Elment, mert mennie kellett...

Még ma is úgy emlékszem az első találkozásunkra, mintha tegnap történt volna, pedig azóta már 17 év telt el.
Nagyon vágytam egy társra akit szerethetek, aki viszont szeret engem a sok csalódásom után...
Afgán agarat szerettem volna, ezért az egyik kiváló tenyésztőt kerestem fel munka után.
Nagy volt meglepetésem, mikor a kennelbe 11(kunkori farkú, rövid-szőrű) kis-majomhoz hasonló kutya megállás nélkül rohangált.
Próbáltam megsimogatni, barátkozni a testvéreiddel, te is nyomultál, de leginkább a táskám felé amiben bennmaradt az uzsonnám maradéka, egy fél kifli.
Azonnal rávetetted magad, kiloptad a táskámból és boldogan rohantál el megszerzett zsákmányoddal.
Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy mi már összetartozunk és te leszel az akit hazaviszek, akiről gondoskodhatok, akit szerethetek...
Te voltál húsz év alatt a 404. kutya (tenyésztett afgán agár) ami a füledbe is volt tetoválva...

Még arra is emlékszem, hogy az úton hazafelé összehánytad magad, mert (akkor még) nem szoktad meg a kocsikázást.
(viszont utána annyira hozzászoktál, hogy minden nyitott kocsiajtón beugrottál)

Emlékszem mikor először mentünk ki a Duna partra, ahogy megérezted a vízszagot megkergültél, alig lehetett bírni féktelen ugrálásoddal, nem volt benned semmi félelemérzet, holott akkor láttál először nagyobb vizet...
Évekkel később már ebben a házban, előfordult az is, hogy csendben dagonyáztatok Tódival a tóba, miközben az egész kertet (környéket) tűvé-tettük értetek Gáborral, hiába volt hívó szó, nektek semmit nem jelentett, csak a hűs vízben lapultatok némán, miközben rám a frászt hoztátok eltűnésetekkel.

Munkahelyemnek( és főnökeimnek) hála évekig együtt járhattunk dolgozni, ügyesen közlekedtél metrón, mozgólépcsőn, otthonosan mozogtál a belvárosba, ebédidőbe féktelenül szaladgáltál a banknegyedben lévő, közeli parkba...
Sokszor még a forgalom is megállt miközben, csak téged néztek az autósok és a gyalogosok egyaránt.
Te nem is futottál, hanem lebegtél, kecsesen repültél a levegőben miközben hosszú szőröd lobogott utánad.
Nem is szőröd volt,- hanem hihetetlenül puha,selymes, vékony haj vonta be agár tested.
Milyen sokszor mondták, hogy mennyire hasonlítunk egymásra, két szőke nő...
Ahogy elkezdtél kamaszodni okoztál nekem egyre több fejtörést makacs (fajta) viselkedéseddel...
Nem átlagos kutyafajta volt a tied, amit csak menet közben tudtam meg, ahogy jobban megismertük egymást, ismerkedtem nagyságoddal...
Veled nem lehetett apportírozni, azaz lehetett, de eszed ágában sem volt az eldobott labda után futni, főleg nem visszahozni, mehettem én érte...
Az apportírozást "rangon" alulinak tartottad!

Te csak futni szerettél, kergetni, hajtani a zsákmányt...
Te a szépségedről voltál híres, nem arról, hogy megvéded az egyedülálló nőt a rá leselkedő veszélytől, de ha egyszer úgy istenigazából elkezdtél ugatni, az azért félelmet keltett az idegenekben...
Emlékszem mikor kutyaiskolába jártunk, vérig voltál sértődve mikor a "csibészelésre" került a sor, annyira zokonvetted, hogy ütögetnek feléd egy összecsomózott rongydarabbal, hogy te nem a rongyot fogtad meg, hanem a "csibészelő" lábát
.Többet nem mentünk! Elfogadtalak olyannak, amilyen voltál...
Elfogadtam, hogy te soha nem fogsz póráz nélkül láb mellet sétálni, mert a ti fajtátok erre képtelen...
Titeket annak idején lopásra tenyésztettek, majd jöttek a vadászatok, amin kitűnően feltudták az őseid hajtani a vaddisznót, végül pedig a versenyek következtek...
Versenyen egyszer mi is voltunk, kipróbáltuk. Csepelen volt egy pálya ahová lehetett vinni (elengedni) póráz nélkül futtatni a kutyákat.
Mivel mi először voltunk, kicsit várakoznunk kellet, míg ránk került a sor, de Te végig énekelted, ugattad, örjöngted, ott volt a véredben a vadak űzése...
Kézből rajtoltál, egy másik kutyával együtt, aki többször is futott már ezen a pályán, ám most ő nem, de te végigfutottad mint a villám az előtted húzott "nyulat" ami egy ásványvizes falkonra rögzített nyúlszőrből állt, amit a végén lekaptál róla és boldogan rohangáltál vele körben a pályán.
Nagy csodának számítottál afgánok közötti kiemelkedő teljesítményeddel, én mégse ezt a sorsot szerettem volna neked szánni...
Futottuk a "kötelező" köröket a szépségversenyeken is, amin megintcsak szép helyezéseket értél el, de én nem szerettem volna belőled tenyészállatot, így rövid időn belül miután megnyertünk pár versenyt lemondtam a kutyaversenyek pompájáról és vele járó hercehurcájáról...

