Ezeréves határ- Gyimesbükk

Reggeli ébredésünket fájdalmasan korán kellett megejtenünk, az esti dorbézolásunk után.
Reménytelennek tűnt, hogy a fél 9-es indulásra, (itthon még csak fél 8!) menetkészen elkészüljünk úgy, hogy senkinek ne kelljen ránk várnia, és elintéznünk, kisebb nagyobb gondjainkat, mielőtt bőséges reggelinkre is sort kerítünk...
Igaz, hogy egyénileg utaztunk Parajdra az évente egyszer megrendezett káposztafesztiválra, de akinek már az első utunkat is köszönhetjük (K.István) egy kisebb pedagógusokból álló csapatot is összeverbuvált erre az alkalomra, akiket busszal hozott ki, így nem vetett volna jó fényt ránk a késésünk, bár "alibinek" a gyerekek jók lettek volna...
Mivel a buszban, akadt még jó-pár szabad hely, nem volt kérdéses, hogy mi is velük közösen utazunk, látogatjuk meg az ezeréves határt, és nem különcködve, egyénileg.
Már az első 5 percben bebizonyosodott, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk meg, mikor az idegenvezető egy rövid interjú keretében megkérdezte tőlünk (szülőktől) miket mesélhet, mondhat el (a kiskorúak miatt) az útvonal nevezetességeiről, amiknek legtöbbször pajzán vége lett.
Teljesen más volt így, ilyen körülmények között az utat szemlélni, nézelődni a festői szépségű tájban, mint amikor az ölünkbe lévő útikönyv alapján böngésszük a helyi látványosságot, érdekességet, amikből így bőven kijutott, megspékelve humoros viccekkel, mondákkal.
Számunkra már nem ismeretlen, sőt eléggé ismerős helyeken haladt az első szakaszon utunk, /Csíkdánfalváig/ amit a buszba ülve sokkal hosszadalmasabban, lassabban tettünk meg, mint pár hónappal ezelőtt a száguldózó autónkból élhettünk végig, mégis megvolt a saját varázsa, amint a szikrázó napsütésből a felhők közé keveredve a ködös, hideg erdei utakon haladtunk.
A táj szépsége, ismeretlen ismerősként köszönt ránk, ezen az őszi napon.
Hosszabb megállásra a Csíksomlyói kegytemplomnál álltunk meg, ahová a lányok visszatértek a csodatévő szűz-Máriához, ( mert nem teljesítette előző kérésüket, a repülő pónit) , míg mi vénás adagokba nyomattuk magunkba a lakókocsiból kialakított büfében árusított frissen főzött kávét, mert tudtuk, hogy hosszú út áll még előttünk.
Bevallom itt (ekkor) már olyan hideg lett, hogy ismételten meleg védőöltözethez kellett folyamodnunk, bár egy fél órával ezelőtt még verőfényes napsütésben, hőségben utaztunk és nem csak azért mert fűtött volt a buszunk.
Csíksomlyón, nekem már a templom előtti téren feltűnt a változás, ami nyár óta itt végbement.
Lebontották a szobrot, ami előtt oly lelkesen fényképez(ked)tek a lányok,hónapokkal ezelőtt, mára már nyoma sem volt.
Helyette, macskaköves kirakott út, park örvendeztette az ideérkezőket.
Nosztalgiázva néztünk át a templom túloldalára is, ahol akkor, ebédünket fogyasztottuk, és most a korai időpontban a ködös időben teljesen más képét mutatta mifelénk.
Utunkat folytatva az ezeréves határ felé, még egy "aprócska" kitérőt engedélyeztünk magunknak, Csíkdánfalvára a helyi kerámiaműhelybe, ahol kezeink nyomát hagytuk az általunk készített (kontárkodott) kerámiákon.
Jó érzés volt, mikor a busz begördült az ismerős kapu elé...
Mintha tegnap lett volna, amikor magunkkal elégedetten léptük át a kapuját, hogy alkothattunk valamit, és a kész végtermékekért, most kiégetett állapotába visszatérünk, amik nekünk mindent jelentenek, míg másoknak, csak a selejtet.
