Gyilkos- tó, Békás - szoros

Éjszakai alvásunk 5 percnek tűnt mikor hajnalban megszólalt telefonos ébresztőnk.
Nehezen kászálódtunk ki az ágyból, álmosan készülődtünk fel a nagy napra.
Mai programunknak a Gyilkos tavat és Békás -szorost szerettük volna bebarangolni, megcsodálni.

Bőséges reggelink után indultunk el az ugyancsak távolinak tűnő útra, akkor még nem sejtettük, hogy hosszabbnak ígérkezik mint azt gondoltuk volna...
Az autókkal szépen egymás után konvojba haladtunk, vigyázva egymásra a könnyebb, haladás érdekében.

Lassan már kezd elcsépeltnek tűnni a "festői táj" szóhasználata, mert úton- útfélen ilyen környezetbe vezetett utunk, mint legelső pihenőhelyünkön a Pongrác tetőn.

Az erdő szélén többször is felfigyeltük a méz árusokra, de itt tudtuk jobban szem és szájügyre venni a ragadós csemegéket, amikből feltankoltunk egy párat magunknak.



Miközben a páratlan szépségű tájat próbáltam fényképezőmmel megörökíteni, hogy abban a gyerekek is benne legyenek, lehetőleg úgy, hogy mindenki rám, illetve a fényképező felé nézzen nem kis feladatot vettem a nyakamba.
A paparazzi szerepét én vállaltam önkéntesen magamra ezekben a napokban.

Az izgő mozgó leányzók minden pillanatot kihasználtak, hogy szaladgáljanak, bohóckodjanak, produkálják magukat az egy szem fiúnak, Márknak.

ritka pillanatok egyike, mindenki úgy tesz mintha engem nézne és nyugodtan ülne, de a látszat néha csal...

Egy kis tombolás után beültettük az aprónépet az autókba, hogy legközelebbi állomásunkig a Gyilkos tóig mihamarabb eljussunk.

A megfelelő parkolóhely kiválasztása után (ez a sok autó miatt nem volt egyszerű) azonnal a Gyilkos tóhoz mentünk, ahol a csónakok látványára és annak lehetőségére a gyerekeket semmi sem érdekelt jobban, csak a vízen való "ringatózás" a lélekvesztő csónakokon.
Számomra eléggé félelmetesnek tűnt a vízből kiálló fenyőcsonkok látványa.
Összeszorítottam a számat és nem bántam, ha a megfelelő védőöltözetben, Zoltán és Gábor segédletével élik meg ezt a feledhetetlen élményt.



Közeben engedve a többség (Ági, Gabi, István) akaratának mi is vízre szálltunk István evezésével, miközben kezemben felváltva szorongattam a mentőövet és fényképezőgépet.
Édesek voltak a tavon úszkáló kacsák, akik közül az egyik hozzánkcsapódott és végigkísért bennünket, szorosan mellettünk haladva, a part közelébe érve bocsájtott csak utunkra, mintha tudta volna hogy most már biztonságban vagyunk.

Hiába a sok kürtöskalács, ebédidőbe jelzett a hasunk és egy közeli étkezdében, amolyan büfé szerűségben, fapadokon fogyasztottuk ebédünket a csorba levest, amihez tejfölt csak a bátrabbak mertek tenni, tanulva Gáborék előzőnapi "szenvedéséből".

Újabb kürtöskaláccsal a kezünkbe szálltunk be autóinkba, hogy a Békás-szorosig "csend" legyen a kocsiban, de rövidke autózás után utunkat ismételten megszakítottuk, hogy közelebbről is szemügyre (fényképezőre) vegyük az Oltár-követ, ami 1154m magason áll.


Míg eljutottunk a Békás- szorosig a táj páratlan szépségét számomra az árusok bódéinak látványa árnyékolta be, ami sehogy nem illett bele a képbe...
Miután a lányokat kiokítottuk a rájuk leselkedő veszélyekre, némi sírás után belátták, hogy jobban teszik, ha szüleik kezét fogva haladnak, s nem össze vissza rohangálva...
Szerintem ezen a napon kiabáltam, veszekedtem a lányokkal a legtöbbet, annyira féltettem őket, hogy leesnek, megcsúsznak, vagy csak úgy alapból nem éreztem biztonságba őket.
A mai nap végére már nem csak a fülem volt folyamatosan bedugulva, hanem a hangszálamon is érződött a túlzott igénybevétel.


Autóinktól jócskán eltávolodva, és a gyerekek fáradtságát látva felajánlották a fiúk, hogy visszamennek a kocsikért és a legközelebbi pihenőhelyen felvesznek minket.
Jól jött ez a lehetőség nem csak a gyerekeknek, hanem nekem is, hogy remegő lábaim megpihentessem, amik nem a fáradtságtól, hanem a félelemtől keltek önálló életre.


Hazafelé vezető utunkat a Békás tó felől tettük meg, ahol ugyancsak egy kis bámészkodás és fényképezés miatt időztünk a víztározónál, így jóval hosszabb menetidőre készültünk fel.

Borszéket is érintettük, hogy egy kis gyógyvizet saját kezűleg palackozzunk, aminek se az íze se a szaga nem lopta be magát a gyerekek szívébe, amihez fáradtságuk is kellően közrejátszott.
Késő este volt már mire visszaérkeztünk Parajdra, ekkor már láttam, hogy a gyerekek ezt a , fárasztó, gyors tempót nem fogják bírni és megtorlásként az idegeink bánják majd.