"tor" Túra

A mai napra teljesen más terveim voltak, mint ami a végén sikeredett...
Nem tudom mi ütött belém, ritkán fordul elő, hogy nem férek a bőrömben és úgy érzem, hogy mennem kell, gyakorlatilag mindegy hogy hová, csak ne maradjunk otthon.
A reggelünk még normálisnak volt mondható, olyan volt mint minden vasárnap reggel, de 9 órára kezdtem érezni, hogy nem fogom tudni elviselni az otthonülést a semmittevést, és az agyamban zakatoltak-kattogtak a fogaskerekek, mert tulajdonképpen azt se tudtam mihez lenne kedvem...
Gábor látta rajtam, hogy valami nagyon aggaszt, mire kiböktem neki "bánatomat"
A napsütés és a reggeli meleg, nem csak őt, de a gyerekeket is felvillanyozta olyannyira, hogy pánikszerűen hagytuk el a házat és indultunk el a Budakeszi vadasparkba, de előtte egy zacskónyi sárgarépát feldaraboltam, és kettéosztottam a lányoknak, hogy megtudják etetni majd az állatokat.

Idén egyszer már tettünk egy kísérletet a vadaspark meglátogatására, de a szeles, hideg időjárás akkor nem kedvezett a kirándulásunkhoz.

Hihetetlen tömeggel találtuk magunkat szemben, nem csak mi voltunk kíváncsiak a vadasparkra és az óriási játszótérre.
Miután kikászálódtunk az autóból és elindultunk az ösvényen, első ami a szemembe ötlött az a három póniló volt amin lovagolni lehetett, gyorsan meg is jegyeztem, hogy
-rossz helyre jöttünk forduljunk vissza! -mire a lányok arcán az ijedtséget láttam meg, ekkor elnevettem magam és fejemmel intettem a lovak irányába, amit akkor vettek észre...


Gáborral mind a ketten nevettünk és fogtuk a fejünket, mert tudtuk, hogy itt egy darabig letáborozhatunk, mire sorra-kerülünk és továbbindulhatunk...
Rövidebb ideig tartott a várakozás mint gondoltuk, igaz a lovak kiválasztása miatt, két külön körbe kellett menniük a lányoknak, mert nem-mindegy, hogy ki milyen színű lovon ül...



Az úton kétoldalt árusok kipakolt portékájukkal a bizsus, pereces, bőrös stb.. ami között ott volt a "cukrosbácsi" is
Zsófi odahúzott az asztalhoz és hangosan mondta:

-anya, ebből, meg ebből (és sorba mutogatta a nyalókákat, cukorkákat) biztos, hogy nekünk ne vegyél, mert nem kérünk, majd csak akkor ha nagyok leszünk...

Szerintem sok szülő irigykedve hallgatta az én okos nagylányom kérését, aki "biztos" hogy nem kérne, bár kétlem, hogy nem enné meg a színes cukorcsodákat, ha hozzá lenne szoktatva.
Mindenesetre büszkén, kézen-fogva hallgattam végig, és beszélgettük át megint az édességek hatását a gyönyörű fogacskájukra.
Olyan jó érzés tudni azt, hogy az én gyerekeim nem rendeznek jelenetet, nem cirkuszolnak ezekért a felesleges nyalánkságokért, nyugodtan mehetünk velük bárhova.
:)

Végre beértünk a vadasparkba, addigra Zsófikám zacskójából már alaposan megfogyatkozott a sárgarépa ellátmány, ami a pocakjába kötött ki, Lucám viszont nem volt hajlandó enni az ő részéből, nem szerette volna megenni az állatok elől!
:)

Mi még nem voltunk soha ebbe a vadasparkba, de azt hiszem nem is megyünk többet.
:(



Nem voltunk elragadtatva attól a néhány siralmas állapotban lévő állattól, ezért miután végigrohantuk a vadaspark területén, inkább a kinti (ingyenes) kis-tanyán etettük és simogattuk meg az állatokat.

Erre vártak a lányok, mert bent a vadasparkba hiába volt kiírva a kisállat-simogató, az zárva volt és egyébként se engedtem volna be oda a lányokat.

Tiszta mosoly volt a lányok arca az etetésnél ahogy a mohó állatkák követelték tőlük az eleséget, volt aki leleményességében inkább kiszökött, hízelgett, a mihamarabbi falatokért.


Ebédünket is helyben a közeli Vadaspark étteremben fogyasztottuk el, ami után a közeli játszóterezés lett megígérve a lányoknak.
Az étteremben a lányok kedvükre fényképeztek minket, természetesen váltva egymást.
:)

A játszótér, vagy inkább játszórét bejárása is embert-próbáló feladat (de nem gyereket) főleg azután, hogy már beletettünk pár kilométert a lábunkba és mi Gáborral már nem voltunk a helyzet magaslatán...
Nem tudom, hogy a lányok mikor tudtak regenerálódni, valószínű elég volt nekik megígérni a játszóteret, ami fel(túl)pörgette őket.


Alaposan benne voltunk már a késődélutánba mikor sikerült hazaindulnunk, a hosszabbra sikeredett "túránkból".
Meglepően nehezen aludtak el a lányok, akiken már szemmel láthatóan is észre lehetett venni a fáradtság jeleit.
A nehezebb elalvásukban gondolom megint szerepet játszott a beígért fagyizás, amit viselkedésükkel is kiérdemeltek, de miután biztosítottam őket afelől, hogy a fagyizónál felébresztem őket, megadták magukat az álmoknak...


Szokásos fagyizó, kilométeres sorok, horror árak, "hős" szülők...

Összességében nem a legtökéletesebb hétvégi programokat sikerült kitalálnunk, és fenekestől felborítani a tervezettet, de azt hiszem attól éreztük igazán jól magunkat, mert együtt lehettünk, együtt nevettünk.
:)