tettek tanúbizonyságot.
Élvezettel nézegették a különböző formájú, alakzatú cseppkőképződményeket, és találgattuk, melyik mire hasonlít(hat).
Sajnáltuk, hogy az idő rövidsége miatt, csak ezen az egy órás Baradla -barlang túrán tudtunk részt venni, és kimaradt a Vörös-tói túra (ami 2 órás), de a többivel is megbirkózunk az elkövetkezendő évek alatt.



Aggtelek után a szomszédos Jósvafőre autóztunk át, ahol a közeli étterem helyett az utat átszelő kis-patak csalogatott bennünket egy kis pancsolásra, mint azt a már vízben játszadozó gyerekektől láttuk, mellettük elhaladva.
A szükséges gumicsizmák is a kocsiban lapultak, így semmi visszatartó erő nem volt a hűs vízi-patakban kipróbálni a több helyen felállított mini vízimalmokat.
Míg Gábor mezítláb, addig mi gumicsizma "védelmében" élveztük a hűs folyamot, ami leginkább a lányok csizmájába kötött ki, de ez őket semmiben sem akadályozta a pancsolás folytatásától.
Nekem közben égnek állt a hajam, és lelki szemeim előtt láttam megfázott lánykáimat, akik betegség, és az anyjuk (apjuk, mert hát ő is ott volt) hülyesége miatt kidőlnek a pár nap múlva kezdődő óvodai csatasorból, csak azért, mert hagytam őket a hideg vízben játszani.

Utólagosan, már nyugodt szívvel leírhatom, hogy semmi bajuk nem lett, és egészségesen kezdtük el az idei óvodai év, középső csoportját.

Miután vizes ruhájukból kihámoztuk a lányokat, kaptak egy teljesen száraz alsó öltözetet, bár ez a képeken aligha látszik, mert pont ugyanolyan váltónadrág, került rájuk, mit ami előtte volt.
Ekkor már alaposan benne jártunk a délutánba, így a közeli étterembe mentünk, hogy ebédünket (uzsonnánkat) elfogyasszuk.
Jó lett volna a karnyújtásnyira lévő erdőben túrázni egy kicsit, de a várva várt Hucul -ménesre se tudtunk sort keríteni, ami nem is csoda, hiszen a környék rengeteg látnivalójára nem elég egy napot szánnunk, tehát valamikor vissza kell ide térnünk egy hosszú-hétvégére, ami nem is olyan biztos, hogy sokáig várat magára...



Esti hazatérésünk után az elmúlt két nap zsúfolt eseményeivel teljesen feltöltődve, készültünk fel a közelgő ősz fogadására, méltóképpen búcsúzva az idei nyár viszontagságos időjárásától.