Egyszer az anyaság lehetősége is megadatott neked, 9 ördögfiókának adtál életet 3 kisfiúnak akik tigriscsíkos színükkel kuriózumnak számítottak a fekete lányok melett, akik nem mellesleg hófehér apától és tőled örökölt vörös színből születtek...

Előttem van ahogy az ágyon, vagy a fotelba üldögéltél,pedig nem engedtem meg neked...
Először csak kényelmesen nekidőltél a kiválasztott bútornak, miközben fejed a mennyezet felé tartva forgattad a szemeidet és úgy ettél mintha eszed ágában sem lenne felülni (mikozben óvatosan nekitámasztott feneked már fenn is volt, már csak a hátsó két lábadat kellett felrakni mellé miközben az elsőkön támaszkodtál)
Órákig tudtál így ülni, miközben bámultad a tévét, vagy résztvevője lettél a vendégekkel való beszélgetésben, akik ha nem voltak elég figyelmesek egy kis táskamotozásba részesültek.
(volt, hogy elvettél, volt hogy beletettél,- eldugdostad rágócsontjaidat a táskájukba)
A tolvaj természeted megmaradt!
Egyszer egy komplett vacsorát tüntettél el a konyhapultról, ami jó mélyre elérhetetlen helyre volt rakva, legalábbis akkor úgy gondoltam.
Nekem először fel se tűnt az üres tepsi, csak azon mérgelődtem magamban, hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy ennyi reszelt-sajt került a földre, mikor azt a tepsi felett reszeltem rá a húsra...
Mikor rájöttem, nem tudtam hogy sírjak, vagy nevessek leleményességeden.
Tanulva az esetből ezután semmilyen étel nem volt biztonságban tőled 150 cm alatt, bár egyszer még hibáztam, akkor már itt laktunk ebben a házban, amikor egy grillcsirke esett áldozatul remek orrodnak, és felelőtlenségemnek köszönhetően...


Társam voltál, igazi társam!
Te voltál a fix pont az életemben, csak te voltál nekem...
Megéltél mellettem jó-pár kapcsolatot (válást, költözést) míg végre rátaláltam az igazira, Gáborra akinek egyből szívébe loptad magad...
Mindenhová magunkkal vittünk téged, te voltál a mi gyerekünk, mert akkor még nem voltak meg a lányok...