Félve érintettem meg azokat a darabokat amikre emlékeztem, hogy biztosan a mi (akkori) csapatunk munkáját dicséri.
A sajátomat elsőre megtaláltam, mert formailag erősen kilógott a többi kézműves alkotásból, ezzel sikerült mosolyt csalnom a többiek arcára...
Ez az a hely, ahonnan nem lehet eljönni üres kézzel, mert az ember biztosan talál számára kincset érő nélkülözhetetlen darabokat, amik a háztartásban jó szolgálatot fognak tenni a közeljövőben, akár ajándékként, a közeledő ünnepekre...

Utunk, talán innen kezdődött ténylegesen az ezeréves határ felé, amit már megszakítás nélkül tettünk meg.
A táj szépsége nem véletlenül vonz annyi festőt a környékre, hogy megörökítsék ezt a meseszerű szépséget amit a dombos legelők és fenyvesek nyújtanak elénk.
Nem tudom (és nem is akarom) felvenni a versenyt egyik legnagyobb írónkkal Jókaival, akinek szavait idézem:

„Nem tudom leírni, mert láttam”

A táj szépségét ecsetelni lehetetlen, részemről csak annyit, hogy csodálatos látványban volt részünk.
Igaz a képek megközelítőleg sem adják vissza a táj eredeti szépségét, a meredek hegyoldalakat, (amiket megmunkálnak) és a buszból menet közben sikerült, vagy, kevésbé sikerült fényképeznem, ezt mindenkinek legalább egyszer látni kellene ebben az életben.
Itt már a nap is kisütött, mégis fáztam.
Rázott a hideg a szavakba nem önthető környéktől, amiken keresztül vezetett utunk, közben az a bizonyos gombóc folyamatosan ott volt a torkomban...
A gép egy percet sem pihent, miközben én próbáltam megörökíteni az éppen aktuális "legszebb" szögből a környéket, miközben idegenvezetőnkből megállás nélkül dőlt a történelem, ami napjainkhoz érve még fájdalmasabb életeket (utakat) mutatott be...
Itt, ahol mindenki magyarul beszél, nincsenek magyar iskolák, nincs magyar mise, nem engedélyezik, és nincs is rá kilátás a közeljövőben.
Csak a hagyományőrzés maradt meg nekik, az alig pár ezres létszámmal rendelkező utolsó magyar faluknak, akik oly nagy történelmi múlttal rendelkeznek.
Mikor Gyimesbükkbe érkeztünk hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyunk, mert a táj szépsége és a fogadó épület (igényes) látványa, bárhol a nagyvilágba megállta volna a helyét, másra számítottam a Budapesttől 850 km lévő településtől, de szerencsére kellemesen csalódtam...
Deáky András az az ember, aki szívügyeként kezeli, áll hozzá a Csángó hagyományok megmentéséért, az ezeréves határ ápolásáért, felújításáért.
A Deáky panzióban lehetőségünk nyílt vásárolni kászu-t, ami fenyőkéregbe csomagolt juhsajtot takar magában, és hűtőben (felbontás nélkül) akár egy évig is eláll!
Az óriási adag elfogyasztásához, azt hiszem egy nagyobb baráti társaságot fogunk megvendégelni a fejedelmi sajttal.
Talán mondanom se kell, de több kilónyi sajttal megrakodva indult Parajd felé este buszunk, amit gondosan az orrok elől eldugva a nyugodt, szagtalan utazás érdekében, a csomagtartóban helyeztünk el...
Némi élelem (előétel) után ami sajtokból és szalámikból állt, amit követett a juhtúrós puliszka,na ez a társaságot kétfelé osztotta...
Két típusú ember létezik, van akinek ízlik, és van aki nem tudja megszokni, nem csak a puliszkát, de a juhtúró ízét sem, ilyen az én Gáborom is, de nekem nagyon ízlett a szalonnával bőségesen meghintett eledel.
Ízvilágában a juhtúrós sztrapacskát éreztem egy az egyben...
