Az elmúlás...

számunkra nem csak a múlt év befejezését jelenti, hanem egy új korszak kezdetét, ami nem éppen örömteli. Pontosan a kezdetét se tudnám megmondani, de valamikor a karácsony előtti napokra tenném. Sajnos most már utólag bánom akkor nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, azt hittem, hogy ez is amolyan gyermeki dolog, ami pár nap alatt egy alapos megbeszélés után lecseng és élhetjük tovább mindennapjainkat...
-ami sajnos, nem így történt.
Az elmúlás* Zsófit foglalkoztatja leginkább, de mivel ez már egy hetek óta tartó és egyre rosszabbodó állapot, így már az egész családot érinti. Mivel még élénken él emlékezetemben az első gyerekkori "megvilágosodásom" a halállal kapcsolatban, kíméletesen beszélgettünk** az elmúlásról. Akkor, az adott pillanatban úgy tűnt, hogy a helyzethez képest minden rendben, elfogatta, megértette, túl tudunk lépni a témán, ám este, lefekvéskor, a félelmek ismét felszínre kerültek. Megint egy alapos beszélgetés, nyugtatgatás, majd a vége, közös alvás.
Ez az egész közös alvás azért érdekes, mert csecsemő korukban, mi aludtunk a lányok szobájában, majd 1 éves koruk után mikor végre kiköltöztünk,visszamentünk saját hálószobánkba egészen 3 éves korukig nem fordult elő. Majd miután közösségbe, óvodába kerültek a lányok, akkor vezettem be rontottam el őket a pénteki közös, összebújós éjszakákat. Persze, a köztes időszakban is voltak extrém kivételek, amik az előforduló betegségekből adódtak.
Arra viszont nem volt példa az elmúlt 8 év alatt, hogy azért kellett volna együtt aludnunk valamelyik gyerekkel, mert fél...
Az itthon töltött téli-szünet jól telt, már ami a nappalokat illeti. Az estéinkre viszont ez már nem mondható, mert folyton előkerült az elmúlás, mint téma. Komolyan teljesen ledöbbentem, mikor szenteste, alvásidőben ismételten előkerült, nagy sírások közepedte. Nem értettem, hogy egy gyermek, akinek elvileg tök boldognak kellene lennie az ajándékoktól, miért tud, csak és kizárólag szomorú, számára rossz dolgokra gondolni. Miért nem képes az agya a nap történéseit, amiben egyébként csupa klassz dolog történt, felidézni? Szerencsére semmi olyan dolog nem történt még csak a környezetünkben sem, ami ezt kiválthatta volna. Nincs nálunk veszekedés, ha van azt is én csinálom, tehát semmi komoly, -csak ugat a bolha. Szeretetünket maximálisan kimutatjuk a gyerekek és egymás felé, nincsenek megjátszások, szerepek. Nincs a gyereknek iskolai kudarca, szeret iskolába járni, jó tanuló...
-elméletileg nincs semmi oka, hogy ennyire feketének lássa a világot.
Vasárnap este már ott tartottunk, hogy nem egy gyerek sírt, hanem kettőt kellett vigasztalni.
Zsófi, ezzel az új helyzettel, akaratán kívül, de Lucát is belerántotta. Teljesen kikészíti Lucát az örökös sírásával, -no meg- lassan már minket is felőrölnek az esték.
Az tisztán látszik Zsófin, hogy ezek a sírások nem műbalhék, hisztik, amik azért lennének, hogy rá figyeljünk és ő legyen a középpontban. Mégis egyre fárasztóbb mindannyiunknak rá koncentrálni, kedvébe járni, hogy legalább egy mosolyt kicsaljunk belőle.
Azt nem tudom, hogy gyereknél is létezhet-e depresszió, de egyre nagyobb a gyanúm, hogy ez afelé hajlik. Most már fizikai tünetei is lettek, ami az egyébként eddig egészséges gyereknél, hasfájásban és étvágytalanságban mutatkozik meg.

Azt gondoltam, hogy talán majd ha ismét elkezdődik az iskola, javul a helyzet. Visszarázódik minden a régi kerékvágásba, még ha nem is magától és elfelejthetjük ezeket a napokat.
Tegnapnapi napom a gyerekszoba átrendezésével telt. Egy kis környezetváltozást szerettem volna számukra, ami nem csak a sulikezdést, hanem egy új szobát is jelent. Ez nekünk nőknél mindig bejön, miért ne működhetne náluk is? Alig bírtam kivárni, míg hazajönnek a lányok, olyan kíváncsi voltam az első napjukra...
-ám Zsófikám, amint meglátott, sírva borult a nyakamba és úgy mondta, hogy mennyire hiányoztam neki.
Félek, nem lesz ennek jó vége, és nem csak azért, mert lassan ott tartunk, hogy folyamatosan fáj a hasa...
-már semmi sem érdekli, legszívesebben tegnap is csak lefeküdt és nézett ki a fejéből.
Végső elkeseredésemben, még a tanítónénijét is felhívtam, megosztottam vele nyomasztó problémánkat, hátha közösen többre megyünk. Mindenesetre, mi résen-vagyunk...

Félő, a végén szakember segítségét kell igénybe vennünk, ami szerintem záros határidőn belül kiderül, mert nem mehet a gyerek rovására.
Azt az egyet nem tudom még, hogy pszichológust, vagy kineziológust keressek fel a problémánkkal...

* képzeletében: két koporsót lát egymás mellett amiben az apjával fekszünk, a koporsókat pedig, fekete ruhás emberek állják körül...
Megjegyzem, soha nem volt temetésen a gyerek és nem is láthatott ilyet, legalábbis én nem emlékszem ilyenre! Nem nézünk ilyen filmeket, főleg nem velük...

** Az összes létező cikket elolvastam amit ebben a témában találtam, hogy felkészülhessek az esetleges válaszokkal, a ki nem mondott kérdésekre...

Valakinek van személyes tapasztalata, esetleg átélt hasonlót, ha igen, akkor ezt, hogyan kezelte?