Nem szerettem volna, hogy egyedül érezd magad ( mivel a kutya is társas lény, és ha nekem van társam, legyen hát neked is) ezért a miskolci kutyamenhelyről, hoztunk neked játszótársat, aki megmozgatja öreg csontjaidat, aki mellett teljesen megfiatalodtál, immáron nyolc éve...
Öreg fejjel elfogadtad, megtűrted magad-mellet a két macskát is akik hozzánk kerületek, alkalmazkodtál, nyitott voltál az új dolgok felé, holott azelőtt macska elképzelhetetlen volt vadásztermészeted mellett...
Kapcsolatotok Tódorral könnyen indult, főleg ha szökésről volt szó...
Ketten becsavarogtátok a környéket, ha csak egy résnyire is nyitvamaradt a kapu, azonnal felhúztátok a nyúlcipőt és mentetek saját körutatokra, ami után rendszeresen haza is jöttetek...
Három évvel ezelőtt,még minden este és reggel kinyitottuk a kaput résnyire, hogy mehessetek önállóan, ne a szökés lehetősége foglalkoztasson benneteket nap-mint nap.
Amint észrevettük, hogy a hallásod már nem az igazi ezek a körutak a saját érdekedbe be lettek szüntetve, szigorúan csak szülői és gyerek felügyeltet melett történtek a további séták...
Tavaly májustól már ezeket is szüneteltettük, mert gyakran kaptál a legnagyobb óvás ellenére is hőgutát az alig 19-20 °C-os hőségben.
Öreg voltál már a szó minden értelmében.
Zsófi, te voltál az első akinek ezt a nevet adtam, mert annyira tetszett és illett is hozzád!
Tudtam, hogy egyszer majd ha lesz egy kislányom neki is ezt a nevet adnám...
És lett nem is egy, hanem egyszerre két lányom, akiből egyet ugyanúgy neveztem el mit téged, te viszont méltón megkaptad az öregkutya nevet, mert nem szerettem volna zavart a lányom fejében...
Mikor hazajöttünk a kórházból a két újszülött csöppséggel Te voltál az első akinek megmutattuk (bemutattuk a lányokat)
Bevallom eleinte féltem, tartottam reagálásodtól, de hamarosan rá kellet jönnöm arra, hogy alkalmazkodó képességed határtalan...
Hagytad megad nyúzni, gyöntölni, amit a lányok sokszor ki is használtak, igaz csak módjával( nem úgy mint Tódorral) mert ösztönösen ők is vigyáztak rád az elő perctől fogva.
Te lettél számukra az Öregkutya! Nem Zsófi, csak egyszerűen Öreg!
Nem volt nap hogy ne simogattak, vagy szeretgettek volna meg...
Sokszor az ebédnél azért ettek még több "csontos" húst, hogy azt kivihessék és saját kezűleg adhassák oda az Öregnek, neked!
Tavaly beszéltünk először a lányokkal arról, hogy majd jönnek az angyalkák és elfogják vinni az Öregkutyát, akkor amikor a lányok szeme láttára kaptál hőgutát és rohantunk veled orvoshoz...
Szegény lányok is végig sírták az utat, izgultak érted, nem akarták, hogy elvigyenek az angyalok...
Mivel már akkor sem voltál fiatal és az orvos se sok jóval kecsegetett, az égiekre bíztuk további sorsodat, de semmiképpen nem mi akartuk meghozni feletted a végső döntést!
Jól tettük, mert öregséged ellenére kitűnő fizikai állapotban voltál, erős szíved még egy tavaszt szeretett volna megélni, ragaszkodtál az élethez...
Tegnap még együtt voltunk kint a kertben ott bóklásztál körülöttem, bár többször is figyelmeztettelek, hogy ne feküdjél kint a napon, menjél be a garázsba, mert nem lesz ennek jó vége, és amikor nem akartál menni, akkor szépen bevittelek...
Este már olyan furcsa érzés volt bennem, a szokásos garázsba-záráskor nem voltál bent, hanem előtte feküdtél, kint az udvaron...
Miután beraktalak a helyedre olyan furcsán, eddig szokatlanul néztél rám, mintha mind a ketten tudtuk volna, hogy ez lesz az utolsó, az utolsó éjszaka...
Lefekvés előtt többször is benéztem hozzád, megsimogattalak, miközben te még a fejed is megemelted, jelezve nekem azt, hogy minden rendbe van és csak képzelődöm, nem lesz semmi baj, reggel ugyanúgy mint eddig, találkozunk...


Fáradtan feküdtem le és aludtam végig az éjszakát, az óra csörgésére is olyan nehezen keltem fel reggel nem csoda, hogy Gábor megelőzött, pedig mindig én vagyok az első ébredő...
Mikor én fáradtan kibotorkáltam első utam a garázs felé vezetett, de közbe megláttam Gábort, hogy az irodába ül és ott iszogatja némán kávéját.
Gábor látva közeledésemet felpattant a helyéről és könnyes szemekkel csak annyit mondott, hogy elment...
Abban a pillanatban kiment az álom a szememből és tudtam, hogy rólad beszél, arról, amitől féltem már évek óta...
Békésnek tűntél, mintha csak aludnál, abban a kígyó pozícióban ami kutyákra nem nagyon jellemző, de a Te egyik kedvenc testhelyzeted volt.
Leguggoltam és nem tudtam megállni, hogy ne simogassalak meg, utoljára érezzem a szőrpihéket a kezem alatt, miközben Tódor sípolással tudatta velem, hogy tudja, érzi mi történt veled, hiszen ha valaki, hát ő itt-volt veled az utolsó pillanatokban is...

Erre nem lehet felkészülni.
Évek óta hálát adtam, hogy ilyen sokáig velünk lehetsz, gyökeres-tagja lehetsz egy boldog családnak, amiből az állatok iránti szeretet, felelősség sem hiányozhat.
Sok volt ez a majd 17 év, ami nem múlik el nyomtalanul...
Hiányozni fogsz a kertből, hiányozni fogsz a garázsból, hiányozni fogsz az életünkből, mert már annyira természetes volt, hogy a világ változhat, de te akkor is velem vagy...

Remélem azóta megtaláltad az örök vadászmezőt, amin felszabadultan, ledobva magadról az öregség terheit önfeledten szaladhatsz...

Jó lenne tudni, hogy hosszú, egészséges életedhez, szerető gondoskodásunkkal is hozzájárulhattunk!