Ezen (elő) ételek magunkhoz-vétele után indultunk a Gyimesbükkön található, ezeréves határ, a történelmi Magyarország egyik legkeletibb része felé. A Gyimesi-szorosban még állnak az úgynevezett Rákóczi-vár romjai, melyet Bethlen Gábor, Erdély nagy fejedelme építtetett 1626- ban.
Hihetetlen volt amint a buszban is hallgattuk, hogy a régi Magyarország területén még a fű is zöldebb, majd nézzük csak meg, tudni fogjuk, hol húzódott a határvonal...
Valóban, a fű sokkal zöldebb volt az adott területeken, amiket én addig (bevallom, hogy nem hittem) és csak nagyotmondásnak könyveltem el.
Mikor az idegenvezető külön felhívta a figyelmünket arra, hogy a Rákóczi -vár romjaihoz nagyon meredek lépcső vezet fel, én már akkor menet közben eldöntöttem, hogy ezt most biztosan kihagyom, tanulva a két évvel ezelőtti Diósgyőri várlátogatásunkból, a lányokkal...
Úgy tűnik, ezt a lányok nem hallották, mert őket nem riasztotta vissza (az én tériszonyom) a meredek lépcsősor, és már csak anyjuk kiabálására eszméltek fel, aki 10 méterre mögöttük járt, de akkor már késő volt a visszavonulásra, egy út volt csak - előre!
Életem legszörnyűbb (talán) fél órácskáját éltem át...
-az még nem is volt olyan rémes mikor felfelé kellett menni a meredek lépcsőkön, (sőt, talán még élveztem is ahogy égett a zsír a lábamban, combomban, végre éreztem, hogy élek)
de ahogy felértünk a tetejére, akkor érkezett el számomra a rettegés foka...
Előjött a tériszonyom, mozdulni is alig mertem a vár romjai tetején, miközben erősen koncentráltam, és próbáltam erőt gyűjteni a lefelé vezető úthoz.
Elsőre nem sikerült -nagyon bepánikoltam, miközben Lucám kezét lilára, izzadásig szorítottam, szegénykém szólt rám, hogy fáj már a keze a szorításomtól -aki egyébként nagyon biztonságosan, félelem nélkül mozgott, közlekedett a meredek lépcsőkön, mindenféle fóbiáktól mentesen, ezért nekem is összekellet (illett) kapnom magam...
-ekkor nagy levegőt vettem és megpróbáltam nagyon (nem) koncentrálni a meredek lépcsőkön.
Remegő lábakkal és majdnem csöpögő, de csúszós, izzadó tenyérrel, épségben sikerült lejutnunk a meredek várromlépcsőkön...
-amiket soha többet (legalábbis most úgy gondolok) nem vagyok hajlandó a két gyerekkel megtenni, mintha Chicenica mexicói piramisát másztuk volna meg (halálfélelmem volt), de gyönyörű, és nem (lenne) szabad kihagyni senkinek sem!
Lábaim remegése még akkor sem csillapodott (és itt most nem az izomláz kezdődő jeleit értem) amikor a szoroshoz érve a karantén falai közé-értünk, nekem azok a falak, dombok is magasnak tűntek a meredek lépcsők után, talán csak az Alföldünk sík tájai nyújtottak volna megnyugvást (full-para) számomra.
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor befejezve a környék (természetbeni) látványosságait, ismételten a Deáky panzió felé vettük utunkat, bár nem az éhség hajtott, hanem sürgősen valami "erősítőre" lett volna szükségem...
-de csak lett volna, mert mire odaértünk, addigra minden gondom, bajom elmúlt, lecsillapodtam, elfáradtam, olyannyira, hogy a helyi borokat is elfelejtettem megkóstolni...
Fantasztikus Csángó folklór műsorral kápráztattak el bennünket, ami végeztével a közös tánc se maradhatott el, tanulása, már csak hab volt a tortán, amiben mindannyian örömmel vettünk részt nemre, korra tekintet nélkül, ami maradandó élményt adott nekünk, és egy életre emlékezetünkbe véstük ezen nagyszerű emberek arcát, táncát, zenetudását, múltidézetét...